Miközben mentünk hallgattam Josette véleményét a klánról, klánvezérségről és egyéb másokról. Az előbbi véleményemet miszerint a nő olyan mint a többi vámpír asszonyság, ezennel hivatalosan is megváltoztatom. Ugyanis kiderült, hogy a többiekkel ellentétben van agya, és tud mosolyogni..és a keze nem olyan mint a márvány. a legtöbb vámpírnő ilyen, eljátsszák, hogy kifinomultak közben pedig nincs semmi a fejükbe csak sötétség. Arcukon a mosoly nagyrészt mindig hamis, egy csepp érzelem sincs mögötte. Bőrük pedig igaz, hogy szép de kemény és hideg is, mint márvány. Ezek a nők ijesztőek, egyben undorítóak. Szerencsémre eddig kevés ilyennel találkoztam errefelé, remélem ez továbbra is így marad. miután vége lett a kisebb monológnak (amit egyébként nagyon élveztem) eljött az ideje, hogy elmondjak kedves fajtársamnak egy-két dolgot.
- Tudom miről beszélsz, épp ezek miatt az okok miatt nem küzdöttem meg a nővéremmel a klánvezéri posztért. Pedig annak idején komolyan azt gondoltam, hogy a legfontosabb az, hogy mindenki tiszteljen, nem érdekelt az, hogy szeretnek e vagy sem, hogy van e valakim vagy egyedül vagyok. Csak a hatalom érdekelt...Aztán...-Most elhallgattam. A mondat úgy ért volna véget, hogy "találkoztam Ennievel aki ugyanezeket elmondta, mint te. Ő megértette velem, hogy nem minden a hatalom." Viszont ezeket nem mondtam ki hangosan, mert egyszerűen képtelen voltam rá. Szóval csak hallgattam, és figyeltem ahogy egymás elé rakjuk lábainkat.
- Szóval a lényeg az, hogy a klánvezéres dologban egyetértek, de akkor se akarok csatlakozni hozzátok. Elhiheted nekem, hogy megvan rá az okom miért kerülöm fajtámat, és töltöm inkább magányosan az örök életet. Ne érts félre, egyszerűen csak nem vágyok vissza a társasági életbe, ahol nem lehetek önmagam, mivel az nem illene a rangomhoz, és azzal szégyent tudnék hozni egész családfámra.-Ezt már szinte csak magamba mondtam, végül sóhajtottam egy nagyot, és ameddig meg nem érkeztünk a kastélyhoz,csak hallgattam.

Újra a lányra figyeltem, különös és alig felismerhető akcentusára, választékos beszédére és érdekes, mégis mosolyt csaló hanglejtésére. Az ilyen "embereknek" mint ő remekül menne a szónoklás. Bizonyára minden tekintet rá szegeződne. Közben azért haladtak az ulticéljuk felé, ahova hamarosan meg is érkeztek.
- Értem, és neki is el fogom mondani. - Mondtam komolyan. Ha a közeli barátaim hallották volna ezt nevettek volna komolyságomon, Josette persze nem tette, hisz ő nem ismer igazán. Nem tudhatja, hogy az ilyen dolgok milyen furcsák is az én számban. Végül csak sóhajtani tudtam a gondolatra. Most, hogy jobban belegondolok nem is lennének sokan akik nevetnének. Mivel nem is ismernek olyan sokan..igazán...Kevesen ismerik azt az arcomat, de ez nem is olyan nagy baj. Jesse nem tudna tekintélyt parancsolni a nagyképű uraknak, Sebastian annál inkább. Amint beléptünk a kapun, magamra öltöttem gondolatban, nagyképű és pökhendi álracomat, tekintélyesen kihúztam magam, majd büszkén besétáltam. Oda biccentettem minden egyes csodálkozó szempárnak, akik a nagy rohanásukban hirtelen megtorpantak, végül földre szegezett, és kissé zavarban lévő tekintettel folytatták dolgukat.
- Ne aggódj miatta, nem egy délutánt ültem már végig. Meg leszek! - Rákacsintottam a nőre és egy csábos mosolyt is elengedtem, végül újra kiült a rideg de büszke tekintet arcomra. Amint beléptünk fölfedeztem, hogy az úr egyedül van, amitől valahol mélyen némiképp meg is könnyebbültem. Természetesen ez kívülről nem tükröződött rajtam.
- Kérem szólítson inkább Sebastian-nak uram-~A nemes kutyák így hívnak~- Ezzel egyetemben szeretném megköszönni a meghívást, gyönyörű a palotája.-Enyhén meghajoltam és gyorsan fölegyenesedtem. A vezér mosolygós arccal bólintott, bizonyára azt gondolt, hogy már sínen van...mekkorát téved szegény.