Palota

A halandók olyan idegesítőek. Sőt, lassan kezdem feltételezni, hogy nem csak ők. Minden élőlény idegesítő valamilyen szempontból. Még a vámpírok közül is. Ezt bizonyítják az elmúlt hetek történései is. Jelenleg most itt fekszek a palotában, az én ízléses kis szobám sarkában lévő ágyikómban és épp azon filózok, hogy fölkeljek e vagy inkább lustizzak még egy picit. Az utóbbi mellett döntöttem, és így legalább ahhoz lesz elég erőm, hogy végig gondoljam a közelmúlt történéseit. Na szóval összehaverkodtam z itteni klánvezér fejével. Rendes fickó, biztos vagyok benne, hogy elfog szórakoztatni egy ideig. Sikerült összeismerkednem a klánvezér lányával is, meg még jó pár fajtárssal akiknek a felét csak úgy jellemeznék, hogy "féleszű idióták". Úgy pattogtak körülöttem mint gumilabdák, ami elég szórakoztató volt, de tudom csak idő kérdése és megunnak, aztán jóformán a nevemre se emlékeznek majd. Bár ebben nincs is semmi rossz, hosszú életünk során túl sok mindenkivel ismerkedünk meg, és még tőlünk se lehet elvárni, hogy minden egyes személyre emlékezzünk. Na de vissza a lényegre! A kedves vezér meghívott egy apró kis összejövetelre amit az itteni fejesek közt tartott. Fölkaptam az úri álarcomat, kimért voltam és megfontolt, egy igazi új-ember. Még sejteni se sejthették, hogy én valójában egy gyerekes, modortalan, bunkó és egoista lény vagyok. Ez vagyok én Jesse, a másik felem pedig Sebastian, aki valaha az első rendű énem volt...Aztán megjelent Ennie...Jaj, erre nem akartam kitérni, úgyhogy nem is fogok. Szóval az összejövetel alatt már megint csak körülugráltak, mindenki kérdezgetett tőlem, a nők bájos szempilla rebegtetéssel próbálták tudtomra adatni, hogy csak egy szavamba kerül és kiteszik magukra az "eladó vagyok egy éjszakára" táblát. Persze én az ilyenekre csak sármos mosollyal válaszoltam, és bár mentem is tovább. Ami igazán feltűnt a banzáj alatt, hogy a főnök eléggé célozgatott arra, hogy szívesen látna engem is a klánban. Őszinte leszek, semmi kedvem a dologhoz. Ha annyira bele akarnék tartozni egy klánba akkor otthon maradtam volna, megküzdöttem volna a nővéremmel és most én lennék az ottani társaink vezére. Viszont én nem ezt akartam, így inkább megszöktem és mint egy kóbor macska járom a világot. Egész szórakoztató ez az élet, egyenlőre nem akarom eldobni azért, hogy mások csicskása legyek, miközben nekem lehetnének csicskásaim. Szóval most nagy vígan csak hátradőlök, és élvezem a nyugis kis életem.

Hirtelen kopogtattak. Unottan fölemeltem a fejem, majd visszadobtam a finom párnák közé. Hörögtem egy keveset majd fölültem és szép lassan az ajtó felé csoszogtam. Csak egy hosszú, vékony anyagú nadrágot viseltem, felsőtestemet és (nem dicsekvésből, najó mégis ) kockás hasamat nem takarta semmi. Hajam is kicsit kócos volt, arcom pedig egy leheletnyit rózsás, szemeim fakón meredtek a nőre az ajtó másik oldalán, mikor lenyomtam a kilincset és kitártam z ajtót. Pár másodpercig csak néztem rá, mert nem fogtam föl, hogy ki is lehet valójában, majd mikor sikerült beazonosítanom, csak elálltam az ajtóból és beljebb tessékeltem.
- Ott egy szék, helyezd kényelembe magad!- Beforgattam a széket úgy, hogy az ágyal legyen szembe aztán stílusosan lehuppantam az alváshoz használt /és kedvenc/ eszközömre. Nem foglalkoztam a kinézetemmel, max elpirul a nő mit csak élveznék de más nem történhet. Pár percig csönd volt, a szemeit fürkésztem végül nyugodt és kimért hangon megszólaltam. ez nem Jesse volt, hanem Sebastian.
- Apád küldött gondolom...-Fölsóhajtottam majd az ablak felé bámultam. A nap vakmerő sugarai próbáltak bemerészkedni az ablakon, pechükre a nagy függöny az útjukat állta.~Értem, szóval nappal van. Bizonyára fontos ügyben jött, hogy ebben a napszakban érkezett.~

Josette egy tipikus vámpír nő volt. Valamilyen szinten idegesítőek bár ha már születése óta ilyenek veszik körül az "embert" akkor gyorsan megszokja. Hátradőltem az ágyon és felsóhajtottam. Magam fölött tartva a levelet olvasgattam, majd felültem és egy fanyar vigyor kíséretében válaszoltam.
- Elfogadom a meghívást, de nem azért mert "kötelező". Amúgy meg teljesen értelmetlen ez az egész, a válaszom úgyis nem. - Föltápászkodtam az ágyról és elsétáltam a szekrényig. Megkerestem azt viszonylag díszes mégis egyszerű hacukámat amit akkor hordtam mikor még a családom kastélyában éltem, és egy örököshöz méltóan viselkedtem. Ha már elhívnak valahová, csak nem mehetek a szakadt ingeimbe! (Amik ráadásul nem is az enyémek hanem drága szomszédomé Nicolas-é. Gyorsan fölkaptam magamra majd újra kitártam az ajtót.
- Menjünk, minél hamarabb túl akarok lenni ezen az egészen.- Mondtam a leggúnyosabb hangomon. Ritkán beszélek így, de most egyszerűen nem voltam képes másképp. Már a gondolat is undorral töltött el, hogy valaki pórázra akar újra fogni. Kösz most inkább nem. Abban még benne lennék ha néha kikérnék a véleményem, mint egy másik klán vezérének fiáét /vagy már inkább öcsét/ viszont, hogy én is a klán tagja legyek...Á-á, azt nem akarom.
Szóval már a palota felé tartottunk. Gondolkoztam azon. hogy talán szóba álljak e "kedves" és kicsit se rideg kísérőmmel, de végül vetettem az ötlet. Aztán valahogy mégis megszólaltam.
- Egyke vagy? - Valószínűleg csak kívűncsi voltam, hogy neki jobb dolga van e mint nekem volt. Érdekelt, hogy neki meg kell e küzdenie a saját testvérével a vezér posztért, bár az is lehet, hogy náluk másképp választanak vezért. Nem tudom, valójában nem is érdekel, nem szeretnék része lenni a klánjuknak, sőt! Ha lehet a többi vámpírt is elkerülném, kivéve Abriellát. Őt kedvelem. Vele valahogy önmagam lehetek, emlékeztet Ennie-re.

Meglepődtem, még saját magamon is. Ez nem én vagyok, vagy legalább is én nem ilyen vagyok. Talán ezt jelentené a változás? Gondoltam, hogy nem lesz könnyű szakítani a régi énemmel. Helyrehozhatatlan a múlt, a jelen viszont olyan most számomra, mint az építő lába előtt heverő mindenféle épületanyag: az én dolgom, hogy jövendőt építsetek belőle. Issle kijelentésén pedig csak elmosolyodtam, hiszen már ő több nekem, a társam. Amikor megölelt azt én is viszonoztam és be kell ismerjem jobban esett, mint bármi. Irigyeltem őt, hogy erősnek tudott maradni, de elvégre egy angyal. Hány férfit, nőt, és gyereket látott már így? Tettem fel magam a költői kérdést. Szóval igyekeztem magamat újra megacélozni, lehet, hogy új életet kezdtem, de nem akarom, hogy az érzelmeim uralkodjanak rajtam. A régi énemhez is hű kellett maradjak, bizonyos értelemben. Szóval a kettő között út az ami nekem kell. Amikor már éreztem, hogy megnyugodtam, már sokkal könnyebb volt összeszedetten gondolkodni. De ez csak az egyik gond volt, ott volt még Issle csábító szépsége is. A fenébe is, most még szebbnek láttam őt így, hogy nem volt ott az a kétely bennem, hogy bármikor hátba döf vagy a sötét oldalra akar csábítani.
-Na és azt tudod kedves bukott angyal, hogy miért jelented nekem az életet? Lehet, hogy a fájdalom emlékeztet arra, hogy élünk, a szeretet viszont arra emlékeztet, hogy miért élünk. Én pedig pont ezt zártam ki az életemből, mondván, hogy a szeret, boldogság az ellenségem, mert akkor van mit veszítenem. Te pedig megmutattad nekem, hogy valakit ezt először nem érdekli. Már nem gondolom, hogy a szeretet a gyengék sajátja lenne. Sokkal inkább a legerősebbeké. Akik hisznek egymásban és az érzelmeikben. Az igaz szeretet valószínűleg vak hiten és sziklaszilárd bizalmon alapul, ami csak keveseknek adatik meg, ezért is volt talán ilyen nehéz nekem megérteni, mostanáig. Mert egy vadász tudja, hogy minden csata során tanult valami újat. De a legtöbb lecke túl sok szenvedést okozott nekem. Többször is fölöslegesen vesztegettem az időmet, hogy hazugságukért harcoljak. És sokszor szenvedtem olyan emberek miatt, akik nem érdemelték meg a szeretetét. A győztesek nem követik el kétszer ugyanazt a hibát. Ezért egy vadász csak olyasmiért teszi kockára a szívét, amiért érdemes. Én pedig úgy vélem, miattunk kockára tehetem azt. Mondtam neki hátraereszkedve a székemben. Ez kicsit hosszúra sikeredett, de ez már nyomta a lelkem és neki tudnia kellett ezt. Mert most már társak leszünk, az pedig teljes odaadás nélkül nem fog menni.
-A lényeg pedig, hogy mindkettőnknek szüksége van egymásra. Olyanok vagyunk, mint az érme két oldala. Kiegészítjük egymást. Ezt nem mutatja más jobban mint, hogy te megmutattad mi a szeretet még ha nem is akartad akkor is. Én pedig megmutattam, hogy a döntéseiddel élned kell és nem baj az ha bukott vagy, az én szemben sosem buktál el és még mindig angyal vagy és leszel is. Hiszen bukott létedre te mutattad meg nekem, mit is jelent a fény megtestesítőjének lenni. Valamilyen szinten pedig örülök neki, hogy bukott vagy. Ebben megnyilvánul az, hogy van akaratod és te akarod irányítani az életed, nem pedig valami szolga aki vadul engedelmesedik. Megmutattad nekik, hogy te Issle Iumi vagy, nem csak egy angyal a sok közül aki vakon engedelmeskedik.
Mondtam neki lenézve az arcára, miközben az egyik kezemmel végigsimítottam az arcán. De vajon ő is úgy gondolja, hogy szüksége van rám? Elvégre ő még is csak egy angyal. Szerezhet nálam jobb társat bármikor, hiszen én csak vadász vagyok lehet, hogy jó vagyok de hát akkor is. A világban mindig vannak nálam jobbak.

//Remélem nem baj, hogy egy kicsit körülnéztem az oldalon? //

Gondolkodtam magamban azon amit mondott, valóban igaza volt ami a szeretet illeti. De mi van akkor ha elveszítem őt? Akkor már van mit veszítenem megint. Mondjuk ami azt illeti, Isslét nem olyan könnyű megölni mint bárki mást, szóval ez így még is csak könnyebb elfogadni és szeretni őt. Talán az én legnagyobb bajom is az volt, hogy mindenkit meg akartam védeni, de ha egy valakit már nem tudtam, akkor azt személyes kudarcomnak éltem meg. Nem voltam próféta sem pedig látnok, hogy láthattam volna a jövőt, de a döntések súlyával muszáj volt élnem, ami sajnos gyakran került életekbe. De mindig úgy próbáltam dönteni, hogy a legkisebb legyen a veszteség. Velem is hasonlóan volt. Hagytam egy lányt meghalni, amivel talán egy egész falu biztonságát biztosítottam.
-Tudod minden egyes átkozott napon azért edzettem, fejlesztettem a képességeimet, hogy ne legyek gyenge és meg tudjam védeni azokat akik nem tudják magukat. Harcolhassak azokért akik nem tudnak. De rájöttem, valami olyan akartam lenni, ami nem lehetek. Tudod közöttünk, vadászok között van egy legenda a sok közül ami mindig is érdekelt. Mithrandil... mindig ezt a legendát olvastam és jártam utána. Ezt a szót nehéz lefordítani, de körülbelül annyit tesz a fény vadásza. Aki a legnagyobb sötétségben is képes meglátni a fényt. Magát a világot pedig egy sokkal jobb hellyé teszi. Mindig is arról álmodtam, hogy én leszek Mithrandil de belátom hülye voltam. A legtöbbünket nem is érdeklik ez régi monda, vagy nem is ismerik főleg, hogy megszületett a "vadászok reménysége". A vadász aki megkapja a varázslás talentumát. Mindig is irigy voltam rá, persze nem a szokott értelemben. Nem akartam én ő lenni, Isten mentsen. Mindenki azt mondja, hogy ő nagy dolgokra hívatott és rólunk átlagos vadászokról, akármilyen jók is vagyunk, csak úgy elfelejtkeztek, mintha csak árnyékok lennénk, akik semmit nem tettek le eddig a nevük mellett. Ráadásul még gyáva is voltam, ahelyett, hogy tettem volna valamit inkább elmentem küldetések után a világot járva. Csak néhányan voltunk, mert páran követni akartak, de ha elmondtuk volna az igazat miért megyünk el, akkor az életünkkel játszottunk volna. Sokan tudták miért tesszük, amit teszünk, így kaptam a többiektől, akik maradtak az Amon Ereb nevet ami annyit tesz, a gyávák vezetője.
Mondtam miközben, akaratlanul is csak lehajtottam a fejemet, a kezem is ökölbe szorult. Mérges voltam, de nem tudtam kire vagyok, egyszerűen ez egy olyan belső feszültség volt, mint amikor az ember az egész világra mérges. Miért kellet nekem pont ilyenkor születni amikor a nagy reménységnek? Egy időben még azzal is kacérkodtam, hogy sötét vadász leszek. Mellesleg hallottam egy nagyon jó klánról amit egy sötételf vezetett, ahol a mesterséget is kitanulhattam volna. De sosem vitt rá a lélek hiszen én nem lehetek és nem is akarok sötét vadász lenni. Szóval ez voltam én, Mithrandil helyett Amon Ereb a gyávák vezetője. Semmit nem tehettem volna abban a helyzetben. Csak meg akartam akadályozni, hogy ezek a vadászok is meghalljanak.
-Igen ennek így kell lennie. Vissza kell húzzuk egymást de úgy hiszem, ezt már megtettük. Remekül kiegészítjük egymást, hiszen a csatában is látszott.Be kell valljam bele is borzongtam a látványba. Másrészt pedig örülök a döntésednek lekötelezel vele.
Nem értettem mi van velem. Szövegeltem a régi életemről mintha csak kötelességem lett volna, nekem is arról mesélni, ha már Issle életének részeit ismerem. Megleltem mit is jelent szeretve lenni szóval ideje, hogy megismerjük egymást jobban. Elvégre a társam lesz, akire az életemet is rá merném bízni.

Hallgattam, de olyan kételyek fordultak meg bennem, mint még sosem. Már éppen félbe akartam szakítani, amikor egy hang megszólalt bennem: Hallgass! Ne bizonygasd az igazadat! Hallgasd meg, mit mond! Add föl legalább egy pillanatra azt a meggyőződésedet, hogy te tudod jobban! Hátha ő? Szóval nem szólta, inkább csak végig hallgattam amit mondott először. Még is, hogy lenne bennem varázserő? Ha én ezt mondtam volna, a legelső próbán elbukom és megöletnek. Nem értettem az egészet. Nyilvánvalóan összekever valakivel, hiszen én nem lehet a vadászok reménysége a varázstudó. De akkor jött egy kérdés amin elsápadtam. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne a jót szolgálja Alysha. De lehet, hogy ez csak az én naivitásom volt, ami ezt akarta velem elhitetni. Végül pedig megszólaltam amikor szünetet tartott.
-Hát hiába nem vagyok az, ez a gúny nevem. De inkább vagyok Amon Ereb mintsem valaki, aki a saját büszkesége miatt, veszni hagyja a társait. Inkább mutattam nekik egy utat, ahol még szolgálhatják is a világot, nem csak értelmetlenül meghalnak... - Mondtam egy kis szünetet tartva.
-De varázslat bennem? Kizárt dolog, hiszen akkor én viselném a "vadászok reménysége" nevet. Ha pedig a mi Alyshánk rossz útra tér, tudod mi lesz? Sokan követik majd és csak értelmetlen vérontás. Testvér fog testvért ölni. Nekünk átlagos vadászoknak pedig majd hónapokba telik, majd mire vezetőt találunk. Hiszen nekik olyan ember kell akit mindenki elismer és engedelmeskedik neki. Szóval még ártatlanok hallnak meg, mi még javában a támogatottságért csatázunk majd.
Talán csak úgy tagadtam a dolgot, hogy emiatt nem vettem észre, azt ami bennem van de egyenlőre várok , hogy Issle megmagyarázza, hogy is értette ezt.
-Persze, hogy tudom hiszen, mi vadászok az Istenek leszármazottai vagyunk. - Mondtam olyan nagyzolós hangsúllyal, csak saját magam gúnyoltam. De jó volt tudni, hogy valaki emlékeztet erre.
-Minek az Istene vagyok? A gyengéket védem, azokért harcolok akik nem tudnak. Meg azért is, hogy nekik ezeket a csatákat ne kelljen még egyszer megvívni.
Mondtam neki, kicsit elgondolkodva, miközben meglepődtem miközben megnyomta az orromat.
-Nekem az is elég, hogyha a társam leszel. Ennél többet én nem akarok többet. Soha nem vágytam nagyra és ez most is így van. Ha mindent megadsz, ami te vagy akkor én is azt teszem. Tudom ez halovány, de ígérem a legjobb társad leszek aki valaha volt. Ennél most még többet sajnos nem adhatok.

Amikor kimondta azokat a szavakat, hogy bennem is van némi varázslat szinte elájultam. Meg is támasztottam magamat az egyik kezemmel az asztalon. Hirtelen szédültem hányingerem lett, mintha beteg lennék pedig csak izgatott voltam, talán még soha életemben nem voltam ilyen izgatott.
-Nyilván nem akkora de a varázserő az varázserő. De tudod egy dolgot megtanultam: Mindenkiben van szégyen. Mindig van bennünk jó és rossz, sötétség és fény. Ám ha nem jutunk dűlőre a szégyenünkkel, a küzdelmeinkkel, akkor elkezdünk abban hinni, hogy valami nagy baj van velünk - hogy selejtesek vagyunk, nem elég jók -, és ami még rosszabb: eszerint is kezdünk cselekedni. Ha igazán teljes szívvel akarunk élni, ahhoz esendőnek kell lenni. Az esendőséghez pedig meg kell birkózni a szégyennel. Én ezt akkor tettem meg mikor a gúnynevemet kaptam, de azóta büszkén viselem azt. Mert ha dicsekednem kell, az én gyengeségemmel dicsekszem.
Mondtam neki miközben csak elgondolkodtam azon, hogy mi vadászok miért is vagyunk így. Amit gyakran mondott a mesterem az nem más mint, hogy ha a világ túl szörnyű akkor az emberek a mítoszok világába menekülnek, azokhoz pedig az életük árán is ragaszkodnak. Csak az a gond, hogy mítoszokkal nem lehet háborút vívni. Majd közelebb léptem Issléhez egy picit lehajtott fejjel.
-Szeretném ha tanítanál. Úgy értem, hogy segíts nekem felfedezni azt a mágiát ami bennem van. Ígérem kitartok. Tudod az a torokszorító érzés, amit most érzek, amikor valami újba fogok. Az égő izmok, a gombóc a gyomromban ,úgy tűnhet, ezek jelzések arra, hogy hagyjam abba. Ezek a tünetek nem azt üzenik, nekem, hogy most hagyjam abba, hanem azt, hogy csináljam meg, jó úton jársz!
Kérdeztem tőle, mintha csak egy mesterhez folyamodnék, hogy tanítson és csak fogadkozom, hogy bármit megteszek. Vártam a válaszra, hiszen én magamtól nem tudtam, hogyan is lehet ilyesmit megtalálni vagy hasonlók.
-Ami azt illeti, a vadászok nagyon ritkán követnek mást is aki nem vadász. Csak abban az esetben, ha a vezető is kiáll amellett az illető mellett. Olyannak kell lennie mint a mi esetünk egymással.
Mondtam neki, hiszen a mi példánk ebben helytálló volt. Ha például én lennék a vezető és benne bízom akkor a vadászaim követni fognak. De te jó ég mit is gondolok? Én vezető? Soha... Én nem vagyok erre méltó.
-Igaz a nép nem szenvedhet. Eddig már eleget szenvedett, más hibájáért szóval ezt többet nem engedhetjük meg.
Mondtam majd elkerekedett a szemem mikor leöltözött. Nem akartam oda nézni, hiszen tudtam, hogy illetlenség de akkor is. A késztetést nem tudtam leküzdeni de inkább gyorsan leültem egy egy székre és próbáltam türtőztetni magam. Leküzdeni a késztetést amelyet aziránt éreztem, hogy csodáljam őt. Hidegnek érzéketlennek kellett volna lennem de nem ment. Vagy is erre képeztek, hogy ne lepjen meg az ilyen hiszen vannak lények akik ezt használják ki. Szóval a végére sikerült elfojtani a késztetést. A gond az volt, hogy ilyesmire nem gondoltam, hogy érzelmileg is közel kerülnék.
-Én ma este kihagyom... Így is elég izgatott vagyok már, amiatt amit mondtál.

-Persze, már eddig is sokat tanultam tőled, akkor is, ha az nem volt szándékos. Nem mellesleg kiváló mester lennél, akár köztünk is. Mivel csak a viselkedésed és a cselekedeteid úgymond dacolnak velem, ösztönöznek, hogy jobb és jobb legyek.
Elvégre valóban így volt ez, amikor harcoltunk is az a pecsétes mutatványa is arra ösztönzött, hogy erősebbnek kell legyek, hogy méltó legyek vele utazni. Erre pedig itt volt a tökéletes alkalom. Mindösszesen csak fel kell fedezni a bennem rejlő elemet. Mondjuk erről érdekes, hogy nem tudtam eddig. Mi van akkor, ha csak hazudik és a hitemet akarja megrengetni a vadászokban. Bár ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem, hiszen több érvem szól Issle mellett mint a vadászok mellett. Isslét követni számos okom volt és a társammá fogadtam, nem mellesleg pedig a barátom, ha mondhatja ezt az ember ilyen kis idő után. Szóval soha nem árulnám el Isslét, akkor sem ha azt a vadászok kérnék tőlem. Ha kell én is száműzött leszek miatta, hiszen ő az egyetlen aki eddig arra ösztönzött, hogy merjek több lenni egyszerű kis hétköznapi vadásznál. Tehát bízott bennem, ahogy én is ő benne. Közben pedig el is kalandoztak a gondolataim. Mit fogok kezdeni azzal az erővel? Vajon melyik elemet tudom irányítani? Jöttek sorban a kérdések és akaratlanul is elmosolyodtam. Nem is tudtam melyik elemet akartam irányítani. Persze tudom, hogy nem válogathatok közülük, de már el is képzeltem melyikkel mire lennék képes. Mindegyik pusztító a maga módján, de ugyanakkor életet is adhat vagy menthet. Szóval az egyik kérdésre meg volt a válasz. Az erőmet csak is arra használom majd, hogy megvédjem vele az embereket. De akkor jött egy nagyon célzott és jó kérdés a fejemben. Talán fel kellene tennem Isslének...
-Miért nem tudnak a vadászok erről? Úgy értem, hogy mi is képesek vagyunk varázslásra, mi az átlag vadászok. Mert ahogy látod, én eddig nem tudtam arról, hogy én képes lennék ilyesmire.
Talán ez volt a legnagyobb kérdés, hiszen ez döntött a hitem felől. Eddig végig hazugságban éltem, vagy csak a vezetőink sem tudtak erről? Ha viszont tudtak, akkor mi értelme volt eltitkolni. Nem csoda, hogy nem jöttem rá, hogy képes vagyok a varázslásra, hiszen egész életemben azt hallgattam, hogy én nem lehet rá képes, szóval elhittem. Annyiszor mondták, hogy nekem a fizikai erőmben kell a legjobbnak lennem. Szóval erre törekedtem kizártam a varázslatot, amely most már kiderült végig itt volt. Majd hirtelen leállt a gondolatfolyamom. Az, hogy Issle kijelentette, hogy segít többet ért mindennél. Olyan öröm töltött el, hogy még a székemből is felpattantam, még a széket is felborítottam amin ültem. Akaratlanul is elmosolyodtam. Ez a mosoly pedig valódi volt, nem csak holmi magamra erőltetett halovány mosoly. Ez igazi volt. Úgy éreztem magam mint egy kisfiú, aki megkapja azt a játékot amire régóta áhítozott.
-Ígérem nem fogsz bennem csalódni! A legjobb tanítványod leszek aki valaha volt.
Mondtam örömittasan felkiáltva. Mintha csak fogadalmat tennék, de ez valóban az volt. Az út nyilván nem lesz könnyű, de ha Issle továbbra is bízik bennem, vagy is nem változik semmit, akkor menni fog. Legszívesebben megöleltem volna őt, de nem tehettem hiszen mester tanítvány viszony van köztünk, ráadásul ő még mindig egy angyal. Egyszerűen nem tudtam mit tegyek, amikor ilyen érzések törnek rám. Várjak ezzel, vagy tegyem meg? Ez óriási dilemma volt a számomra hiszen, nem akartam visszaélni a dolgokkal és Isslét sem akartam megzavarni ezzel. Mondjuk a barátok tesznek ilyet nem? De egyáltalán barátok vagyunk mi? Hiszen az egy dolog, hogy én úgy tekintek rá, de vajon ő Hiszen még nem töltöttünk ennyi időt együtt. De úgy hiszem ideje ellenőrizni ezt. Gondoltam magamban, mikor megkérdezte, hogy segítenék e rá tenni a köpenyt. Mondjuk szándékosan másik irányba néztem, azért, hogy ne lássam így ne essek újra kísértésbe.
-Persze és valamit el akarok mondani.
Mondtam neki megfogva a köpeny és a vállára terítettem.
-Ami azt illeti hálás vagyok, nem tudom, sors, végzet vagy mi egyéb hozta azt, hogy mi találkozzunk de hálás vagyok annak a dolognak. Örülök neki, hogy tőled tanulhatok és, hogy magam mellett tudhatlak Issle. Nekem az is elég, hogy nem vagyok nagy dolgokra hivatott, de téged boldoggá tehetlek.

Úgy éreztem magamat, mint akinek átszúrták a szívét. Olyan dolgok nyíltak meg előttem, amiről álmodni sem mertem. De mind csak arról szólt, hogy milyen is ez a világ valójában. Szóval az Istenek gyermekeként nekem is ilyennek kellene lennem? De mi céljuk lenne ezzel? Soha nem akartam vissza menni a vadászok közé. Éveken át csak hazudtak nekem a mestereim. Vajon csak azért, mert nekik is ezt tanították? De egyeseknek tudniuk kellett az igazat. Minden válságban meg kell halnia valaminek bennünk. Meghalnak az illúziók, amelyeket életünkről alkottunk magunknak: az illúzió, hogy mi magunk is kézbe tudjuk venni életünket; az illúzió, hogy megfelelően élve minden nehézség elől kitérhetünk. A válságban mindig meghal énünk egy darabja. Miért gondolom mindig, hogy ez most más lesz? Túl naiv voltam. Mindig túl magasra emelkedem, ahonnan nagyon nagyot lehet esni, én meg esem is. A kérdés: az aktuális szakadék most milyen mély? Elvégre ez most olyan volt, mintha a teljes népem árult volna el. Elégedettség és boldogság az én életemben legfeljebb percekre létezik, és akkor is csak illúzió. Mindig van valami rejtett hiba, mely csak arra vár, hogy előbukkanhasson és mindent elrontson.
-Hmm ezek szerint a világnak van egy rendje, és ezt a rendet azok diktálják, akik csak kapni szeretnek, adni nem. A hatalom olyan, mint Kirké: állattá változtatja azokat akik birtokolják. Hiszen mi értelme van ennek? Imádjuk az Isteneket, imádkozunk hozzájuk, papként melléjük szegődünk. Még is miért? Ezért? Most már látom, a hatalom veszélyes, de az, aki visszaél vele, még veszélyesebb ezek szerint....
Ennyi már sok volt nekem. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer hazatérek, egy erősebb és nagyobb vadászként, akinek számtalan története van, amit majd elmesél a fiataloknak. Ebben az dühít a legjobban, mennyi energiát fektettem bele az elérésébe. Ez a világ egy szörnyű hely. Nem, a világ nem szörnyű, és az emberek sem azok. Jók akarnak lenni. Valami rosszá teszi őket, valami letöri őket. Cáfoltam rá magamra.
-Tudod már megtanultam valamit. Ha az ördöggel táncolsz, az ördög a régi marad, téged formál a képére. A sötét vadászok pont ilyenek. Mindig azt mondják ők jót akartak vagy jót tettek, de valójában csak az önös céljaik motiválták őket. Az Istenek is ilyenek ezek szerint. Azt hiszik jót tesznek, holott csak az önös érdekeik miatt hazugságra építik a világot.
Mondtam nyugodtan. Nem ismertem magamra most, hiszen csak az egész hitemet vesztettem el, de még is nyugodt voltam. Gyakorlatilag mindenemet elvesztettem, de egy valamim maradt. Az pedig nem volt más amit nem vehetnek el tőlem, a remény és egy új cél. Na és persze még itt volt nekem Issle is. Élveztem ahogy magához ölelt. Jól esett ebben a pillanatban,
-Ennek örülök. De ezeknek a titkoknak napvilágot kellene látniuk nem gondolod?
Kérdeztem tőle. Rémes voltam, hogy csak ezzel tudtam foglalkozni. De elvégre aggódtam a testvéreim miatt is, hiszen ha ők is tudnák ezt, akkor mindegyikünk megtalálhatná a varázserejét.
-Ami pedig azt illeti, én is büszke vagyok rád. Büszke vagyok arra, hogy veled tarthatok, akkor is ha bukott vagy. Számomra mindegy minek neveznek. A lényeg, hogy a neved nem határozza meg, hogy ki vagy.