Egy kis Nosztalgia
A nap a láthatárhoz közeledett már, amikor a lovagok megtorpanásra kényszerültek. A sziklák hosszúra nyúlt árnyai közül alakok léptek elő, kezükben fegyver, tartásuk ugrásra kész ragadozóké. Az öt lovag egymásnak vetett háttal alkotott szűk kört, fegyverüket egyszerre vonták elő. A támadóik kéttucatnyian voltak és nem volt kétség afelől hogy nem csak számbelileg vannak fölényben.
- Hát, nem jutottunk túl messzire.- szólt az egyik lovag tettetett csalódottsággal a hangjában. Három napja voltak úton, ennyi idő telt el az óta hogy alig tucatnyian meglógtak abból a sötét erődből ahonnan az ereklyét hozták. Azóta többször is rajtuk ütöttek, de eddig mindig kivágták magukat, mint kiderült, végül az összecsapások túlságosan lemorzsolták a csapatot ahhoz, hogy bármi reményük legyen célhoz érni.
- Meg kellett próbálnunk! Tudjátok, hogy az ereklye milyen fontos lehet rendünk számára.
A barna szakállú, idősödő lovag igazával mindannyian tisztában voltak. Persze a legtöbbet ő tudott az ereklyéről, így csak számára lehetett érthető, miért is olyan fontos ez a küldetés. Hogy a rend miért volt hajlandó feláldozni érte ötven legjobb emberét. Az elsőnek szóló fiatalabb lovag kiköpött.
- Legalább mi is méltósággal haljunk meg és vigyünk magunkkal minél többet az árnykígyók közül!
A támadók eddigre körbefogták a kis csapatot, a nap éppen elérte a látóhatárt. A lovagok halkan kántáltak, egyikük urukhoz fohászkodott jó halálért, másikuk az áldását kérte. Felizzottak a szent szimbólumok, a fegyverek megemelkedtek. A támadók kivártak, rezzenetlen kőszobrokként várták, hogy a lovagok végezzenek. A küzdelem minden átmenet nélkül vette kezdetét. Az egyik percben még egymással szemben álltak, a következőben már fém sírását, csontok reccsenését, fegyverek suhogását lehetett hallani. A fejvadászok követhetetlen gyorsasággal mozogtak, ha nem állt volna a lovagok mögött évtizedes tapasztalat, pillanatok alatt lemészárolták volna őket. Ami azt illeti, a csata kimenetele így sem volt kétséges. A lovagok tudták, hogy eljött számukra az utolsó óra, itt már nem a túlélésért harcolnak, hanem a becsületükért és azért, hogy emelt fővel járulhassanak a Hallgatag Úr elé. Ez adott számukra erőt, ez segített elviselni a fájdalmat, újabb csapásra lendíteni fegyvereiket. A fejvadászok első néhány vágása elvásott a vérteken, de aztán megtalálták az utat az eresztékek között és pár pillanattal később már mindegyik lovag tucatnyi sebből vérzett. A fejvadászok egy szemvillanás alatt képesek voltak helyet változtatni. Az egyik pillanatban még kitértek egy pallos elől, a következőben pedig már méterekkel odébb, egy másik lovag hónaljába hatolt fekete pengéjük. Az összecsapás alig tizenöt szívdobbanásig tartott. A lovagok fújtatva álltak még mindig egymásnak háttal, a vadászok néma gyűrűt vontak köréjük. Ők még karcolást sem szereztek. A fiatal lovag ismét sercintett.
- Ennél azért jobbak vagyunk! - kiáltott és hangjában kétségbeesés csendült- Mutassunk nekik valamit, nem véletlenül mi vagyunk rendünk legjobbjai!
A lovagok vezére alig hallhatóan morrant egyet. A kis csapat alakzata alig észrevehetően megváltozott. A csata ismét átmenet nélkül kezdődött el, de ezúttal már a lovagok is felkészültek. A következő pillanatban három penge talált utat magának a hatalmas páncél rései között, mindegyik vért fakasztott, mélyen a húsba vájt, a lovagok vezére azonban egy hangot sem hallatott. Vissza már csak ketten húzhatták rövid pengéiket, mert a harmadik támadó kezét megvágta a vezér ballján álló szakállas lovag. Sikerének ő sem örülhetett, mert egy hátulról érkező rúgás fél térdre kényszerítette és már egy tőrt talált a hátában. Az ötödik lovag, egy medvetermetű, öreg róka védte az elöl állók hátát, az egyszerre szúró pengék elől azonban nem térhetett ki. A fiatal lovag, ki mellette harcolt, félkézre fogta kardját, kitért egy penge elől, kettőt fegyveres baljával söpört félre, a negyedik valami csoda folytán megakadt vértezetének egyik hajlatában. Jobbjába fogta ura szent szimbólumát, ami a fohász hatására sárgás színben izzott fel. A medvetermetű lovaghoz legközelebb álló fejvadász csupán egy pillanatot veszített, ami ebben a csatában az életébe került. Ellenfele rögtön meglátta a lehetőséget, a kard keresztvasával csapott a vadász arcába, hogy a fiatal lovaggal egyszerre mártsák meg pengéjüket az elhanyatló testben. A lovagok egyszerre hátráltak vissza, megpróbálva távol tartani a támadókat. Ami egyben súlyos hibának számított. A pillanatnyi mozgást a fejvadászok hamar kihasználva gyorsan és halálos támadást indítottak a maradék négy lovag ellen. A négy lovag egyszerre ereszkedett fél térdre, a vezető pallosa kiesett kezéből, de ő még mindig állva maradt. De ez nem tartott, sokáig mert nemsokára két fejvadász tőr volt már a hátában, amelyet nem élhetett túl. Még ekkor is maradtak, akik harcolni akartak, minden erejüket összeszedve felkelte a földről, de az ő sorsuk sem lett jobb. Fémszilánkok terítették be a csatamezőt, végtagok röpködtek a levegőben, a vér lassan teljesen beborított mindent. A lovagok úgy gondolták végre egyenlíthettek, lassan azonban a fejvadászok is magukhoz tértek a meglepetésből.
A fiatal lovaggal szemben fegyvertelen, fémszilánkoktól vakká sebzett vadász állt. A szablya szinte szétrobban a kezében beterítve a környéket a belőle maradt fémforgáccsal, amiből a szemébe is jutott bőven. A vadász fegyvere nem lévén, egyszerűen előre vetette magát. A fiatal lovag meglepődött, a neki csapódó test kibillentette egyensúlyából. A fejvadász visszarántotta ellenfele kezét, akinek fegyverét megszerezve sikerült lecsapni ellenfelét, aki a porba hullt. A lovag koponyája hangosan reccsent, ahogy a sarokvassal rátaposott. A lovag teste élettelenül zuhant véres kövekre, lelke pedig elsőként tért meg a Hallgatag Úrhoz.
A nap már eltűnt a horizont mögött, s ahogy a küzdők fogyatkoztak, a csatazaj is kissé alább hagyott. Majd ez egésznek hirtelen vége lett. De csak alig érezhetően. A vér szaga egyre áthatóbban terjengett. Eddigre már csak a szakállas lovag volt talpon, még mindig tucatnyi vadász járta körülötte halálos táncát. Rögtön harcképtelenné téve őt. A küzdelem végeztével fejvadászok vezetője letelepedett az utolsó lovag teste mellé.
A lovag még élt, vértje alól több helyen is folyt a vér, a tekintete egyre tompább volt, nem volt kétsége afelől hogy hamarosan ő is megtér urához. Az idős férfi szemében értetlenség csillant, kérdése erőtlen volt és véres köhögésbe fúlt.
- Miért?
Bár erőtlen volt, még is érződött a hangján a csalódottság, a fájdalom és még valami. Azok kudarca, akik a győzelem kapujában esnek el. Nem remélhette, hogy a vadász válaszol. Legnagyobb meglepetésére azonban a fejvadász alig érthetően, de válaszolt.
- Ne beszélj ember! Jó harc volt és most megtérsz uradhoz!
A lovag tekintetébe keserűség vegyült. Hosszan köhögött, mire ismét szóhoz bírt jutni. A vadásznak egész közel kellett hajolnia, ha hallani akarta, amit mond.
- Hiába való volt halálunk, ha az ereklye nem jut el a...
A lovag az utolsó szóval együtt a lelkét is kilehelte. A vadász álkapcsa megfeszült, fogai megcsikordultak. A fejvadász felállt a már élettelen test mellől és intett a többieknek.
- Indulunk, vissza a várba hozzatok mindent, ami értékes.
A fejvadász levette arcát eltakaró csuklyáját megmutatva igazi kilétét, ami nem volt más, mint egy sötételf. Majd végnézett a holtesteken majd a lenyugvó napot kezdte el kémlelni. Hallotta, ahogyan társai a nemesfémtárgyakkal csörömpölnek. Pár perc elteltével egy másik alak lépett oda hozzá.
- Nefalien nagyúr készen vagyunk. Indulhatunk, ha úgy gondolja.
Mondta a másik alak mimnél nagyobb alázattal a hangjában.
- Na és a sebesültek? Mennyire súlyosak a sebeik?
- Nem olyan súlyosak kivéve egynek, akinek a szeme és a keze sérült meg.
- Rendben akkor a zsákmánnyal visszatérünk a kastélyba!
Kiáltotta, hogy mindenki meghallja és útjukat az egyik kis hegyi ösvény felé vették. Nem telt bele egy óra már visszatértek a kastélyba. Mindenki fáradt volt a harctól és egyből a lakókörleteibe siettet, hogy kipihenje magát az esti lakomára. Kivéve Nefalient és a mellette haladó társát, aki egyben legjobb testőre is volt Dinint.
- Tudod, az ilyen pillanatok mindig arra ébresztenek rá, hogy vajon alkalmas vezetője vagyok-e az itteni klánnak?
- Uram az előző mester nem hiába választott téged, tudta, hogy mire is vagy képes és méltó utódját látta benned.
- Talán igazad van. De mindenesetre most menj, pihend ki magad te is. Én addig a könyvtáramban leszek. Majd szólj, ha kezdődik a vacsora.
- Rendben van, ahogyan kívánja.
Azzal, ahogyan kimondta Dinin utolsó szavait meghajolt és ő is úgy tett, ahogy Nefalien kérte. Elhaladva a hálókörleteken a fejvadászokat hallotta, ahogyan a mesterükről beszélnek. Dinin csak megállt a falnál és azt hallgatta, amit egymásnak mesélnek a fejvadászok a mai bevetésről. Nem akart hinni a fülének, hiszen még a sebesültek is egy szót sem ejtetek arról, hogy uruk hibája lenne. Hanem inkább saját tapasztalatlanságukra fogták a hibát. De nem is, azért mert féltek a mesterüket és annak haragját, hanem egyszerűen élvezték még ők is az egészet. Mivel úgy látszott élvezték, hogy a mesterük is velük ment szinte majdnem minden küldetésre és még azokon sem kívánt kiváltságot, hanem ugyan olyan fejvadásznak tekintette magát, mint a többiek. Dininnek tátva maradt a szája az ámulattól. Még egyik mesternek sem voltak ilyen szolgái, mint a barátjának igaz csak két mester vezetése élte meg Nefalien előtt, de emlékezete szerint egyiket sem dicsérték ennyire. Eközben Nefalien a tornyába ment és az ottani könyvtárának egyik asztalánál ült le egy könyvet olvasgatva. „Talán Dininnek tényleg igaza van a mester bennem látta az utódját. De a feljegyzésekben róla mind az áll, hogy harcosai egy rajtaütésen sem sérültek meg. Az én harcosaim ma sem voltak ilyen szerencsések a harc alatt. Az évtizedek sokasága, amit itt töltöttem elég volt arra, hogy minden könyvet elolvassak és a tartalmuk állttal szinte mindent megtudjak a helyes tervezésről fegyverforgatásról és ehhez hasonlókról. De úgy látszik ez mind nem volt elég. Sosem leszek olyan jó mester, mint az én elődöm volt.”
Gondolkodott magában Nefalien. Majd az asztalra hajtotta a fejét mintha valami jelre várna, hogy mit is tegyen. Az útmutatás hamar megérkezett csak nem úgy ahogyan Nefalien remélte. Dinin volt az, aki halkan nyitott be a könyvtárba és odasétált Nefalienhez.
- Még mindig azon rágódsz, hogy jó mester vagy-e vagy nem?
- Igen…
Nyögte ki Nefalien aki olyan volt, mintha ha csak álomból ébredt volna.
- Minden mester előttem olyan híres volt tetteiről. Én meg semmit nem tudok mondani, amitől én is híres lehetnék az utókorban, mint e klán mestere.
Állt fel az asztaltól és az egyik ablakhoz ment és komoran bámult ki a sötétbe.
- De ha ugyan olyan lennél mint az előző mesterek, akkor az nem te lennél. Ne arra törekedj, hogy olyan legyél, mint mások, hanem hogy a saját utadat járd. Emlékszel még erre? Ezt te tanítottad még nekem.
- Igen emlékszem. A saját utamat járom és eddig semmit nem tudok mondani, ami arról, tanúskodna, hogy jó vezető lennék.
- Nem? Ugyan már én tudok nem is egyet. Csak talán annyira el vagy foglalva a más mesterek érdemeivel hogy nem veszed észre a sajátjaidat. Szerinted hány mester mondhatta el magáról, hogy ilyen jól bánt az embereivel, akik cserébe olyan hűséget adtak, hogy bármikor életüket áldozzák érted szó nélkül. Meg azt is hány mester mondhatja el magáról, hogy ilyen közvetlen a vadászokkal? Szinte minden küldetésre velük tartasz és segítesz nekik mindenben. Szerintem egyik mester sem mondhatja ezt el magáról. Higgy nekem! Hallottam, ahogyan a fejvadászok rólad beszélnek és téged éltetnek még a sebesültek is. De viszont hogy elhiszed-e az a te dolgod.
Mondta Dinin és a kijárat felé vette az irányt, de még mielőtt kiment volna az ajtón még mondott valamit a mesterének.
- Még öt perced van, hogy felkészülj a vacsoráig. De ott majd úgy is meglátod, amiről beszéltem.
Ahogy Dinin befejezte mondandóját becsukta az ajtót és egyedül hagyta Nefalient. De viszont ő csak továbbra is az ablaknál állt és azon gondolkodott amit Dinin mondott neki észhez térítés gyanánt. Most úgy látszott, hogy a tanítványból vált a mester és a mesterből a tanítvány. Mindenesetre Dinin mondandója célt ért és rátapintott a lényegre. Nefalien kezdte kapizsgálni, hogy miről is van szó, de nem értette miért mondta azt, hogy majd meglátja, ha lemegy a vacsorára. Mindenesetre az öt perc gyorsan elrepült és neki nem volt mit tennie. Szóval lassan elindult a vacsora színhelyére. A két faajtó lassan és nyikorogva nyílt ki előtte mikor kinyitotta azokat. A tömeg már az asztalnál ült és miközben elsétált mellettük a társaság csak hallgatott és nem beszéltek mind azt várták, hogy a vezetőjük elfoglalja helyét az asztalfőnél. Nefalien lassan elfoglalta helyét jobbján, ahogy mindig is lenni szokott ott ült Dinin. Majd pár perc múlva felállt helyéről és felemelte serlegét és a következőket mondta.
- Ma egy olyan harcot vívtunk, amelyben bebizonyosodott, hogy jó harcosok vagytok mindannyian. Az ellenség jó volt, de ti még náluk is jobbak voltatok. Ti vagytok a legjobb harcosok, akiket valaha láttam. Remélem, hogy még sokáig vezethetek egy ilyen kiváló és hűséges csapatot. De nem is kívánom húzni tovább a ti időtöket szóval, kezdjünk is a lakomához!
De ahogy Nefalien kimondta a szavak legnagyobb meglepetésére az fejvadász állt fel serlegével a kezében, akinek a legnagyobb sebei voltak. Egyik szeme be volt kötve az egyik karján pedig vérrel átitatott kötszer volt.
- Uram szeretnék szót kérni. Úgy hiszem, hogy most mindannyiunk nevében fogok majd beszélni. Szeretném megköszönni mindent, amit eddig értünk tett. A vezetésünket a tanításunkat a velünk szembeni magatartását. Nem tudom, hogy mi mit adhatnák cserébe ezekért, de egy dolgot ígérhetek, hogy mi cserébe a hűségünket adjuk. Reméljük még az istenek is úgy akarják, hogy sokáig velünk maradjon. Szóval isten éltesse a vezérünket.
Ennek hallatára a társaság nagy éljenzésben tört ki még a testőrök is. Ez ráébresztette annak a kis beszélgetésnek az értelmére amit Dininnel folytatott nem sokkal ezelőtt.
- Köszönöm nektek. Remélem, sokáig lehetek, még a mesteretek Tudjátok, hogy a hűségetek többet jelent nekem bárminél. Szóval, ha az istenek is ezt akarják, a mesteretek maradok ameddig az én időm le nem telik itt. Szóval akkor ünnepeljük meg a mai kis akciónk sikerét.
Az éljenzés abbamaradt, mikor Nefalien felemelt a szavát majd mondandója végén mindenki hozzálátott a vacsorájához. Viszont olyan jó kedv uralkodott a teremben amilyet szinte még sosem láttak a fejvadászok körében.
…”Ez a kis történet ébresztett rá, hogy a mester nem hibázott, amikor engem választott a klán mesterének. Igaz hogy ennek a kis események már jó ideje, de továbbra is a klán vezetője maradtam és most már kétségem sem fér ahhoz, hogy helyes volt-e engem választani.”…
A klán és egyben az én 1 évem
Az után a kis történet után nem változott semmi vagy is velem semmi. A klán élte a kis megszokott életét. Új embereket toboroztunk és képeztünk. Az újoncokat is szinte majdnem én képeztem ki. Segítettem nekik mindenben és a küldetésekre is velük mentem és tanítgattam őket. Igyekeztem mindenkit a legjobb tudásom szerint kiképezni és tanácsokkal ellátni. De az ősi törvényeken semmit nem változtattam ugyan úgy tartattam be azokat, ahogyan az elődeim is. Hiába volt ez egyesek szerint idejét múlt akkor is kötelező volt. Hiába szerettem volna elkerülni az ítélethozatalokat, de akármennyire is nehezemre esett kénytelen voltam ítéletet hozni egyes szabályszegők fölött. Az én célom nem a vadászok pátyolgatása akartam, hanem a lehető legjobb harcost faragni belőlük. A tanácsaimat sem úgy értettem leültem melléjük és megbeszéltük a dolgot. Egyáltalán nem. A tanácsadás legtöbbször harcképzés vagy fenyítés közben történt. Ami legtöbbször fájdalommal párosult, amitől jól bevésődött minden újonc eszébe akárcsak az enyémbe is annak idején. Legnagyobb sajnálatomra a felavatást nem minden újonc élte meg. De ahogy az várható volt. Nem tudták, hogy mire vállalkoznak, amikor be akartak lépni. Egyeseket szabályszegés miatt ölettünk meg mások pedig nem bírták a kiképzést. Akik túlélték mindezeket kétség sem férhet hozzá, hogy a legjobb gyilkosok lettek. Boldog voltam, amikor minden rájuk bízott küldetésről sikeresen tértek haza. Szóval a magaviseletemnek köszönhetően nem is úgy éltünk már szinte, mint egy klán, amelyben a formalitás a fontos, hanem mint egy nagycsalád. Tudom, hogy érzelgősen hangzik tőlem az ilyesmi, de ez a szó jellemzi a klánunk életét. De volt egy lány, aki nem akart közösködni a fejvadászokkal. Túlságosan is elhatárolódott tőlük. Emlékeztem rá hogy neki szinte semmi nem volt a kiképzés és a próbatétel sem. Attól kezdtem félni, hogy az önbecsülés teng túl benne. Ezért el is határoztam, hogy beszélek vele négyszemközt. Erre nem is volt jobb alkalom, mint amikor az erőben sétált. Csak beszélgettem vele semmi más. Semmi nem utalt arra, hogy az történt volna vele, mint amire gondoltam. Könnyű volt olvasni a reakcióiból és a beszédéből. de azokból nem az önbecsülés beszélt, hanem inkább a félénkség. De akkor elém állt valami nagyon meglepővel. Szeretett volna, a testőröm lenni ezen be kell, hogy valljam meglepődtem. Úgy gondoltam, hogy belemegyek, hátha van abban valami, amit mond. Legnagyobb meglepetésemre teljesítette a küldetést. Igazság szerint úgy láttam, hogy van még mit fejlődnie, de azért bevettem a testőreim közé. De az igazi próbatétele csak most kezdődik. Minden egyes küldetésen engem kell majd, hogy védjen és meg kell ismerkednie a többi vadásszal is és együtt kell működni a többi testőrrel is. Mindenesetre én ebben nem tudok segíteni. Ezt a próbát magának kell, hogy kiállja. De mindenesetre én jól kijöttem vele. Ugyanabból a fajból származtunk és már megismertem valamilyen szinte tehát így nem volt nehéz megbeszélni a dolgokat. Mindenesetre ez az év mozgalmasan, de hamar eltelt. Nekünk elfeknek egy év szinte nem más, mint egy szemhunyás. Szóval ezen kívül nem történt velem semmi ebben a rövid egy évben.
