Éj szentély

-Mindig is érdekesnek találtam a hogy ti angyalok mire is vagytok képesek. Ráadásul ez az őrangyalos dolog eléggé jól hangzik és jó lehet ilyen képességeknek a birtokában lenni mint ezek...
Mondtam neki miközben követtem őt az Éj szentélyéjébe. Eléggé szemet gyönyörködtető volt a kilátás és maga a hely egyszerűen festői volt olyan amihez foghatót az emberek világában szinte nem is láthattál. Nem is tudtam talán kifejezni Isslének mennyire hálás is vagyok ezért a kis látogatásért itt. Lehet hogy neki ez semmiség hiszen ő itt élt vagy még él de nekem egyszerű embernek ez hatalmas dolog. Főleg egy olyan helyet látni amit nagyon kevesen láttak az angyalokon kívül.
-Nem is az a lényeg hogy gyengévé tesznek emiatt. Hanem így tudják hogy nézek ki... Könnyebben felismernek az emberek ha tudják hogy nézek ki a sisakom alatt.
Kicsit elbizonytalanodtam mikor megdicsérte a küllememet. Soha sem volt fontos nekem hogy az emberek mit gondolnak a külsőmről és sokszor nem is látták azt ami a páncélzatom alatt lakozik ezért nem voltam hozzászokva az ilyesmihez. Szóval ettől most nőnie kellet volna az önbizalmamnak nem? Hát egyáltalán nem mivel a külsőm nem egy fegyver...
-Nos ez talán megoldható lesz hogy ez ne legyen rajtam ha veled vagyok. Másrészt pedig nem tudtam hogy nálatok angyaloknál ilyen kemény büntetések vannak...
Mondtam neki kicsit ironizálva hogy értse hogy mire is értem. Megnevettetnie nem sikerült csak egy újabb mosolyra húzódott a szám de tőlem már ez is haladás volt hiszen nem is tudom szinte egy évtizede nem nevettem már szinte semmin. De ez egy kicsit vicces volt de tőlem csak egy mosolyra volt elég ez olyan volt mintha elfelejtettem volna nevetni.
-A mufurc jelzőt pedig mivel érdemeltem ki ha szabad tudnom?
Kérdeztem tőle továbbra is mosolyogva hiszen tudtam hogy valami hülyeség fog most következni.

Először viccesnek találtam hogy az arcommal szórakozik elvégre ez nekem még új volt. Vagy is újdonsággal hatott mivel nagyon régen járt hozzám ilyen közel nő csak is egyszer. Szinte senki nem látta az arcom és nem jegyezte meg azt hogy milyen férfias vagyok vagy egyáltalán hogy is nézek ki. Ez lehet amiatt volt hogy állandóan ezt a páncélt viseltem ahogy ő is mondta. De ezt mindig magamon hordtam legtöbbször egy hosszú köpeny alá rejtettem de akkor sem vettem le. A páncélom már talán a megkülönböztető jegyemnek számított. Másrészt pedig a mesteremtől kaptam és ez az egyetlen emlékem róla vagy is ez mindennap emlékeztet a tanításaira és így mindig aszerint tudok élni amit ő tanított nekem.
-Hozzá lehet szokni... Én is már így töltöm az időm már 16 éves korom óta csak néha beszélek azokkal akikkel az utazásaim során találkozom vagy talán még velük se. Ez a mesterem ajándéka volt és így még is csak könnyebb magammal hordanom a páncélomat mintha egy zsákban kellene... Ami pedig azt illeti igen valóban észrevettem hogy nem vagy ember és örülök is neki hogy kiszúrtam hiszen nem lehetnénk most így együtt.
Közben a másik kérdése kicsit szíven talált vagy is inkább a nevetésre való célzata. Azóta az este után nem tudtam nevetni soha többé szinte el is felejtettem hogy kell. Az emlékeimben az a történet még most is ott él aminek én voltam a közepében és ha ezt bárki is megtudná a népben nem lennék már tökéletes vadász soha többé... Titokban tartottam az egészet és igyekeztem erről másokat is meggyőzni pénzzel vagy fenyítéssel.
-Hogy mi történt...? Régi történet de soha nem hittem, hogy a bánat tud olyan erős lenni mint a fizikai fájdalom. Mikor elkap hirtelen olyan, mint egy görcs mint egy fogfájás összegörnyedek mert nem bírok egyenesen maradni. Összeszorítom az öklömet hullanak a könnyeim, és azt hiszem, megrepedek és kihullanak a belső részeim. Talán ha ordítanék széttépnék valamit vagy a földhöz verdesném magam az segítene... Az egész még 18 éves koromban kezdődött mikor elkezdődött az utazásom. Az utamat kerestem mint minden másik vadász ilyenkor. Az utam pedig egy kis hegyvidéki falucskába vezetett amiről azt állították hogy hemzsegnek ott a gonosz lények. Szóval úgy gondoltam hasznot húzok ebből és gyakorlásnak jól is fog jönni. Így egyből a közeli fogadóba mentem hogy információt gyűjtsek a dolgokról és hozzákezdjek a vadászathoz. Annyi történet volt mind különféle fenevadról hogy azt se tudjam melyikhez kezdjek de szerencsére nem kellett sokat várnom. Az első magánakcióm után az ott élő leggazdagabb nemesi család felkeresett hogy legyek a testőrük a fenevadak ellen mert az ő birtokukat érinti a legjobban ez jelenség. Így a kalandvágytól fűtve belementem az ajánlatban. Nos ahogy teltek a hetek egyre jobban megismerkedtem a családdal de legfőképpen a lányukkal aki gyönyörű volt. Elkezdtünk több és több időt együtt tölteni beszélgetve sétálva és mesélve neki a vadászéletről. Így ment ez két hónapig és ezalatt mindig megvédtem a házat mivel csak kisebb szörnyetegek érkeztek akiket szinte egy kardcsapással elintéztem nagyobb erőfeszítés nélkül. Ám ez egy nap megváltozott mivel nyoma sem volt azoknak a nagy és erős szörnyeknek amikről a falusiak beszámoltak. Már a naplementét eltakarták a gomolygó viharfelhők és rossz előérzetem volt. Este pedig kitört a vihar ami csak tovább növelte a feszültséget bennem. Ugyanúgy kint voltam és őr-járatoztam amikor észrevettem egy kisebb fenevadat aki ahogy meglátott elfutott én pedig utána eredtem a megérzéseim és tapasztalataim ellenére. Óriási hiba volt a részemről hiszen hagytam hogy a harci kedvem felülkerekedjen a józan eszemen. Az erdőben kötöttem ki ahol beértem és levadásztam és elindultam visszafelé. Már a távolból látszott a házon hogy valami nincs rendben... Ahogy odaértem az ajtót nyitva találtam a ház pedig sötét volt. A villámok fénye világítottam meg az utamat a házban és közben végig kivont karddal sétáltam végig a házon amikor beértem a közös terembe. A ház élettelen volt és már értettem miért a kis fenevad csak csapda volt és én bele is sétáltam. Ahogy megláttam a padlón heverő groteszkül eltorzult két testet tudtam hogy elbuktam. Egy kis keresés után a lány holteste is meglett akit amikor megtaláltam csak az ölembe vettem és sírtam felette és magamat vádoltam. Igen és itt jön a kérdés hogy szerettem-e? A válasz igen szerelmes voltam abba a lányba... "Sirj" mondta a holdfény s én sírva fakadtam. Másnap mindhármukat eltemettem és tovább álltam. Nos ezek után nem vagyok képes arra hogy nevessek... Mivel számomra olykor emberfeletti az a küzdelem amit nap mint nap egyetlen mosolyért vívok és tengernyi az a könny amit magamban, befelé sírok...

Szíven találtak a szavai mivel talán így még sosem gondoltam bele az angyallétbe. Vagy is erről még senki nem mesélt nekünk hogy őket csak teremtik és nincsen családjuk. Talán én vagyok az első vadász aki megtudta hogy ez most akkor hogyan is megy. Valóban rossz lehetett család nélkül felnőni de talán az itt uralkodó örök boldogság és szépség elfelejteti ezt velük. Ezt akár már múltidőben is mondhatnám mivel ez a hely már nem olyan mint a legendákban és feljegyzésekben.
-Ez nem olyan amit az egyik napról a másikra elfelejthetsz. Akárhányszor csak fegyvert rántok ez a kis történet idéződik fel bennem. De ez is ad nekem erőt olyan téren hogy ne kövessem el ezt a hibát még egyszer. Szóval mondhatjuk ezt úgy hogy az emlékből fakadó fájdalom egy elrettentő példa a számomra... Mivel a fájdalmat használhatom arra is hogy erőt merítsek belőle. De van amire megszeretnélek kérni... Volt annak a lánynak egy kedvenc mondása amit nekem mondott mikor először ott akartam hagyni a családot és nem tudom mit jelent. Ne gyászolj! Felejts el engem addig a határig amíg már nem zavar a rám való emlékezés. Egészen ne! Az fájna! De legyek én körötted valami szelíd és nem bántó emlék olyan akire jólesik gondolni de már nem könnyeztet meg. Ne úgy jussak az eszedbe hogy belerándulj a fájdalomba hanem úgy hogy elmosolyodj. Ezt nem tudom hogyan kellene...
Mondtam neki kifejtve ezt hiszen valóban így volt ez velem. Hiszen azért harcoltam hogy ezt másnak ne kelljen átélnie és nekem se kelljen még egyszer. Ezután köteleztem el magam hogy levadászok minden gonosz lényt mivel ez a fájdalom hajt és talán sosem tudok belenyugodni a hibámba maximum csak elfelejteni azt. Majd tovább hallgattam és elgondolkodtam azon is hogy mit fogok válaszolni.
-Ha úgy vesszük nekem sem volt családom 3 éves korom után. Néha láttam őket az edzések közepette de talán a mesteremre mindig i úgy tekintettem mint apámra. Nem azért mert utáltam a valódit vagy haragutam rá hogy itt hagyott hanem ott éltem le az egész életemet egyszer voltam otthon az ott töltött 13 év alatt... De hozzászoktam mivel tudtam hogy a szüleim szerettek és csak a legjobbat akarták nekem.... Ami pedig téged illet valóban nem lettél volna amellett a férfi mellett boldog. Aki háremet tart egy nőt nem lett volna képes megbecsülni sőt magukat a nőket sem becsüli meg. Jól tetted hogy nem követted őt...
Mondtam közben én is szünetet tartva mivel egészen belemelegedtem a beszélgetésbe. Talán hasonlítunk pár dologban de azért az még is csak más hogy az ember tudja hogy van családja vagy az hogy egyáltalán nincs.
-Így igaz mert lehet hogy téged is teremtettek de azért van a szabad akaratod hogy ne mások válasszák meg az utadat hanem te magad. Az már csak rajtad fog múlni hogy mennyire leszel büszke arra a történetre amit az utókornak hagysz magadról. Ami pedig azt illeti a vadászoknak más életfilozófiája van... Meg kell küzdened a rossz emlékekkel amik fájdalmat vagy félelmet okoznak különben azok elpusztítanak téged. Szóval mi mihamarabb szembenézünk a rossz emlékekkel és erőt merítünk belőle én is ezt teszem csak éppen nem tudok vele szembe nézni és túltenni magam rajta. Ami azt illeti már lehet hogy valóban elfelejtettem hogyan is kell nevetni...
Mondtam neki miközben követtem és be kell vallanom eléggé megijedtem ahogy a sziklaszírt felé közeledtünk. Majd amikor levetette magát velem azon gondolkodtam hogy vajon hiba volt benne megbízni és itt ér véget az életem története. De nem ahogy felnéztem láttam hogy fog engem és repülünk. Nos ez talán azon dolgok egyike volt amit életemben mindig is kiakartam próbálni. Majd akkor újra a látványra irányult a tekintetem amire ő is felhívta a figyelmem.
-Ez gyönyörű nem is inkább csodálatos így még sosem láttam a naplementét pedig én is szinte megnézem mivel gyönyörűnek találom azt.

Figyelmesen hallgattam és tényleg volt abban valami amit mondott. Hiszen még így sosem próbáltam de olyan sok kérdés maradt bennem ezek után is amikre senkitől nem kaphattam választ és talán ez őrjített meg. Az eset után még több éjszakán át is rémálmok és képzelgések kísértettek amikről nagyon is jól tudtam hogy a saját képzeletem szüleményei de akkor sem voltam boldogabb.
-Igazság szerint nem elfelejtjük hanem csak túltesszük magunkat rajta úgy hogy az már negatívan ne érintsen minket. Mindenesetre nagyon köszönöm hogy segítesz ebben tudod valamennyire érzelmileg analfabéta vagyok. Lehet hogy nem szereted de most egy ideig képtelen leszel elviselni engem...
Mondtam neki mosolyogva hiszen tudtam hogy nem egyik napról a másikra megy az hogy csak átformáljam magam de végül is megér egy próbát hogyha az a lány is ezt kérte tőlem. Szóval megpróbálok majd úgy gondolni rá ahogy ő kérte és tiszteletben tartani a kérését. Éppen ezen gondolkodtam amikor valami furcsa történt vagy is számomra váratlan. Nem voltam én ehhez szokva hogy csak úgy ölelgetnek de kár lett volna tagadni hogy nem élveztem. Pontosabban mélyen a szemembe néztem és egy pillanatra megszűnik körülöttünk a világ - csak mi ketten léteztünk. Annyira szeretnék a karjába ugrani és feloldódni az ölelésében hogy komolyan elgondolkodom azon vajon orvosilag igazolható-e ilyen szántű vonzódás valakihez.
-Kérlek erre nem kell emlékeztess. Hiszen pontosan azért harcolok hogy életeket mentsek mivel mi ebben találunk örömet. Jó dolgokat amiket elérünk és jelentést találunk a munkánkban amit végzünk.
De ekkor egy mondta megütötte a fülemet. Miért is használt többes számot? Most ez vegyem úgy hogy most én és ő együtt fogunk harcolni vagy mi? Nem vagyok én arra hogy egy angyalt szolgáljak és soha sem volt társam egyedül csináltam eddig mindent.
-"Fogunk" ezt még is hogy érted? Nem akarok semmi rosszat csak nem értem...
Mondtam neki majd a továbbiakra koncentráltam és ekkor valamire nagyon kíváncsi lettem amit meg akartam kérdezni tőle. Talán ez az egyetlen mód hogy most azonnal túltegyem magam azon a dolgon.
-Azt akarom tudni hogy haragudna rám az a lány? Mert nem tudtam őt megvédeni és még arra sem volt idő hogy elbúcsúzzak tőle vagy elmondjam hogyan érzek iránta... Annyit szeretnék tudni hogy meg tudna e nekem bocsájtani ha most itt állna előttem?

Talán való igaz hogy az analfabéta nem volt a legjobb szó arra hogy kifejezzem a mondanivalóm. De ez volt ismertem az érzéseket de sokszor figyelmen kívül hagytam őket vagy csak nem tudtam őket pontosabban hová tenni. Meg kezelni sem őket persze az alapokat ismertem de hát engem nem erre neveltek hanem arra hogy gyilkos legyek. Direkt nem harcost használok mivel őket köti a harc szabályai vagy ehhez hasonlók engem nem...
-Talán igazad van... De azért mondtam ezt mert nem tudok erről sokat. Mivel engem gyilkosnak neveltek és az időm nagy részét ennek a művészetnek a gyakorlása foglalta le szóval nagyon sok időm nem volt az érzelmeimmel foglalkoznom.
Mondtam neki majd kicsit meglepett hogy mennyit is tud a vadászokról de nem volt ezen mit csodálkozzak hiszen egy angyal volt.
-A hivatás helyett mi az utat szeretjük használni. Az út azért jobb szó nekünk mert jobban kifejezi az életutunkat mint a hivatás. Persze mi nem ítéljük el azokat a vadászokat akik más utat választanak. Ahogy te is mondtad van aki a gyengéket vadássza le. Nem helyeseljük azt de nem ítéljük el azért amiért ő ezt az utat választotta magának. Így van ez veled is nálam. Nem ítéllek el azért mert bukott vagy mert te ezt az utat választottad magadnak de láttam hogy nem vagy boldog és ezért akarok neked segíteni hogy a számodra legjobbat találjuk meg.
Mondtam neki miközben talán már én is beleéltem magam abba amit nem akartam elhinni. Azt hogy egy angyal egy egyszerű vadásszal tartana akiben szinte semmi különleges nincsen kivéve az hogy híre van a vadászok között mint az egyik legjobb viszont érzelmileg egy nagy nulla. De akkor ahogy tovább hallgattam amit mond szinte felugrottam volna örömömben de moderáltam magam.
-Nos ez... Ez megtisztelő... -Mondtam kicsit habogva mert igazság szerint most nem is tudtam mit mondani a meglepettségben.
-De nem fogod megbánni a döntésed? Elvégre én csak egy egyszerű vadász vagyok... Jobbat érdemelnél mint én...
Mondtam kicsit kiábrándultan mivel nem akartam elhinni hogy komolyan egy angyal tartana velem. Majd tovább hallgattam mit mond a lányról mivel ez nagyon érdekelt és ahogy befejezte először éreztem magamat újra szabadnak.
-Nos ennek örülök... Egyszerűen végig csak azon voltam hogy én mit gondolok hogy gondolt és sosem gondolkodtam az ő fejével....
Mondtam miközben már írtam az utolsó mondatom után hiszen ez volt az én gyengém ami most a legérzékenyebb helyen érintett meg és jó volt hallani az úgymond feloldozást.

-Nem én sem kívánok házasodni. De miért pont engem akarsz hogy a társad legyek? Nagyon jól tudod szerintem hogy egész életemben én is magányos farkas voltam. Másrészt pedig választhattál volna magadnak egy jobb társat például egy másik bukott angyalt vagy ilyesmi.
Még mindig bántott de nem mondtam ki hogy egyrészt méltó sem vagyok erre másrészt pedig amikor valakit kellett legutóbb megvédenem akkor is elbuktam. De nem utolsó sorban bármennyire tiszteletben tartottam őt egyszerűen nem tudtam vagy inkább nem is akartam elfogadni ezt a döntést mivel még mindig a régi érzések domináltak bennem.
-Minden kapcsolat alapja az őszinteség és hogyha ez az alap megrepedezik az egész kártyavárként omlik össze. Én csak ehhez tartom magamat ami a bizalmat illeti.
Mondtam mivel valóban megbízom benne de ha valamiben hazudott vagy fog akkor ennek a dolognak olyan gyorsan vége lesz ahogy az kezdődött. Talán végleg elveszteném a hitem abban hogy a gonoszok is megváltozhatnak. De megölni nem tudnám semmi képen még ha el is veszítené a bizalmamat. Mert az igazán bátor nem azt tudja mikor oltson ki egy életet hanem hogy mikor tartsa meg. Bár az is igaz hogy kockázat nélkül nincs nyereség. Talán többről is szól. Kockázat nélkül nincs kaland felfedezés beteljesülés.
-Valóban de mennyiszer is mondjuk azt hogy próbálj meg az ő fejével gondolkodni? Talán van benne valami hogyha az emberek ezt annyit hangoztatják.De abban igazad van hogy senki sem mondhatja azt hogy tudom hogy érzel mivel senki nem tudhatja hogyan érez a másik.
Mondtam miután megtöröltem az arcomat a könnyektől és közben hallgattam amit mondott.
-Nos ez azt jelenti hogy üres itt minden kivéve a tanácsot? De szerintem ennyi elég is volt abból amit itt láttam szeretnék visszatérni a földre nem akarom megkockáztatni hogy elkapjanak minket és valljuk be vigyáznom kell rád ha már társak leszünk...