Sziklarengeteg

Az a pár ezred másodperc, ameddig a tőr a sámán felé repült, több ezer évnek tűnt. A szikrákat hányó fegyver csigalassúsággal vánszorgott a célpontom felé. Feszülten figyeltem. Minden más szinte megállt körülöttem. Könyörögtem magamban, hogy érje el a célját, és...
... El is érte. Önelégült mosoly kíséretében nyugodtan foghattam két kézzel a kardomat. Persze elkeserített az a látvány, hogy több mint öt sötételf áll rajtam, miközben Aida és Zara mások által lettek lefoglalva. Megpörgettem hű fegyverem, és óvatosan tettem egy lépést hátra. Egyből észrevettem, hogy csúszik a talaj a talpam alatt. Gyorsan lenéztem: jég.
Ez így nem lesz jó - Gondoltam, és hátrébb slisszoltam az elfek elől. Feltartottam a jobb kezem, és egy tűzgolyót kezdtem formálni.
-Ignis orbis! - azzal az elfekhez közel a földhöz csaptam, remélve, hogy a jeget azon a területen felolvasztottam.

Talán nem volt fair a részemről, hogy úgymond kihasználtam ezzel a kis trükkel, hogy rájöjjek mit is akar. Ami pedig azt illeti, működött mivel tudtam, hogy mit is akart de belementem, mert nem tudtam ellenállni a kísértésnek Issle felől. De láthatólag jól tettem, hogy azt mondtam amit hallani szeretett volna. A nők elvégre szeretik, ha azt mondjuk nekik, amit hallani szeretnének. Mondjuk komolyan is gondoltam a dolgot, mert nem csak azért mondtam mert hallani akarta hanem mert valóban úgy gondoltam.
-Hmm valóban? Nos ez furcsa mivel ez, nagyrészt fordítva szokott lenni, de nem áll szándékomban azt tenni.
Mondtam neki miközben önmagamban már semmit nem tudtam hova tenni. Találkozás egy angyallal még rendben van, aztán nem soha nem gondoltam volna, hogy látom az angyalok városát de ez is rendben van. De most még az is, hogy én elcsábítok egy angyalt. Sok ez nekem egy napra és inkább a vadászatra kellene koncentrálnom. Elhessegettem gyorsan ezeket a gondolatokat, hogy ne is zavarjanak és közben csendesen követtem Isslét miközben pásztáztam a környéket. Közben pedig végig aggódtam, mert nem sikerült megszabadulnom az aggasztó gondolatoktól. Mi van ha belém szeretett vagy szeret? Én nem vagyok egy részt sem méltó, és nem állok készen erre egyáltalán. A sebeknek még gyógyulniuk kell és nem akarom őket újra feltépni.
-Rendben van....

Meglepődtem, azon amit mondott. Az nagyon ritka, hogy a férfi csábítja el a lányt és nem is állt szándékomban szóval lehet, hogy ezért is bocsánatot kell kérjek. Meg hol vagyok én erre méltó? Nem volt elég az, hogy mindent szinte láthattam amiről egy angyal is belém szeretett vagy valami olyasmi. De ekkor az hirtelen az eszembe ötlött valami, amit lehet el kellett volna neki mondjak, de majd jobb lesz ezt később megtennem. De még mindig gyötört a kétely is, hogy bukott és valóban meg akar változni, vagy csak a bizalmam kijátszva a sötét oldalra akar csábítani. Pontosan tudtam, hogy mit is kell tegyek mindössze várni a lények felbukkanására. Másrészt ismertem őket hiszen, nekünk szinte majdnem minden lény gyengeségét megtanították és kinézetét is, hogy képesek legyünk minden harcban alkalmazkodni. Megtanultunk harcolni, meg is kellett tanulnunk. De most már nem értek semmi máshoz. Már nem tudok élni, csak harcolni tudok. Talán ez a legnagyobb baj velem, nem tudok mást ezen kívül. Eközben Issle mögött alig észrevehetően mormolni kezdtem.
-Megvívjuk a csatát, aztán megpihenünk. Élve vagy halva, de megpihenünk.
Az a legmerészebb harcos, akinek nincs vesztenivalója szokták mondani. Jelen pillanatban nekem sem volt már mit veszítenem és ez mindig is bátorsággal töltött el. Senkinek nem hiányoznék senki sem tudott rólam és egy jó életet éltem szóval nincs veszteni valóm de vajon Issle is így van ezzel? Bátorság és gyakran lélekjelenlét kell ahhoz, hogy bízzunk az ösztöneinkben, és azok szerint cselekedjünk, elsősorban akkor, ha az értelem másik megoldást vár. Bár őt csak egy másik angyal ölheti meg szóval jelen pillanatban neki sincs mit vesztenie.
-Néha azt gondolom, mindenki csak tetteti, hogy bátor, de igazából egyikünk sem az. Az is lehet, hogy a tettetéstől lesz bátor az ember, nem tudom. Győzd le a félelmet, s ígérem, legyőzöd a halált.
Így fejeztem be a mormolást és a katanám markolatára helyeztem a  kezemet és csak vártam. Közben Issle tenyere is felkeltette a figyelmemet ahogy egy kékes fény táncolt a kezében majd fegyverré alakult. Amikor már halottam a lényeket és szinte már szinte éreztem a közelségüket akkor becsuktam a szemem egy pillanatra. Még a bátor emberek is behunyják a szemüket néha. Szóval nem volt ebben semmi rossz. Miközben vettem egy nagy levegőt és egyszerre minden elcsendesült akárcsak vihar előtt. Csak a most szó szakított ki a "harci meditációmból". Azonnal a teleportálás nevű lépességemet használva már az egyik fenevad feje felett termek és a kivont kardom segítségével megszabadítom a fejétől a hogy leérkezem. Majd egy hátra szaltóval visszatérek Issle hátához és egy picit neki támaszkodom hogy érezze ott vagyok. Közben hátra sem nézek hanem a lényeket figyelem a kardomat tartva harcra készen.
-Ne aggódj fedezlek ha te is...

//Bocsi hogy csak így eltűntem de sok gondom volt mostanában meg őszintén bevallom kicsit kiment a fejemből az oldal.//

Abban a pillanatban, hogy vállaljuk a halált, nem mindennapi adomány birtokába jutunk. Különleges képességnek is nevezhetjük. Alapvető lényege az, hogy tágítani tudjuk a saját érzékelésünket. És az érzékelésünk vegytiszta lesz, makulátlan. Minden kivilágosodik, mintha köd oszlana szét. Szemünk elé olyan látvány tárul, melyet egyébként nem láthatunk. Csak ezt próbáltam élvezni. A vadászoknak talán ez a legnagyobb előnye, bár lehet, hogy csak az enyém, mert nem félem a halált. Mert az ember szellemi szabadsága melyet senki nem vehet el tőle lehetővé teszi, hogy még utolsó leheletéig is alkalmat találjon arra, hogy életét értelmessé tegye. Nekem ez mindig megvolt, mivel a világot próbáltam egy szebb hellyé tenni, mielőtt az én időm lejár szóval, az életemnek ez adott értelmet minden harcban. Közben az ellenfeleink egyre csak hullottak, félelmetes, hogy milyen halálos párost alkotunk mi Isslével. Amikor egy ugrással sújtottam le az ellenfeleim egyikére megláttam, hogy mennyire is ijesztő a hatékonyságunk. Bár ez inkább Issle érdeme szerintem, mint az enyém. Amikor újra visszaérkeztem Issle mellé, ő már megkezdte az úgymond végső támadást. Csak álltam mellette és bámultam, mint egy kisgyerek, aki most lát mágiát először. Szóval amikor megfagytak és Issle rám nézett, rögtön tudtam mit kell tegyek. Szóval villámgyorsan, szinte másodpercek alatt összetörtem mindet, kivéve egyet. Azelőtt megálltam, végigsimítottam a jégburkon ami borította és leengedtem a kardomat. Kegyetlen szörnyeteg lakozik minden lényben, és ha kardot, lándzsát adsz a kezébe és háborúba küldöd, a szörnyeteg felébred. Nem kell hozzá más, csak a vér szaga.
-Legközelebb ne a létszámunk alapján ítélj meg bennünket számold inkább a halott ellenséget, akiket hátrahagyunk. Most pedig megszabadulsz ebből a rémálomból. Nem kell többé senkit bántanod, szabad vagy...
Mondtam majd egy határozott vágással kettévágtam és a két darab elhaladt mellettem, és így azok mögöttem hullottak a földre. Majd eltettem a katannám és megálltam Isslével szemben. Ideje volt annak, hogy megvitassam vele, azt amit a harc előtt magamba fojtottam.
-Tudod Issle vannak érzések, amik csak úgy nem jönnek ki belőled akárkinek. Nem hallhatja vagy láthatja bárki, csak az, aki bármit is kezdeni tud vele. Na de ilyen aztán kevés van. Olyan, akinek meg mered nyitni a szíved anélkül, hogy attól kellene rettegned, hogy kihasználja és sérülsz. Ilyet csak az őszinte embereknek tudsz megtenni, azoknak, akiken semmiféle görcsösséget sem látsz. Olyanoknak, akik nyitottak a világra, és a szívüket adják, nem takargatják, kinyújtják, és hagyják, hogy belenyúlj, elkapd, és addig szorítsd, öleld magadhoz, ameddig szükséged van rá. Nem láthatunk mindent egyedül. Olyankor kell más, de nem lehet akárki. Sohasem lehet akárki, hiszen a szívedről van szó, amit csak különleges ember nyithat meg. Szóval szeretném ha tudnád, hogy számomra ez az ember te vagy és ugyanúgy, az én szívem is nyitva áll előtted.

Hmm úgy tűnik, a sors nem az az út, amit kapunk, hanem az, amit választunk magunknak. Nekem pedig ma este volt elég erőm, ahhoz, hogy ne csak a kapott utamat járjam, hanem változtassak is rajta. Képes voltam felülkerekedni azon, hogy Isslét az alapján ítélem meg ami, nem pedig az alapján, hogy ki is ő. Ez a döntés az amit, már régóta meg kellet volna már hozzak. Egy páncélvértet viseltem, nos, valóban megvéd minden nőtől, aki tönkretehetne. De abban is meggátol, hogy megtalálhasd azt az egyet, aki szeret, aki által több lehetnél, s aki megszabadítana a saját sündisznóállásomból. Egyszer egy lánynak majdnem sikerült, de inkább hagytam meghalni, mert féltem bevallani magamnak, hogy szeretem őt. De amit ma tettem meg kell hogy tartsak nem csak most, hanem az év minden napján úgy nézek a tükörbe, hogy az arc, aki visszanéz rám, egy napon azzá fog válni, amivé válnia kell. Mert nem adom fel, nem futamodok meg, harcolok, és sohasem hátrálok meg, bármi is jöjjön velem szembe. Lehet, hogy fájni fog, a világom is összetörhet, és össze is fog törni mindaddig, amíg fel nem építem az igazit, azt, ami valóban az enyém, amit nekem szántak. Mert ha megadatik számodra a vágy, akkor az erő, hogy beteljesítsd, is megadatik hozzá. Islle ölelése pedig jól esett, olyan volt, mint amikor egy kopár földre megérkezik az eső. Én valóban kopár voltam, ami a szeretet illeti. Issle pedig mondhatjuk, hogy az eső volt, amire régóta vártam. Végül is örültem neki, hogy jól fogadja azt amit mondtam és én is csak bólintottam neki. Majd követtem őt vissza a városba. Hát igen Zach magányos farkas voltál, de most már van egy társad, akivel egymást választottátok kölcsönösen.
-Hát nyilván így lesz...
Valami nem stimmelt velem, tudtam nagyon jól. Talán most mennék át valami változáson? Mert olyan sokáig voltam közönyös a szeretettel szemben? Amikor Issle az Atyához beszélt csak karba font kézzel álltam mögötte. Igyekeztem egyikükre se nézni, mert valami nem volt velem rendben ott belül és tudtam nagyon jól. Ez az egész annyira új volt nekem, hogy talán az ösztöneim a testem és még talán, a józan eszem is fenyegetésnek élte meg. De ők csak azon az elven mentek amit én választottam, miszerint a boldogság rossz és csak gyengévé tesz, mert azután már van mit veszítened. Senkit nem engedtem magamhoz, ilyen közel és féltem ettől. Vagy is én nem de egy részem igen. Végül is, hogy rúghatom fel ilyen könnyen mindazt, amire eddig az életemet alapoztam és működött. De ki kell tartsak magam miatt és Issle miatt is, hiszen bízik bennem. Amikor felfelé mentünk a lakosztályunkba csak véletlenül elkaptam a pillantását. Megláttam, hogy milyen boldog ő most, szebbnek láttam mint eddig. Hirtelen minden kétely elszállt belőle, mert amikor a szemében saját magamat láttam. Így most már tudom, hogy milyenné is akarok válni. Mindent megértettem néha csak elfelejtjük, hogy mennyien szeretnek minket. Hogy mennyien adnák az életüket csak azért, hogy egyetlen mosolyt lássanak az arcunkon. Nem valami hazug, magadra erőltetettet, hanem egy amolyan igazit, valódit. Hagyd, hogy megtegyék. Hagyd, hogy bejöjjenek az életedbe, és ne zárd el őket, hiszen lehet, hogy az az erő, amit keresel, bennük van - adnák is, csak te épp elzárkózol előle. Amikor beléptünk, csak bámultam Isslét, ahogy végigveti magát a földön, én csak leültem az egyik közeli székre.
-Tudod Issle Néha fájt, tannyira egyedül éreztem magam, mint még soha, de akkor jöttél te, aki megmutattad, hogy nem is vagyok olyan nagyon egyedül. Hogy te is azon mentél keresztül, amin én. Én is elfelejtettem, hogy van miért tovább menni.
Legszívesebben sírtam volna, mivel ezért nem bíztam Isslében, mert hasonló volt hozzám. Nem volt senkije, a saját faja kiutálta az árulása miatt. De mi most egymást új életre keltettük, mert mindkettőnknek szüksége volt a másikra.
-Ha azt kérdezné most tőlem valaki, mondjam meg, mit jelentesz nekem?! Egy pillanatra zavarba jönnék és nem tudnék szólni hirtelen! Majd nagysokára mondanám halkan: Semmiség, csupán az életem és nem venné észre rajtam senki sem, hogy könnyes lett a szemem. Mert a maszk eltakarná.
Mondtam miközben észrevettem, hogy az még mindig rajtam van. Így hát ledobtam az asztalra de már késő volt. Nem uralkodtam eléggé az érzéseimen és amikor levettem a sisakom, az arcomhoz kaptam. Akaratlanul is de sírtam, nem zokogtam vagy hasonlók, de könnyek gördültek le egymás után az arcomon. Igyekeztem letörölni azokat az arcomról, de csak egyre több lett, viszont ekkor vettem észre, hogy még mindig Issle felé vagyok fordulva. Remek most nyilván gyengének vagy hülyének gondol...