Lücia Sczwarzlicht

Huszonegy esztendővel ezelőtt a gonosz birodalmában születtem meg Chorr kiszáradt tavában, ahol se víz, se élet nem terem. Az egyetlen folyadékforrás az állatok vére, de én születésemtől kezdve nem vérrel, hanem mások lelkével tartom fent magam. Én a gyilkosságok, a bánat, a magányosság, és a vérengzés magvaiból születtem, amit Chorr mester ereje termékenyített meg. Így mondhatni, hogy apám, mint minden más gonosz lénynek, vagy magam fajtának: lidércnek.
A tó megtelt az árnyak sötét vérével. Földhöz ragadt lelkek vágyai, és érzéseit adalékozva dobálta bele parancsra a pár lidérc, akik az én nevelőim lettek. Az asztrális tér megtöltődött baljós energiával, majd egy riasztó lila villám csapott le az égből. Bugyborékolni kezdett a tó mélyén az életet teremtő gusztustalan keverék.
Három napig hagyták a fortyogó „levest”, melynek a felszínéről egy tizenéves gyermeket emeltek ki; engem.
A lidércek gondolkodtak milyen nevet adjanak, de mindegyik képzeletét meghaladta a feladat látszólag. Chorr se volt apa típus, de ő a Schwazlicht (ejtés: svarcliht) vezetéknevet adta, aminek jelentése (németül) fekete fény. Végül egy szép romlott lélek furcsamód létező anyai ösztöneire hallgatva Lüciának (ejtés: Lüsziának) nevezett. „Lücia Schwarzlicht a lélekfaló lidérc kölyök!” Így összegezte Change kedvese gondolatait, majd tetszését nyilvánította, ahogyan az a néhány személy, akik ott voltak az uralkodó és Change egyező véleményét osztva. Először a „csőcselék” mindig figyelmeztette Karent, hogy ne engedjen közelebb engem magához, végén felfalom a lelkét. De nem történt meg egyszer se, hiába voltam olyan éhes. Tetszett, hogy van anyám. Ahogy minden jó, ez is véget ért Nicosiában. Sajnos nem a lidércek álltak a táplálék lánc csúcsán. A fakó, borzongó erdőben sokszor járkáltam Karennel és Change-vel; azaz a nevelő szüleimmel. Olyat tapasztaltam meg, aminek a jelentése család, amit sosem hittem volna. Sokszor, amikor ilyesmit látok mostanság összeszűkül az én sötét szívem.
Akkoriban a szívem sokkal engedékenyebb volt. büszkén öltem mindenféle lényt, ha rám, vagy nevelő szüleimre támadt, akár lidércet is. A gyilkolás oly természetes volt nekem, mint a levegő vétel egy 40 fokos nyári napon. Ezt egyszer tapasztalta meg Karen és Change, ezért mi kiköltöztünk a mocsár vidékből a "Három kasza hegylábához" kialakítva egy nagy családi házat. Chorr rosszul vette ezt, mert féltette saját lényeit a kegyetlen bestiáktól. A lidércek is épp úgy sebezhetőek egy óvatlan pillanat alatt, mint bármilyen lény, de nekem az a kint lét edzésnek számított. A szüleim ugyan óvakodtak, de általában a ház emeletének teraszán heverészve nézték küzdelmeim sikerességét.
Eltelt egy pár év, nagyobb lett lélekfalási igényem. A mocsarasok, és a kaszák között viszály alakult, aminek az eredménye sok lidérc és más teremtmény halálával járt... én miattam. Akkoriban büszke voltam magamra, de mindennél nagyobb lakozott a szíemben, mert nevelőszüleimet megölték.. Egyetlen örökségem egy gyűrű, melyhez egy mondatot ismételgetett apám: "Nyitás: "Teilnehmer für Chorr helfen mir jetzt! ... Zárás: Schloss mein Freund!..."
E két mondatot próbálta belém súlykolni, majd egy idegen nevet mondot hozzá apám az idegen mondatokhoz: "Boshaftring!" , majd a legvégén annyit ondott mosolyogva: Mindig szeretni fogunk!
Most először éreztem azt, hogy valami tényleg elveszett, hogy nagyon fáj valami, és a feketébe burkolódzó szívem nagyon sajog, de nem akartam máshogy. Ragaszkodást éreztem, de más nincs mibe. Először életembe sírtam. Könnyeim, pedig imára találtak, amint elment a csőcselék.
Egy mély hang szólított a távolból, s arra kért, hogy Chorr Rom Templomához siessek, és bizonyítsak, mert jobb életet is kaphatok az élettől. Ez nem egyetlen urunk, atyánk hangja volt, hanem egy teljesen más. Sok dolgom nem volt, és nagyon ruházatom se. Felvettem ami éppen akadt s útra keltem.

Új Értelem

Jól tudtam, hgoy olyan messzi útról van szó, amely gyalog napokig tartana. Átgondolva a dolgokat már nincs mit tennem a környéken. Mind amiért éltem, elpusztult. Bizonytalan, kissé zavarodott vagyok, amiért az az ismeretlen hang megszólalt. A gyűrűhöz van köze, mert amint felhúztam az ujjamra a csönd honában szólalt meg kalandom megihletője.
A szellem szállásra igyekeztem, ahol lélekfaló démoni alakomban kellett megjelennem, mert a szellemhátast csak így tudtam megülni. A medvének tűnő ronda szellem fülébe suttogtam úti célom, ami miatt önmagától elindult.
Így csak félnapomba került a kőkemény menetel. Meg is sajnáltam szegény hátasom. Ahogyan azt a romot, amely olykor oly dicsően állt a birodalom közepén. Megvakartam a lény fületövét és kutattam a romok között.
Annyit mászkáltam ezen a helyen, hogy az elmúlás gondolata papírra vethető elmélkedéseket szül, de nem sok sikerrel. Mindig a gyilkolások jutottak az eszembe, és a trauma, melynek központjában a volt nevelő szüleim vannak. Egy-kétszer a hányás is megfordult a torkomban, és az ájulás határán jártam. Ilyen állapotban kóvájogtam el egészen egy kápolna megtisztított, szélein romos helységére. A rosszullét annyira hatalmába kerített, hogy letérdeltem, és nem figyeltem a világra.
Megszólalt Akaman tisztábban, mély hangján, amit szüleim teteménél is hallottam. Biztos voltam bene, hogy most fizeti ki magát. Nagyjából összeszedtem magam és előre tekintettem. A semmiben két teljesen vörös szem figyelt rám, majd az árnyak alkotta testet vett fel a szellemsárkány. Még sosem láttam ehhez hasonlót.
Előtte állva olyan jelentéktelennek éreztem magamat, mint még soha se. Arra kért, hogy kövessem, de furcsa volt, amikor a falakon csak úgy sikeresen áthatol, én peig teremről teremre, romról romra tűnedeztem.
Az utolsó helység a föld alatti Katakombák legmélyét jelentette, ahol egy ős régi páncél részét képezte egy tőr, melyet Akaman nekem ajándékozott azzal a céllal, hogy keressem meg a jóságosnak tűnő álszent testvérét és öljem meg vele.
A késsel furcsán öszhangba kerültem, mintha annak is egy szemernyi öntudata lenne, akár a gyűrűm esetében.
Akaman elmagyarázta, hogy a gyűrűm, és Fullánk Tőr egykoron a nagy fegyvermágus Azetorh féltett kincsei voltak, aki Chorr szolgálatában állt. Érezni lehetett, hogy Akaman közeli barátja volt akkoriban, de valami tragédia történhetett. Sőt olyan kéréssel állt elő, amely normális lény nem tenne meg. Más testvérét megölni, ráadásul szellemet, és egyben sárkányt? Öngyilkosságnak tűnhet, de én akkor is vállaltam. Az életemnek nincs jövője, ha nem fogadom el a missziót.
Akaman megengedte, hogy felüljek a hátára és egy új havas terület helyszínére repített.

Renegát születik

Én a hidegre ébredtem fel egy erdőben. A lélekszomjam gyötört, mint még soha. Az is megfordult a fejemben, hgoy Akamant kéne felfalnom, hgoy új erőre kaphassak. De valószínű, hogy meghalnék, hiszen oly romlott e lélek, hogy mérgezésben halnék meg. Amikor a földre álltam és körülnéztem a deres, havas erdőben, szétfoszlott a szellemsárkány.
Félórát gyalogoltam, amikor egy szerzetes állta utamat, mert megérezte Akaman nagy, gonosz spirituális erejét. Mivel látta, hgoy én nem vaygok egy átlagos emberszerű lény harcra hívott ki engem. Tudása széleskörű mágiáról, idézetekről kecsegtetett. Majdnem elismertem őt, amikor hagyta, hogy belé szúrjam Strachedolcht (Fullánk tőrt) deaktív formájában, de meglepetésemre egy önmagából álló csapdába ejtett, zárt. Testéből nem tudtam kihúzni a kést, de nem is tudtam azt elengedni.
A legközelebbi feleszmélt képem