Név: Volt: Virginia Effloresco ; Most: Cruent Amabil Iniuria
Becenév: Cru, Ama, Ria
Kor: Korlátlan; halhatatlan; megállapodott a 23.-ban.
Nem: Nő
Kaszt: Démon (2. verzió), a tűz elemmel
Felszerelések: Saját maga
Állatok: -
Küllem: Ő maga sem tudja, akkor rajta kívül miért tudná más? Sokszor, aki látja, az nem tudja megmondani, hogy hogyan is látta őt, ugyanis mindig valamilyen más alakot vesz föl. A csinosabb nőkét, viszont az igazi valóját sosem mutatja meg… mert egy démoni külsőt fed, amit csak vészhelyzetekben hoz elő. Ekkor karmai nőnek, és démoni szárnyai, melyek egy angyaléra emlékeztetnek, viszont nem fehérek, hanem feketék. Szeme vörösen izzik, szinte lángra lobban. Nos, akkor leírnám az eredeti külsejét: barna szempár, barna haj, karcsú testalkat, bájos arc – s ezzel gyakran be is hálózza ellenfelét, aki úgy ismeri meg, mint egy egyszerű halandó embert. Az alakváltoztatás… nos, könnyen megy neki, bármikor átváltozhat egy saját maga által elképzelt emberré, vagy egy olyanná, akinek megjegyezte külsejét. Viszont mindezek mellett képes felvenni pár állat alakját is. A földön, vízben, és levegőben is egyaránt. A földön egy fekete párducét, amelynek szemei tüzesen izzanak, és démoni külseje mindenkit megrémiszt, fogai nagyobbak, mint egy átlag párducé, és a karmai is. Könnyedén ugrik egyik helyről a másikra, mászik fel akárhová. A levegőben egy sas alakját veszi fel, mely nagyobb egy átlag sasnál, hisz azért olyan kis testbe mégsem burkózhat. A szárnyai kétszer nagyobbak, mint az eredetinek, a csőre erősebb, és lábai is erősebbek. A teste maga is van annyira erős, hiszen simán felemel bárkit. Viszont azért 1 mázsa már nehezére esik. Ha a vízben van, akkor fehér cápaként szeli át a vizeket, persze, mivel a tűz az eleme, így nem bírja sokáig a víz alatt, legfeljebb 1 óráig, s ilyenkor muszáj azonnal partra szállnia, habár csak akkor nem bírja a vizet, ha valamilyen más alakot ölt fel, eredeti állapotában bírja. A cápát is csak szükség esetén használja, ha a „zsákmánya” vízbe szándékozna menekülni.
Jellem: Kegyetlen. Nem kímél senkit, és semmit, hiába könyörögnek azok az életükért. Ha már ennél tartunk, még Choor többi sötét lényeit is megöli, ha azok egy kicsit is ártani akarnak neki. Ez az egyetlen tulajdonsága, amit leginkább el lehet róla mondani. Vagy az, hogy kiismerhetetlen. Sosem lehet tudni, hogy mikor mit tesz, hisz hirtelen cselekszik, s tetteit is a ravaszság jellemzi. Szemeiből csak a gonoszságot lehet kivenni, kedvességet nem, bár olykor, ha nagyon nem óhajt végezni az illetővel, akkor nem öli meg, maximum elhurcolja egy börtönbe. =P Ezen kívül tudniillik, hogy valóságos szeretettel rajong Choorért, amiért visszaadta az életét, no meg ez csak hűség kérdése. Társaihoz is hű, persze idő kell, hogy megkedveljen valakit, s ha megkedvel valakit, akkor mindent megtesz érte. Tudniillik még, hogy Kahlvar népeit nem fenyegeti, szóval az ott élőket nem bántja, hacsak oka nincs rá, és őt is bántják. Valóságos szeretettel öldökli a másik démonfajba tartozóakat, főleg, ha azok a Kahlvarban élő népeket sanyargatják. Nos... lehet, hogy azért mégis van valami jó oldala. Mivel bír a tűz elemmel, így mindig felhasználja azt, s ha egy sérülést kap, azonnal begyógyul. Nem igazán lehet elpusztítani, eddig senki sem ismerte ki a gyenge pontját, mivel Choor védelme alatt áll, már csak azért is, mivel a főisten alkotta.
Múlt:
Életem napja a halálommal kezdődött. Addig nem is éltem igazán. Halottnak éreztem magam. Elfeledettnek, mint a történelmi hősöket. Magányosnak, elszigetelten éltem mindenkitől. Szörnyen, úgy, mint még soha. Senki sem foglalkozott velem, a szüleim is inkább tartották maguknak azt az elvet, hogy születésemkor végezzenek velem. Ennek ellenére megszülettem. Bár az életem másra hagyták, és nem azok neveltek, akik világra hoztak.
Meséljem el, hogyan lett mégis életem első napja a halálom? Jó.
Csak egy egyszerű gyerek voltam, örök magányra ítélve. Senki sem szeretett, nem is értem, miért. Talán úgy neveltek mindenkit, hogy kerüljenek engem, s ezzel nagy szenvedést okozzanak nekem. Az is volt, csupa szenvedés és hazugság az életem. Nem tudom miért utáltak, és ez fájt. Legtöbb időmet egy sötét helyen töltöttem, ahol kiönthetem minden könnyemet, s ha nem volt kihez beszélnem, csak a kóbor macskákhoz tudtam pár mondatot szólni. Vagy néha még hozzájuk sem. Habár hallgatásban jók voltak, mit mondhatnék? A minimum az volt, hogy egyszer-kétszer közbenyávogtak.
Napról napra egyre rosszabbul éreztem magam, persze ekkor még kicsi voltam. És mi volt az évek során? Nőttön nőtt bennem a kíváncsiság, hogy vajon a szüleim miért nem beszélnek hozzám. Aztán kihallgattam őket: nagy erő lakozik bennem, amiről mindeddig titkoltak, s nem tudni, hogy kitől örököltem. Eddig sosem szóltak nekem erről egy szót sem, de úgy tűnik, megértettem, hogy miért jutottam erre a sorsra. Az erő, amely tulajdonomban van, gonosz, s ölni vagyok vele képes, hisz erre specializálódott. Megpróbálták ugyan kideríteni, hogy a családunkban ki gonosz, de nem jutottak dűlőre. Azután kezdték valahogy sejteni, hogy valamiféle öröklődés, a gének, esetleg valami születésem óta felbomlott a testemben. Kezdetek óta volt valami egyébként a levegőben; valami rossz szándékú, sötét, és gonosz. Kínomban nem tudtam mit tegyek, hisz az effajta vírus – mert annak nevezték azon család gyermekeinek kórságát, akiknek szülei jók, viszont gyermekük gonosz erőket képvisel -, nem tűnik csak el egykönnyen a testemből, és én nem tehetek ellene semmit sem, akkor sem, ha akartam, s akkor sem, ha nem akartam, akkor meg pláne nem. Persze, a gondolatom megváltozott: mit tehetnék, ha egyetlen barátom sincs? Mit tegyek, ha senki sem szeret? Nos, talán ezeket a gondolatokat versbe foglalom.
Mit tehetnék, ha egyetlen barátom sincs?
Mit tegyek, ha senki sem szeret?
Mit csináljak, ha szüleim sincsenek?
S mit tegyek, ha feketék a fellegek?
Semmit sem tehetek,
Egyetlen vigaszom, ha ölhetek.
Csak ebben látom a kiváltságot,
Nem tévhitet, hanem szabadságot.
Nos, ezt tettem én is. 10 évesen embert öltem, mert csak ebben láttam élvezetet, így úgy éreztem, legalább a hullák nem éreznek irántam utálatot sem, vagy valamelyikükről hihetem azt, hogy egy halott szerethet. Valóságos szeretettel kentem ilyen vérvörössé a képüket, élve ocsmányabbak voltak, s ez művészi. Egy elszabadult, gonosz, gyilkos művész léleknek képzeltem magam, aki az unszimpatikusokból egy világszép alvó halottat készít.
Ezáltal úgy éreztem, szeretnek, vannak barátaim, és nem egy senki vagyok, aki nem érdemli meg, hogy foglalkozzanak vele. Most megérdemeltem, hisz több figyelmet igényeltem. Vérdíjat tűztek a fejemre, mikor rájöttek, hogy én vagyok az, aki gyilkol. Habár, kezdetektől sejtették, hisz kit lenne egyszerűbb gyanúsítani, mint egy ártatlannak tűnő lányt, aki gonosz erők uralmában van. Úgy véltem, valamelyik isten figyel, velem van, és nem hagyja, hogy valaki bántani merészeljen. Ekkor tudtam Salonirról, és valamilyen Choorról is, úgy gondoltam ő az, aki figyeli lépteimet. Szóval, könnyedén elbújtam azok elől, akik engem kerestek, vagy alkalomadtán, ha úgy adta az idő, akkor szembeszálltam velük. 21 évesen ez lett a vesztem.
Mivel nem tudtam, kik ellen kell dacolnom, a halálba rohantam. De lehet úgy is nevezni, hogy a halál jött utánam. Egy teljes osztag követett, szaladtam, ahogy csak tudtam, de hiába, utolértek. A zsákutcának köszönhették végülis, hogy megálltam, mert különben sosem értek volna utol. Szembefordultam velük, igen, tudtam, hogy amit most teszek, az nem lenne helyes, de így láttam jónak. A végzetemmel fordultam szembe.
- Hát jó… - ekkor fordultam meg, s mindenki rám szegezte a fegyverét.
- Utolsó kívánság? – ennek a kérdésnek örültem, végülis ezt vártam. Ők pedig nem szegték meg a törvényt, hisz minden körözött bűnöző utolsó kívánságát teljesítik azon kívül, hogy meg ne öljék. Még akkor sem kivételeztek, ha olyas valakiről volt szó, aki más volt, mint egy egyszerű körözött bűnöző.
Felnéztem az égre, hogy várjak valamilyen jelet… ehelyett csend és hullaszag. Halál csönd uralkodott az egész utcán, senki sem motoszkált, nem égtek a lámpák a házak ablakában, nem törte meg a csendet egy autó zaja sem, nem volt mérges gázfelhő a környezetben, sem kipufogógáz, s ezek az emberek velem együtt egy zsákutcában, ahol sötétség honolt. Egy kis fény sem hatolt be a falak között, csak ez a Hold, mely oly fényes volt, hogy mindig elbűvölt. Halasztottam a válaszadást, csak arra vártam voltaképp, hogy a Hold teljesen jöjjön fel mögöttem. Hatalmas volt, s hófehér helyett sárgás színű. Ekkor lenéztem az égről, s egy gonosz vigyort engedtem meg magamnak, majd két kezem a magasba emeltem magam mellé.
- Csak gyorsan… - ez volt a kívánságom. Nem akartam szenvedni, ezért azt kértem, hogy szenvedésmentesen végezzenek velem, ne érezzek fájdalmat. Végiggondoltam még emberi mivoltomat, amikor nem kellett ekkora csapásoktól kárhozatnom. Átok? Csupán az élet ajándéka. S most megkapom az élet utolsó ajándékát is: a halált. Eldördültek a gépfegyverek és a puskák is, azoknak csövéből láttam kirepülni pár golyót… az egyik pont velem szemben érkezett. Nem éreztem sok mindent: egy golyó a fejembe, egy a szívembe, egy tucatnyi a hasamba. És megölt… csupa sötétség, már nem láttam tisztán. Az első lövés után hogy is láthattam volna, mikor rögtön fejen kapott, és a központi rendszeremet találta el, amely irányítja egész testemet…? Megremegtem. Féltem. Életemben először. Az utolsó gondolatom az volt, hogy volt-e életem a halálom előtt? És, hogy van-e élet a halálom után? Hogyan lesz tovább? De valótlan álmokat, gondolatokat kergettem, hisz nem volt többé olyan szó, hogy tovább.
A lövésektől összerogytam, s a hátamra estem. Az utolsó dolog, amit láttam, hogy közelednek felém, és az eget 2 másodpercre, aztán vége. Meghaltam.
De még mielőtt megtette volna azt a feladatot az osztag, hogy holtan vigyenek a tanácsháza elé, a szemük láttára tűntem el. Egy ismeretlen világba csöppentem, bár ezt nem tudhattam.
Arcanán abban a kis városkában minden megváltozott. Egy bevándorlóban sem bíztak meg attól a pillanattól fogva, mióta hűlt helyem látták halálom után. Csendes lett, senkit sem lehetett látni az utcákon, csak akkor, ha vakító fény tündöklött az égen. Nem jártak autók esténként, csak szintén nappal. A boltok üresek voltak, a kirakatok szomorúak. A családok boldogtalanok, s a tanács csalódott. Még mindig féltek, vagy legalábbis abban a tévhitben voltak, hogy a szellemem még kísérti őket. Úgy vélték, maga vagyok a sátán, amiért még a halálomkor is képes voltam csak úgy eltűnni. Magukhoz vettek az istenek, én ezt állítom. De pontosabban kicsoda is?
Salonir? Szóval itt lennék. Tudtam róla, hogy létezik, de csak jót hallottam róla, azt viszont nem, hogy a sötét oldal ilyen lenne. Choorról is tudok, a gonosz istenek legfőbbjéről. De én tehetetlen voltam, s most itt fekszek egy sírkő tetején, pontosabban nevezhetném szenthelynek, ahová Choor azokat hozza, akikben nagy jövőt lát még. Bennem is ezt észlelte volna? Vagy pedig az erőm miatt? Rajtam kívül is volt még itt valaki egy másik sírkövön mellettem, vagyis tőlem egy kisebb távolságra. Choor pedig a munkáját végezte.
Életet lehet belém, és a mellettem lévő személybe. A golyók kiszivárogtak a testemből, és a sebeim beforrtak. Hirtelen levegőt vettem, és erősebbnek éreztem magam. Az erőt Choor lehelte belénk, úgy, ahogy az életet is. Tőle kaptam csak valós életet. Egyszerre ébredtem fel a mellettem lévő személlyel. Choor valóban eléggé gonosz volt, végülis annak nézett ki már csak látszatra is. És most lám, találkozok vele szemtől szembe, s ilyen kis távolságra vagyok tőle. Azon voltam, hogy megköszönjem, de ezzel a szócskával talán gyengének mutatnám magam. Végignéztem magamon: sehol egy golyó, sehol egy seb, a fejem is a helyén. Hogy jobban tudósuljak erről, még végig is tapogattam magam, habár ugyanaz volt az eredmény. Élek.
- Mától az én teremtményeim vagytok. Choor vagyok, e világ sötét istene. Az, aki éltet titeket, vagy egy szemhunyás alatt elveheti életeteket. A kard éle nekem nem árthat, s kevés is a fehér mágia, ami hat ellenem. Életetekért cserébe fogadjatok hűséget! Engem szolgáltok. Minden parancsomra, s szavamra engedelmeskedtek, mert ha nem, visszaveszem ajándékotokat. – megértettem. Az igazat megvallva nem voltam ellene, örültem, hogy végre egy isten pártfogója vagyok… egy gonosz istené, akinek kívánságait leshetem, és szolgálhatom. A sírkőről leborultam, egyenesen elé.
- Esküszöm… kész vagyok érted életem adni, feláldozom mindenem, s életemért cserébe hűséget fogadok, Uram. – Choor ezeket a szavakat akarta hallani, hisz meglátszott rajta. Ettől a pillanattól fogva hűséges szolgájára tehetett bennem szert. Pillanatok alatt a sötét kastélyába teleportált bennünket, utasítást adott a szolgáinak, hogy készítsenek el minket, ne legyen ilyen véres, piszkos a ruházatunk. Tudtuk, hogy mától a kastélyában kell élnünk, vagy éppen az ő világában, itt, ahol minden olyan sötét, ezért is kaptunk egy szobát. Bár nem volt kényelmes annyira, mit is várhattunk volna egy gonosz istentől. Habár minden elvárásomnak megfelelt. Amikor elkészítettek bennünket, visszakísértek minket a trónterembe. Vagyis egyszerre csak egy embert. Újra meghajoltam Choor előtt, hisz tudtam, hogy tiszteletet kell neki nyújtanom.
- Virginia Effloresco. Mától egy démon vagy. Az új neved Cruent Amabil Iniuria. Felejtsd el régi mivoltodat, ne törődj másokkal, mit gondolnak, utálnak, vagy szeretnek. Nem lényeges. Csak magaddal törődj. – látszott, hogy nem fejezte be, csak megvárta, van-e valami mondandóm.
- Démon?
- Igen. Megtanítom neked, hogyan használd az erődet. Mesélek neked róla: egy démon. Halhatatlan vagy, hatalmas erővel felruházva. A tűz démona, ez a te erőd. S mivel születésed pillanatától fogva benned voltak a gonosz erők, most még erősebb vagy. A tűz a második legerősebb elem, nehéz felette uralkodni, de te könnyedén fogsz felette uralkodni az erőddel. Mit adtam neked? Alakot tudsz változtatni, bárkivé, vagy bármivé. De az a bármi csak rajtad áll, hogy mi leszel. 3 dolgot választhatsz, mindezt az állatok közül, hogy könnyebben tudj ellenséged közelébe férkőzni. Földi, légi, vagy vízi. A tűz az elemed, nem árt neked, bármit tudsz vele csinálni: előidézhetsz egy nagy tűzesőt, robbanást, körgyűrűbe zárhatod ellenséged, szabadon járhatsz-kelhetsz a forróságban. A víz sem árt, viszont, ha alakot öltesz, és úgy tartózkodsz a vízben, 1 óránál tovább nem bírod, ezen én sem tudok változtatni. Nem tudnak megölni, mert az enyém vagy, általam születtél újjá. –az utolsó mondat vágott kicsit fejen, de nem érdekelt. Ha újra élek, bármit megtennék Choorért.
- Próbáld csak ki… meghalsz vajon? – egy tőrt dobott elém, azt akarta, hogy szúrjam le magam. A földről felvettem a tőrt, és megtettem, amit tőlem kért. Magamba döftem. Nem éreztem fájdalmat, viszont véreztem… de nem fájt, s nem szenvedtem többé. Amint kihúztam, a sebem összeforrt, s hűlt helyét sem láttam a szúrásnak.
- Látod. Nem tudnak megölni egyszerű fegyverrel, s talán még mágiával sem. Viszont a papoktól van okod a félelemre. Ők rád sózhatnak egy erős pecsétet, amellyel örök halálra leszel ítélve, s ez ellen még talán én sem tehetek. Hány éves is vagy? 21? Nos. Most élni fogsz, ameddig világ a világ. A korod viszont az menni fog, de ha akarod, leállíthatod, így nem öregedsz többé, s örökre élsz. Viszont, ha megállapodtál egy korodnál, nincs visszaút. – ezt is felfogtam. Megértettem.
- Attól függetlenül, hogy a tűz az elemed, nem tud elpusztítani az elemi mágusok vízmágiája. Hisz neked véredben vannak az elemek. A méreg nem hat ellened, mivel szervezeted kialakít egy egyfajta védelmet. Így próbálkozhatnak. Az ősi varázslatokat viszont nem tanulhatod, persze, ha mégis szükséged lenne valamire, tőlem kérheted, habár magadtól is rájössz annak nyitjára, hogy hogyan hozz létre egy varázslatot. Az elemedből fegyvert kovácsolhatsz 1 másodperc leforgása alatt. Röviden ennyi az, amennyit tudnod kell. És… a másik személy a társad. Azt kívánom, hogy mindent együtt simítsatok el! Ő a szél démona, szóval ez a két elem volt a legjobb párosítás. – be is fejezte ezzel a mondandóját, nem firtatta tovább a szavait. Gondoltam, a holnapi nap folyamán próbálja megtanítani, hogy hogyan használjam az erőmet.
- Úgy lesz, Nagyuram! – meghajoltam, és kivonultam a trónteremből, ekkor jött a leendő társam is, akiről később megtudtam, hogy a démoni neve a Hors.
Nappalt éjjé téve, és az éjjelt nappallá téve jutottam el magasabb szintekre. Choor megmutatta végre, hogy hogyan használjam az erőmet, s nem mutatkozott rajtam a kimerültség jele. Bírtam, nem voltam fáradt, nem éreztem többé, hogy meg kell pihennem a kimerítő megerőltetések után.
A gonosz isten még egy dolgot elmondott nekem. Mégpedig, idézem szavait: „Mivel a szél démon lelki társad, vigyáznotok kell egymásra. Ha valaki megöli a másikat, akkor te is meghalsz vele együtt. Ha te ölöd meg őt, vagy ő öl meg téged, akkor én végzek veletek. Összeköttetésben álltok egymással, mondhatni úgy, mint az ikrek, de itt szorosabb a kötelék, s nincs benne semmi testvéri.”
Nos, ez volt az, amit megosztott velem. S miután megtanította nekem, hogyan használjam az erőt (hogyan idézzek elő tűzesőt az égből, hogyan égessek fel akármit, hogyan zárjam az ellenséget a körgyűrűbe, és hogyan sétáljak a tűzben), meg kellett ismernem Hors-t is, hisz ismeretség nélkül nem lett volna megegyezés a stratégiába, bár nem mintha találtunk is volna valami stratégiát a harcokhoz, mindig csak öltünk és öltünk, mintha elveszítettük volna a fejünket. Szóval, mit gondoljak erről a fiúról? Olyan… látszatra áldottam az istent, de amikor megszólalt egy idióta mondatot téve, már rögtön nem így vélekedtem. Kissé idegesítő volt, hogy mindig nevetett. Úgy tűnt, mintha neki túl sok minden maradt volna a gyermekkori emlékéből, viszont nekem születésemtől kezdve olyan életem volt, mint egy száműzöttnek. Én sosem nevettem hangosan, csak gonosz kaján vigyort tettem meg, s mikor Hors nevetett, hirtelen úgy néztem rá, mint egy alattomos féregre, akit el kellene taposnom, hogy csendbe maradjon. Sosem szerettem a túl hangos viszálykodásokat, persze ez másképp működött akkor, ha már harcoltunk is valakivel. A kezdetleges utálkozásból, amelyet Hors iránt éreztem, kezdett kialakulni egy kisebb-nagyobb társi szeretet, amely körülbelül annyi volt, mint egy baráti kapcsolat. Szóval, feladtam volna érte az életemet, de hiába tettem volna meg, mert akkor ő is meghalna, szóval édes mindegy volt. De persze erről Choor nem is beszélt, csak másnap. Megint idézem a szavait:
„Ugye, emlékszel arra még, amit mondtam? Nos, abban az esetben, hogyha valamelyikőtök feláldozza a másikért az életét, akkor egyikőtök sem hal meg, mindketten élni fogtok. Persze ezt akarni is kell, nem csak úgy odavetni magatokat a másik elé.” – úgy éreztem, mintha Choor itt a szeretetről beszélne. Hogy csakis józan ésszel vágjunk be a másik elé, ha azt észleljük, hogy életveszélyben van. Csak akkor, hogyha egy csöppnyi szeretet is van bennünk. Gondolkodni kezdtem: Choor és a szeretet? Habár, ha azt nézem, neki is van saját családja. Vannak hűséges szolgái, értük is érez egy apró szeretetet is, és ha már itt tartunk, van egy tőle gonoszabb és erősebb felesége is, és egy imádnivaló fia, aki persze még a szüleitől is erősebb, de nem annyira gonosz. Szóval, őt már elég nehéz legyőzni, ami azt illeti, de ki akarná, ha nem árt senkinek, csak akkor, ha neki is ártanak? Nem is értem, hogyan tudott ekkora szívet örökölni, ha Choor gonosz, és Frau még gonoszabb. Nem szívesen futottam volna össze Frauval. Persze most volt a jó, mert évszázadokra távol maradtak valahol Choor birodalmán belül úgymond ellazulni, és rendezni az ottani ügyeket egy másik kastélyban. Addig éreztem magam biztonságban, amíg Choorral vagyok, mert ki tudja, mi történne akkor, ha hirtelen Frau kezd el parancsolgatni.
Visszatérve Hors-ra, és erre a baráti szeretetre, megkaptuk életünk első nagy feladatát. Persze nem mondhatni olyan nagynak, csak át kellett menni Anamúr birodalmába, hogy végezzünk egy teljes sereggel, azokkal, akik most éppen ide indulnának, hogy végezzenek az élőholt sereggel. De mi nem engedjük ezt. Gyorsabban ment az, ha nem így gyalogolunk, vagy futkározunk, hanem alakot öltünk. Persze Hors-nak ez könnyebben ment, hisz ő a szél démona, így könnyedén lebeghet a levegőben, nekem ehhez át kellett változnom. Megkérhetném, hogy vigyen, de lassabban haladnánk, és én minél előbb élvezni akartam a vér ízét és látványát. Felvettem a párduc alakomat, és úgy futottam, miközben a tűz égett a hátamon, és a lábaimon, felégetve így szinte mindent, amire ráléptem. Bár ez Choort nem érdekelte, az ő világát úgyis csak csúfítani szerette volna ezekkel, s már csak a tűz hiányzott ide, ami mindent felemészt. Habár ez nem volt olyan erős, így hamar semmivé lett a fénye és vele együtt a forrósága is. Át kellett kelnünk a szirének tengerén, amitől kicsit a hideg futkosott végig a hátamon, de mivel Choor azt mondta, nekünk nem kell aggódnunk, mert a szirének is a gonoszokat szolgálják, azaz Choort, így minket semmiképp sem csábítanak el abban az esetben, ha Choor szolgái vagyunk. Persze volt egy baki. A tenger kissé hosszú volt, így a vízi alakomban 1 óra alatt nem bírnám átúszni, és átváltozva nem igen bírom a víz alatt meg a vízben, csak akkor, ha eredeti alakomban vagyok, viszont nincs kopoltyúm. Visszaváltoztam emberi alakba, aztán megkértem Hors-ot, hogy vigyen át, mert nem áll szándékomban erre pazarolni az átváltozásaimat. Egy nap amúgy sem használhatom sokszor. Szóval így gyorsabb is volt a víz fölött, mint a víz alatt, mert ott kerülgetni kell mindent, na meg ki tudja, mikor ütközök bele valamibe, és fel kell vele vennem a harcot. Amikor megérkeztünk Anamúr birodalmába, elfogott a köhögés ettől a fénytől, meg a növények illatától. Ha tehetném, most azonnal felégetnék mindent, de nem ezért jöttünk, hanem, hogy végezzünk a sereggel, amely elpusztítani készülne az élőholt seregeinket. 200-an lehettek körülbelül, s mi mindezt felülről kémleltük, aztán csak úgy elengedtem Hors-ot, mire a földön kötöttem ki, persze talpra estem, egyenesen a sereg elé, akik már felkészültek, és el is indultak, most éppen valahol félúton járhattak Anamúr birodalmában.
- Nos, ki az első, aki meg akar halni? Vajon te? – mutattam rá sátánian az egyik elfre. – Vagy éppen te? – ekkor pedig mutatóujjam szélre szegődött.
- Esetleg mindannyian? Rendben. – egyik kezemet felemeltem magamhoz, hogy megfújogassam a körmeimet, ezzel úgy tettem, mintha élesíteném őket, aztán, megvártam, míg Hors is leérkezik mellém, rá is kellett figyelnem, meg magamra is, nehogy még a végén valamelyikünk meghaljon. Az elfek rögtön felénk dobáltak pár varázsgömböt, persze ekkor beindult nálam a tűz, és szinte égtem, s ez elnyelte a varázslatokat. Habár ez indította be inkább a harcot, s lassított mozdulatokba úgy tűnt, szinte végig kaszabolunk mindenkit. A harchoz felvettem a démoni alakomat, szóval vörös szemek, hosszú karmok, amelyeket nyugodtan vághattam bele az ellenfél hasába, vagy vághattam le vele a fejét, s mást. Mindeközben egy tűzgyűrűbe zártam őket saját magammal is, hogy ne tudjanak kimenni, ez ellen a tűz ellen nem hatott a víz, mert olyan volt, mint a görögtűz. Ha víz éri, akkor még nagyobb lesz, csak a szél menekítheti ki őket, arról meg Hors barátocskám gondoskodik, hogy ne történjen meg. Szépen 10-esével öldököltük le őket, volt, akiket felégettem, és volt, akiket kézzel öltem meg. 1 órán belül végeztünk mindenkivel. Habár Hors az olyan volt, hogy nem törődött azzal, mennyien jönnek, a harc neki mindig is első volt, szóval könnyedén elbánt mindenkivel, úgy, ahogy én is. Ennél gonoszabbnak még sosem éreztem magam… s életemben először ekkor megkóstoltam a vért, szó szerint. Kezemet belemártottam egy halott elf vérébe, és számhoz emeltem. Megremegett a testem az ízétől, de ettől csak erőt kaptam. Úgy éreztem, szárnyalok, olyan volt, mint a drog, amely hatalmába kerít, s repülsz tőle, szinte azt sem tudod, hogy merre jársz, ki vagy, s mit csinálsz. Ettől még nagyobb gyilkos kedvemben voltam, bárkit meg tudtam volna ölni… de csak hajtott a vér látványa, ettől történt az, hogy nem bírtam neki ellenállni, bármennyire is akartam. Csupa vér voltam: a kezem, az arcom, a ruhám, az egész testemről folyt mások vére, s nem csak kint tapasztaltam ezt, hanem belül is. A nyelvemen, a számban.
Később visszatértünk Choorhoz ugyanígy, s kijelentette, hogy szép munkát végeztünk, jobban már nem is sikerülhetett volna. Legközelebb olyanok ellen fog küldeni, akik érnek is ellenünk valamit, nem pedig ilyen babafosok. Nem voltam ellene, miért is lettem volna? Örültem ennek: legközelebb még több vér lesz uralmam alatt.
Még így szolgáltuk Choort 2 évig, ekkor 23 voltam. Gondoltam, nem szeretnék vén boszorkány lenni, s úgy kinézni, mint egy csoszornya, ezért megállapodtam ebben a koromban. Szerettem volna örök fiatal maradni, s ezt semmi sem biztosította volna jobban számomra, mint démoni létem. Így örökké szolgálhatom a gonoszt és annak sarjait, leszármazottait, aztán ki tudja, hogy még mi vár a jövőmre. Na, igen: még több harc, s még több vér. Élet… vagy halál.
(Előző oldalról! Elfogadás nem szükséges.)
