Vannak igazságok, amiket ismerünk, de nem mondunk ki. Még magunknak sem, a sötétben, ahol mindnyájan egyedül vagyunk. Vannak emlékek, amiket látunk, és mégsem látunk. Elkülönülő dolgok, elméletivé válók, jelentésüktől megfosztottak. Vannak ajtók, amiket ha kinyitunk, sosem csukódnak be többé. Én is így voltam mos ezzel. Kinyitottam egy ajtót amit nem tudok csak úgy becsukni, vagy egyáltalán nem tudom.
-Hát köszönöm... Sokan mondták már, hogy furcsa vagyok, de ha valamit rosszul csináltam vagy megbántottalak, mond ki nyugodtan.
Érdekes helyzet volt, hiszen nem értettem, hogyan is játszhatnék szerepet abban, hogy most neki problémája van, hacsak nem úgy, hogy én vagyok az akiért az életét is odaadná? Áh hülyeségnek tartottam és gyorsan el is hessegettem a fejemből ezt a gondolatot, hiszen egyszerűen ezt elképzelhetetlennek tartottam. Elvégre ahogy ő is mondta általában angyal angyalt választ magának, és kétlem, hogy is a kivételbe tartozna.
-Valóban így van, nem vesztettél semmit, de még is miféle következményekkel? Azzal, hogy milyen is lenne az, ha egy angyal belém szeretne?
Nos ami azt illeti, az előző felvetés egyre csak vissza és visszatért a fejembe, viszont ha tudtam volna kettévágtam volna a kardommal. Egyszerűen nem akartam elhinni, pedig itt volt mondhatjuk a szemem előtt a megoldás és a beismerés is. Lehet, hogy nem értek a nőkhöz hiszen világ életemben csak egy mondhatni futó kapcsolatom volt. De most már minden csak rajtam múlott. Az én választásom volt az egész. Akarom-e vagy sem? Méltónak tartom magamat vagy sem? De talán a legnagyobb kérdés az volt, hogy el akarok-e köteleződni valaki mellett? Fontos kérdések ezek, amelyekre nem volt időm még választ találni, vagy talán megvoltak csak magamnak nem mertem még bevallani. Valójában már megvan a válasz: Annyira szeretem, hogy néha már fáj. Olyan ő nekem, mint valami törékeny kincs, amit legszívesebben elrejtenék a világ elől, noha tudom, hogy akkor fényét vesztené. Bár egy ilyen végzetes érzésnek akkora súlya van, hogy időnként kedvem támad futni tőle.
-Gondolkodtál már azon miért is tartottam veled? Nem azért vagyok veled, mert muszáj, vagy mert nálad ragadtam, hanem mert inkább veled vagyok, mint bárki mással. Ha azt akarod hallani, hogy meghalnék-e érted, akkor valószínűleg igen. És semmi kétség, hogy ölnék is érted. Gondolkodás nélkül. Én nem álomvilágban élek és te nem álomkép vagy, hanem az a nő, akitől helyreállt az életem rendje. Egyetlen nyelvben sincsenek olyan szavak, amelyek megfelelőképp ki tudnák fejezni, mit érzek irántad. Az életem általad és veled nyert értelmet. Szürke világom általad vált színessé. Általad és veled a szívem nemcsak dobog, hanem énekel és ujjong. Szeretlek. Soha senki iránt nem éreztem ezt, amit irántad érzek. Bárhogy alakuljon ezután, soha mással nem fogom ugyanezt érezni. Nem tehetjük meg nem történtté, ami az elmúlt években ért bennünket, de talán jobbra fordíthatjuk a kettőnk életét.Nos mit szólsz?
Meglepődtem saját magamon is, hogy képes voltam ilyet kihozni magamból, de talán most fizetődik ki a sok olvasás.

Mi azt illeti, nem is tudtam nagyon hová tenni a mostani helyzetet. Talán pontosan azért mert, még nem voltam ilyen helyzetben és annak nem is volt ekkora súlya. De így már minden sokkal jobban volt, hogy kimondtam azt amit a szívemben hordoztam már egy ideje, csak féltem kimondani azt, hogy mit is érzek. Vagy csak nem hittem, hogy ha elmondom akkor képes leszek vele elcsábítani egy angyalt. Talán nem az elcsábítás a legjobb szó rá, hiszen nem volt szándékomban ez, mindössze csak el akartam mondani, hogy mit is érzek. De Issle sajnos a saját fegyveremet és szavaimat használta ellenem, talán akaratlanul is, ami miatt nem is okolom, hiszen valamikor el kellett, hogy mondjam neki ezt. De talán ez volt a legjobb pillanat és idő rá, hiszen néha kapni kell az alkalmakon mert később bánni fogjuk, hogy elszalasztottuk azokat, ahogy lehet én is bántam volna ha elszalasztom ezt az esélyt. Talán hálásnak kellett volna lennem az életnek, hogy ez most így alakult. Mondjuk amikor megláttam sírni, de egyben láttam rajta, hogy boldog is, akkor ledobtam magamról a sisakot az asztalra a maszkkal együtt és az ágyához mentem. Az ágya előtt pedig letérdeltem egy picit, hogy egy magasságba kerüljünk. Amilyen látványt pedig most nyújtott, csodás volt. Talán ő volt az eredeti Issle és nem az akinek eddig mutatta magát.  Ez az Issle boldog volt, hogy valaki szereti őt, ahogy én is az voltam, hogy engem is szeret valaki. A fény pedig amit árasztott magából halovány volt, de tökéletes volt, ahhoz, hogy megbizonyosodjak róla, hogy semmit nem tettem rosszul. Eközben pedig egy kicsit közelebb hajoltam hozzá, majd elkezdtem az arcáról a könnyeket törölni az arcáról.
-Ne sírj kérlek... Mert a végén még én is elsírom magam.
Mondtam egy kisebb mosolyt megengedve magamnak. Nos rajta Zach, eddig jól csináltad szóval innentől se rontsd el, hiszen már olyan sokat elértél. A az arcába néztem, magamhoz húztam, és szelíden, mint egy gyerek, megcsókoltam a száját. Árammal teli, idegen érintés volt, kissé kijózanító is, mivel testemnek ez az első találkozása messze lekésett képzeletem rejtett s már nagyon is régóta tartó ölelkezésétől. Éreztem, ahogy az ajkam az övéhez ér. És... ennyi volt. Minden kérdésére választ kaptam, minden félelmem lecsillapult, minden kétségem megszűnt. Amit ekkor érzetem, nem egyszerű szenvedély volt, hanem horzsoló gyengédség, és olyan erős szerelem, hogy belül beleremegtem. Hazatértem. Ide tartoztam, és végre idetaláltam. Vele... otthon voltam. A csókja lágy volt, végtelenül gyengéd. Mélyen felkavart, a pulzusomat az egekbe lökte. Ártatlan volt, bensőséges, a lelkemet perzselte.
Lelkében fájdalmas sebek és gyötrelmes érzések szakadtak fel, s az arcán forró könnycseppek csorogtak végig. Mert, ilyen figyelemmel és vággyal, még senki nem szerette.

Van az egész... Az egész, amit, ha kettévágsz, már nem lesz teljes, nem lesz elég. Az egész azért egész, mert éppen akkora, éppen annyi, amekkorának, amennyinek lennie kell. És ha kettévágtad, és megpróbálod újra eggyé tenni, már nem sikerül, vagy nem lesz tökéletes. Nem lesz teljes, nem lesz elég. Nem jobb lesz, hanem rosszabb. De van egy kivétel. Van valami, ami attól lesz tökéletes, hogy kétfelé választották. Különös, de így van. Az egyet ketté kell választani, hogy aztán valaha, valahol újra egy lehessen. És tökéletesebb legyen, mint a kezdetkor. Több... és jobb. A két fél járja a maga útját. És az út során gazdagodik. Tapasztalatokat szerez, kincseket gyűjt, megismeri a világ csodáit. És egy napon... igen, egy napon találkozik önmagával. És megtörténik a csoda. A lélekcsoda. A sok-sok kincs eggyé lesz, és sokkal többé válik. Így a két fél az egyben már nem egy lesz, hanem annál sokkal, sokkal több. Egész.
Már nem gondolom, hogy a szerelem a gyengék sajátja lenne. Sokkal inkább a legerősebbeké. Akik hisznek egymásban és az érzelmeikben. Az igaz szerelem valószínűleg vak hiten és sziklaszilárd bizalmon alapul, ami csak keveseknek adatik meg. Két megtört, csonka ember voltunk. Most eggyé váltunk. Soha senki nem fog úgy megérteni engem, mint ő. Soha senki nem fogja úgy megérteni őt, mint én. És soha senki nem fog változtatni ezen. Egybeolvadtunk, és kovácsoltunk magunkból valami erősebbet. Valami jobbat. Ő már azelőtt is az életem része volt, mielőtt még megismerkedtünk volna. Nem volt szükségünk szavakra, pillantásokból, gyengéd érintésekből és mosolyokból is megértettük egymást. Olyanok voltunk, mint két fénysugár, melyek egymás köré fonódva eggyé válnak. Bővelkedtünk a gyönyörűség és öröm pillanataiban. Minden áldott nap hittem abban, hogy ami az enyém, az az enyém lesz. Amit nekem szántak, az nem pottyanhat más ölébe, és ha megérkezett, ő bizony nem megy sehova. Magához húz, és közli, hogy ő aztán marad, még akkor is ha a világ összedől. Felettem fog állni, hogy még véletlenül se zúzzon darabjaira. Mert ő ezért van. Hiszen ő értem van, én meg érte.
-Az én nagy döntésem az te vagy. Te vagy az, aki mellett ébredni akarok és akivel el akarok aludni, és minden mást csinálni e két dolog között. Mert te vagy a másik felem. A kristálytiszta levegő, amely körülvesz és élettel tölti meg a testemet. A csillagok és az ezüstös holdfény az éjszakában, amely nélkül komor lenne a világ. A bársonyos víz, ami úgy simogatja minden porcikámat, mint ereimben sebesen rohanó vér, ami felforr, ha a közelembe érsz.
Mondtam neki, miközben eleget akartam tenni a felhívásának, hogy aludnom kellene, ami lehet, hogy valóban így volt, elvégre az a valami csak holnap kezdődik. De amikor elindultam volna az ágyam irányába, valami visszatartott. Issle keze volt az ami az én ruháimat ráncigálta. Nem értettem a dolgot, vagy is pontosan értettem, de nem lehetett, nem akartam ezt még. Lassan akartam haladni nem pedig, csak beleugrani a dolgokba, hiszen ha elsietjük az egészet lehet később, még megbánjuk. Így tehát levettem gyengéden Issle kezést a ruháimról.
-Még nincs itt az ideje ennek...
Majd elindultam az ágyam felé.

Csak ennek van értelme. Szeretni valakit ''csak''. Ok nélkül, indok nélkül. Csak azért, mert van, mert létezik, mert megszületett. Érted, neked. Minden más őrültség. Megfelelni elvárásoknak, kötelességeknek, feladatoknak. És közben nem élni, nem szeretni. Ez az őrültség. Hiába próbálsz felhozni ellene millió érvet és egy másik mellett szintén milliót. Mert ez az, aminek valójában semmi értelme. Ez az igazi őrültség. Érveket és ellenérveket gyártani. Szóval inkább elfogadtam, hogy nincs hátsószándéka, de még játszadozom egy kicsit.
-Valóban nincs?
Vontam fel kérdően a szememet, miközben elkezdtem levetkőzni, amit elhiszek, hogy az ínyére volt. Majd leültem az ágya szélére, hogy a nadrágomtól is megszabaduljak, elvégre ebben elég nehéz lett volna aludni, főleg a dobófegyverek miatt.
-Tudod Issle Egy dolgot adhatok: a szeretetemet. Semmi többet. Csak ennek van értéke, nem is akarok mást adni. Felesleges lenne. Ez fog segíteni, előrevinni, ebbe tudsz majd kapaszkodni. Ez ölel majd át, amikor úgy érzed, egyedül vagy, és bizony ő fog megvédeni, amikor majd minden a fejedre omlik. Ha pedig omlik, hagyd csak. Lesz, aki segít felépíteni. Erre való a szeretet: biztat, támogat, és biztosít afelől, hogy bármire képes vagy, ugyanis rá bizony számíthatsz.
Ennél többet valóban nem is adhatok neki, hiszen ez amire mindennél jobban szüksége van most. Mondjuk az sem hagyott nyugodni, hogy holnap mi is lesz az a nagy dolog, amit mondani kell nekem, mondjuk emiatt izgalom töltött el ami miatt nem is tudom, hogyan fogok majd aludni. De talán Issle társasága képes lesz feledtetni ezt.
-Úgy, hogy tartanom kell magam ahhoz amit az előbb mondtam.
Jegyeztem meg egy apróbb mosollyal persze nem fordultam meg, vagy csináltam bármi mást.

-Nem emlékszel? Te vagy az, aki mellett ébredni akarok és akivel el akarok aludni...
Reméltem, hogy ez egy kicsit felfrissíti az emlékeit, hiszen ez alapján akart velem aludni. Szóval én csak igyekszem eleget tenni, annak amit ígértem hiszen nem szoktam a szavamat szegni. Mondjuk úgy is ha szerelmes vagy, még álmodni sem tudsz magadnak valakit, akit jobban, mélyebben és erősebben szeretsz, mint őt. Ha álmodnék, csakis őt álmodnád. Két olyan pillanatunk van, ami egészen biztosan egyszeri és megismételhetetlen. Az első és az utolsó szívdobbanás. De a kettő között... a kettő között még lehet egy harmadik. Van egy harmadik, amiért értelmet kap a másik kettő. Az a pillanat, amikor találkozol Vele, a szemébe nézel, és meglátod benne mindazt, amiért értelmet kap a másik kettő. Amikor megérzed, hogy van értelme. Mindennek. Az Életnek, a szépségeknek, a világnak. Az a két másik pillanat ettől kap értelmet. Megérzed, hogy az életed nem csak születés és halál. Közben pedig elmosolyodtam a kijelentésén, hiszen valóban igaz volt, hogy ha lett volna valami hátsószándéka, akkor én már rég nem így lennék itt. De abban mi lett volna a jó, ha nem önszántamból teszem a dolgot?
-Valóban? Abban mi lenne az élvezet? Mert ugyan önszántamból nem tettem volna semmit ha tudom, hogy van hátsószándékod.
Tettem keresztbe a kezem, miközben pedig kérdően bámultam rá, mintha valami hatalmas titkot osztana meg velem. Holott nagyon jól sejtettem a választ, hiszen ahogy addig ismerem, gondolom, hogy mit fog mondani.

//Bocs hogy későn írok mostanában csak elkezdődtek a zh meg vizsgaidőszakok -.-//

Vicces volt, hiszen az agyam úgy pörgette a lehetőségeket, mintha csak vadásznék. De most nem vadászok, hanem csak egy lány közelébe értem és már is veszélynek érzékelném? Nem inkább sokkal inkább macska egér harc folyik most jelenleg köztünk. De azon kaptam magam, hogy nevetek, majd kacagásban török ki, a kezemmel támasztottam magam a hátam mögött miközben nevettem.
-Talán ez a tudatlanságomnak tudható be. Tudod szinte minden szörnyről amiről csak van feljegyzés tudom a gyenge pontját, de most mondhatni, hogy kockáztatok és dacolok a dolgokkal. De, azért jöttem vissza mert megígérted, hogy nincs hátsószándékod és én bízom benned.
Ez valóban így volt hiszen, ezt tanultam meg először, bízni benne. A többi meg csak jött ezek után, hiszen egy kapcsolatot jobb ha bizalomra építjük, anélkül jobb ha el sem kezdjük. A belé vetett bizalom, pedig nem volt hiába, hiszen már eddig is olyan sokat köszönhetek neki, hogy nem is tudom, hogy hogyan viszonoznám. De talán ez a végzetem, hogy őt segítsem az utazásaiban és mellette legyek, megvédjem őt, akár az életem árán is.
-Tudod, van egy másik oka is, hogy visszajöttem. - Közben abbahagytam a nevetést és felé fordítottam az arcomat.
-Boldoggá akarlak tenni, hiszen annyit szenvedtél és tettél értem, hogy ez a legkevesebb amit tehetek érted...

Időnként nem számít, hogy igazak-e; vannak dolgok, amikben mindenképp hinnünk kell. Hogy az ember alapjában jó, a becsület, bátorság és erény értékesek. Hatalom és pénz, pénz és hatalom mit sem ér. A jó örökké legyőzi a gonoszt. De a szerelem... a szerelem sose hal meg. Egy férfinak ebben kell hinnie, mert hinni csak ebben érdemes.
Amikor egyedül voltam, másra sem tudtam gondolni, csak a halálra. De most, hogy van valaki mellettem, csak a túlélésre tudok gondolni. Túl akarok élni minden harcot az életemben, csak azért, hogy újra és újra vele lehessek. Mivel mindig úgy gondolkodtam, hogy ha jön a halál úgy is elér és nem menekülhetek. De most már nem, mivel ha meghalnék van mit vesztenem. Meglepődtem a kijelentésén,
-Tudod a fajodból adódóan tudom a gyengeséged. Azok nem mások mint a rossz dolgok, másrészt titeket csak egy angyal ölhet meg. De ezek nem számítanak, hiszen engem nem a fajod érdekel már, hanem egy képviselője, te magad. Hiszen itt állsz a magad csodálatos valóságában. Csak a gyávák, az irigyek fordulnak ellened, mert tudják, hogy te már nagyobb, erősebb vagy náluk. És ezt sokan nem tudják elviselni. De ne bánd. Mert ettől a mozdulattól lettél igazán ember. Mert elfogadtad a gyengeséget, amiből erőt merítettél. Hiszen mindegy, akármilyen erősnek látszunk is, mindig van valamilyen rejtett gyengeségünk, és lehet, hogy végül ez lesz a vesztünk. Minden erővel együtt jár egy gyengeség, és fordítva. Ez az élet rendje.
Ezután nem volt meglepő amit mondott. Szándékosan fogalmaztam kétértelműen, hiszen így valóban meggyőződhettem róla, hogy nincsen hátsószándéka. Hiszen ha lett volna akkor már nem itt tartanánk. De eszem ágában sem volt elárulni neki, hogy ez gyakorlatilag csak egy kis próba volt, amit ő sikeresen kiállt. Sok minden kideríthető egy ember szándékairól és személyéről, csupán egy jól célzott kérdéssel vagy irányított beszélgetéssel. Szóval most már csak ki kellet másznom ebből ami szerintem menni fog.
-Ami azt illeti úgy, hogy megteszem azt amit kérsz, mert tudom , hogy az boldoggá tesz téged. Szóval, azért amit tőled kaptam, az a legkevesebb ha, azt teszem amit mondasz. Szóval ezért is jöttem vissza ide, nem akartam hogy szomorú légy, hiszen már elég szomorúságban volt részed.
Mondjuk volt ennek egy másik oka is, amit talán el kellene mondanom neki? Hát de az is félreérthető lenne ebben a helyzetben de azért tehetünk egy próbát, hiszen ideje, hogy kockáztassak.
-Nem mellesleg pedig azért, mert veled akarok lenni, hallgatni téged, beszélni hozzád. Hallani akarom a nevetésed, és ölelni téged, amikor akarsz. Melletted akarok ülni, ugyanazt a levegőt szívni, mint te, ugyanazt az életet élni.

Meglepődtem a kijelentésén, mármint nem azon, hogy milyen bölcsességet hordozott, hanem azon, hogy mennyire hasonlított ez arra amit a mesterem mondott nekem régen. Kizárt dolog lenne, hogy ismerjék egymást, de a kettő hasonlósága szembetűnő. Talán csak a mesterem is azért mondott nekem hasonlókat, mert tudta, hogy olyan dolgokba is belemennék amiben nem lennék teljesen benne. A mostani? Nos azt nem is tudom hová tenni. Nem akartam idejönni sem, mivel féltem, hogy a saját testem gyarlósága ejt majd csapdába, de most már önszántamból is maradni akarok, de nem tudom miért, talán ezt hívják az emberek csábítóan szépnek? Arra képzetek, hogy a női bájnak se essek áldozatul bármennyire szép is az, hiszen vannak ilyen gonosz lények amelyek ezt használják ki. Mondhatni eddig jól használtam ezt a "képességem", de valójában már ez is feladni látszott. Szóval egy módja volt annak, hogy fenn tudjam ezt tartani: elterelni a figyelmemet az átkozottul szép Issléről, persze ezt könnyű mondani. Közben pedig már azon kaptam magam, hogy annyira elmerültem a gondolataimban, hogy semmit nem mondtam, még azt sem amit akartam.
-Tudod Issle az igazságot keresni, a szépséget szeretni, a jót akarni és a legjobbat tenni - ez az, amire hivatottak vagyunk mi vadászok, akik a régi szokásokat hordozzák. Szóval én jót akartam neked és a legjobbat tettem azzal, hogy ide jöttem.
Mondjuk a egy harmadik dolog miatt is jöttem ide ami benne van ebben a mondásban. A szépséget szeretni. Bár ezt nem akartam beismerni mert az arról árulkodott volna, hogy sikerült teljesen elcsábítania, engem aki ezt nem engedhette meg magának. De mi van akkor ha ez valami jó dolog? Elvégre még sosem éreztem ilyet azelőtt, mint most. Lehet, hogy megtaláltam a társamat hiszen, mindenkinek megvan a maga társa. Mintha a két lélek egy volt volna, ott, ahonnan minden élet ered, s két testbe osztottan szálltak volna alá, hogy itt éljen a földön, ezen a rendetlen csillagon. S a két léleknek keresnie kell egymást. Meg kell találnia egymást, különben örökre hiányzik a szívének a fele. S ha meg nem találja egymást, s nem a maga felével egyesül, holtáig érzi a tévedését, szívének a hiányosságát, csonkaságát. Én mindig ezt akartam elkerülni, hogy nehogy rosszul válasszak ebben az ügyben, hiszen az örökre bántja majd az embert. Ahogy az arcomra tette a kezét, nagyon meglepődtem kicsit megrettentem, még az izmaim is megfeszültek. De hamar leadtam a meglepetésből hiszen tudtam, hogy nincs mitől félnem.
-Mondjuk ez valóban igaz... De tudod vannak dolgok az életben, amelyekért érdemes harcolni, bármi lesz is a végeredmény. Te is ezek közé tartozol...

//Na na nem kapod meg ilyen könnyen//

-Lehet...
Mondtam, kicsit idegesen, hiszen újra olyan voltam mint azelőtt, szótlan és most még ideges is. Azon kaptam magam, hogy egyik kezemmel a lepedőt gyűröm idegességemben. Nem értettem mi van velem, mint aki teljesen elvesztette az önkontrollját. Ideges voltam, mivel most nagy a valószínűsége, hogy a saját csapdámba esek. Hát elvégre ahogy a mondás is tartja, aki másnak vermet ás, a végén maga esik bele. Lehet nem kellet volna még most is kétértelműen fogalmaznom és sajnos én hajszoltam bele magunkat egy olyan szituációba ami nem biztos, hogy megtörténik. De a kérdés most nem volt más, mint vállalom-e azt a bajt amit ezzel okoztam,vagy közbelépek. Elvégre még semmi komoly nem történt nyugtattam magamat. Semmit sem tisztáztam le magamban, még az Issle iránt érzett érzelmeimet sem, mi van ha ezek inkább csak a rajongásomat fejezik ki s nem a szeretetemet? Vagy én tényleg ezt akarom? Elkötelezni magam egy angyal mellett akihez én egyáltalán méltó lennék mint társ? Túl sokat rágódom magamban, hiszen ha szerencsém van ezekre a kérdésekre még ma este nem kell, hogy feleljek és megúszom. Majd talán, egy meditáció során sort kerítek ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásában. De minden olyan fura volt, izzadtam a torkomban egy gombóc nőtt és a kezem reszketett. Mi van velem? Mintha bármelyik percben csak elájulhatnék, nem értettem, hogy mi is ez az érzés. Soha nem éreztem még magamat így és nem is tudtam mitévő legyek. Ideges voltam de próbáltam ezekből semmit nem mutatni, de legbelül halálra voltam rémülve, hiszen még azt sem tudtam, mitől van ez? Megrémültem. Kezdetem rádöbbenni, hogy ennyi önuralom után lelkem vulkánja egyszer csak jelét adta annak, hogy nemsokára ki fog törni, és abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, elveszítettem minden hatalmam az érzelmeim fölött. Csak Issle felszólalására kaptam fel a fejemet.
-Micsodára....?
Aztán pedig teljesen összetörtem belülről, bekövetkezett amitől féltem és Issle kijelentése is csak ezt támasztotta alá. Szinte lefagytam és azt sem tudom mi történik velem, az arcom elsápadt és csak arra eszméltem, hogy Issle az ölemben pihen és a hajammal játszadozik. Siha mit tettem? Remegtem és csak levettem a kezeit magamról, miközben végig remegtek a kezem, majd őt is felemeltem persze gyengéden és magam mellé tettem, majd villám gyorsasággal felpattantam és elkezdtem felöltözni, majd ahogy végeztem kirontottam az ajtón és csak futottam, addig ameddig a szabad levegőn nem voltam.
-Te félsz szeretni! Nem mersz szeretni senkit sem! Félsz, hogy megint jön az önelvesztés... a fulladás... És ő sem szeretett, csak kívánt téged. Mohón. Önzőn. Nem tudtatok egymással mit kezdeni. Persze nem is csoda... Tele vagy sok évszázados, gyógyulatlan sebekkel. Túl fájdalmas lenne neked az igazi odaadás. Túl veszélyes. Életveszélyes.
-Már nem így vagyok...
- De igen!... Sajnos igen!... Tele vagy akadállyal! Véded magad. Nálad még egy futó csók sem szimpla örömtörténet, hanem élethalálkaland... Pokoljárás... Nem mered élvezni, félsz, hogy belehalsz... Jéggé fagyott tűz lángol benned. Vitáztam saját magammal. Miközben kiértem a szabad levegőre addig futottam még a lábam bírta és fáradtan össze nem estem egy dombtetőn. Nagyokat lihegve fordultam a hátamra és csak az eget bámultam. Nem a nehézségektől féltem: attól ijedtem meg, hogy választanom kell egy utat. És ha egy utat ki kell választani, akkor a többit ott kell hagyni. Előttem pedig még ott állt az egész életem, és mindig arra gondoltam, hogy később talán megbánnám mindazt, amit most csinálnék.
-Nem merem elkötelezni magam, mert félek, hogy rosszul döntök.
Mondtam magamnak a levegőben, miközben el is csodálkoztam azon, hogy mikor i láttam utoljára ilyen szép tisztán az eget és nem csak egy szállás ablakából. Élveztem, ahogy a lágy esti szellő simogatja az arcomat és a hajammal játszadozik, a fű pedig puha volt és kényelmes. A fény harcosa döntéseket hoz. Szabad a lelke, mint a felhők az égen, de az álma iránt elkötelezett. hangzott bennem egy kis hang. Valahányszor azt éreztem, hogy ura vagyok a helyzetnek, történt valami, ami a földre nyomott. Azt kérdeztem magamban: de miért? Talán arra ítéltettem, hogy mindig megközelítsem a célszalagot, de sohasem szakíthassam át? Az Istenek ennyire kegyetlen volna hozzám, és csak azért engedi látnom a pálmákat a horizonton, hogy a sivatag közepén szomjan haljak? Gondolkodtam ezen miközben pedig továbbra is az eget bámultam és a kezemet az ég felé nyújtottam.

//Szerintem érzésekről ne beszéljünk, ne felejtsd el, hogy mi is vagyok! //

Szégyelltem magamat, hiszen valóban nem ezt kellett volna tennem, hanem tisztázni amit érzek. Vagy lehet el kellett volna mondanom Isslének, hogy mit is érzek, de féltem attól, hogy mit fog mondani vagy tenni. Igazából könnyű volt szavakat dobálni de, valóban azért csinálom ezt mert, szeretem vagy mert tudom mit akar és így szolgálok neki. Elkezdtem felülni, miközben elővettem az egyik kunaiom a lábszáramról és a markomba fogtam. Ahogy telt múlt az idő az ujjamon kezdtem el pörgetni, majd újra marok és pörgetés. Ez a kis pótcselekvés le tudott nyugtatni, hiszen most nem tudtam másra koncentrálni. Fontos volt a kérdés persze, de a választ honnan tudhattam volna.
-Egy idióta vagy Zach... Mit keresel te még itt? Neked az lett volna a legjobb ha még most is csak magányosan, szó nélkül szörnyekkel harcolsz...
Szidtam saját magamat, hiszen most jogosan tettem és nem volt senki aki helyettem tegye meg nekem. A fény harcosai gyakran kérdezik maguktól: "Mit keresek én itt?" Nagyon gyakran úgy érzik, hogy az életüknek nincs értelme. Épp ezért a fény harcosai. Mert követnek el hibákat. Mert tesznek fel kérdéseket. Mert mindig keresik a dolgok értelmét. És végül meg fogják találni. Kezdett idegesíteni ez a kis hang magamban, de mindig igaza volt, és mindig segített valamennyit. Majd felkeltem és a kunaiomat eltettem a helyére. Két út volt, a hátam mögött és előttem. Előttem a város, mögöttem pedig mondhatni, hogy a szabadság, vagy is inkább a remény, hogy új életet kezdhetek és ezt mind magam mögött hagyhatom. De az is itt van, hogy meg kell tanuljam használni az erőmet, amit nem saját magamért akarok megszerezni, hanem mindenki másért. A testvéreim és barátaim miatt akik otthon várnak és akik velem tartottak eddig, ha most látnának mit gondolnának? Hiába hangzott el a tűz körül annyi vadász története, hogy hány lánnyal volt és aztán állt tovább, vagy arról a számtalan lányról akinek udvaroltak. Én nem ezt akartam tenni de még is, ők hogyan tették meg? Mármint ők nem éreztek így? Mondjuk őket biztos megtanították arra is, hogyan viselkedjenek ilyen szituációkban. Ahogy elkezdett esni az eső, csak nevetni tudtam magamon, még valahogy ez is jól esett most. Közben pedig elkezdtem a torony felé sétálni. Ideje volt, hogy szembe nézzek a dolgokkal és vállalni a következményeket.
-Nincs több futás, az Istenek okkal akarták ezt és én végig fogom csinálni, hiszen az Istenek akarata elől nem futhatok el.
Amikor az atya hangját hallottam egyből megtorpantam és mélyen meghajoltam. Tudtam kicsoda és ezért nyilvánítottam neki tiszteletet hiszen hallottam mikor Isslével beszélt. Majd felálltam, ahogy befejezte a mondanivalóját. De picit csalódtam a bölcsességében, tudtam, hogy ő és Issle közel állnak de azért megvolt bennem az az érzés, mintha csak Issléhez akar visszaküldeni és egyáltalán nem segített.
-Az elnézését kérem atyám de legjobb tudásom szerint szólok most önhöz. Valóban szabad akaratot vágyakat kaptunk, ahogy az enyém is az volt. A félelem pedig egy érzés, ami olykor iránytűként szolgál, így a vadászok is meghátrálhatnak ha van mit veszíteniük. Hiszen az ösztönünk az életre úgy is felülírja azt ami tennénk, hiszen nem vagyunk mi vadászok sem, értelem nélküli szolgák akik azt teszik amit mondanak nekik.  
Nem gondolom azt, hogy teljesen felszámolhatjuk a félelmet. Életünk részét képezi a bizalommal, a bánattal és az örömmel együtt. Ami felszabadít bennünket, az az, ha nem félünk többé félni.
Mondtam kisebb szüntet tartva, mindent tudásomat össze kellett szedjem, hiszen most nem akárkivel beszélek, de valahogy bennem nem stimmel, amit mondott. Csak azt mondom amit tanultam és én magam is vallok.
-Teljes mértékben hiszek a sorsban, de abban is hiszek, hogy mi magunk irányítjuk a sorsunkat, és nem pedig holmi jóslatok. Szerintem az élet kicsit olyan, akár egy fa. És számtalan ága közül választhatunk. Nézetem szerint itt lép be a saját sorsunk irányítása. Ha egy bizonyos ágat választunk, akkor az életünk egyik irányba halad, a sors pedig attól kezdve sodor bennünket. Mert nem ruházhatok minden felelősséget a sorsra. Mivel, valamit nem lehet úgy csinálni, ha nincs benne a szívünk egésze, hiszen egy jóslatot sem kell vakon teljesíteni azért, mert valaki mondta. Attól függetlenül ha a résztvevője nincs benne teljesen akkor az csak önkínzás és hiábavaló fáradság. Ami pedig azt illeti Issle végzete voltam már, hogy segítettem neki újra a saját útjára visszakerülni és szeretettel fordultam felé attól függetlenül, hogy ki is ő. Mert tudtam, hogy erre van szüksége és tudtam, hogy ezt akarja ezért megadtam neki mert sajnáltam őt, hiszen túl sok dolog történt vele idáig.
Mondtam, picit a kunaiomat markolászva, hogy levezessem az idegességemet. Egyedül akartam lenni, a kérdéseimre válaszolni, erre pedig kioktatni jönnek, olyan érvekkel amiknek semmi értelme nincsen. Ismer ő engem? Tudja min mentem keresztül vagy, hogy mit miért teszek? De hagyjuk fölösleges lenne, ezen vitatkozni és inkább megpróbáltam nyugodt maradni. Ezért csak elkezdtem újra sétálni.
-Egy jó tanács még atyám ha megengedi. Nem ismer engem, az érzéseimet, szóval ne mondogassa azt, hogy hogyan is érezhetek vagy másoknak, hogyan kéne, hiszen hogyan tudhatná bárki is legyen az Isten, ember, vagy mágikus lény, hogy valaki hogyan érez, vagy gondolkodik.
Mondtam majd tovább sétáltam és közben pedig valami motoszkált bennem, hiszen a válaszom is benne volt abban amit az atyának mondtam, talán végig csak ezt akartam volna elfojtani? Hiszen én mindig csak mindenkivel jó akartam lenni és segíteni mindenkin.

Zach lassan préselte ki magából a következő szavakat:
-Születésünktől fogva szabadok vagyunk. Akik ezt el akarják venni tőlünk, legyenek bármilyen erősek, engem nem érdekel. A lángoló víz, a jeges tájak... egyik sem érdekel! De az lehet a világ legszabadabb embere, aki látta mindezeket. Küzdeni fogok! Ez olyasmi, amiért az életemet is adnám. A világ odakint talán félelmetes hely, de ez nem számít. Talán kegyetlen hely, de ez lényegtelen. Küzdeni fogok! Ez a hősiesség lényege, hogy képes vagyok meghalni azért, hogy mások szabadon élhessenek. Veled ellentétben mi vadászok nem úgy éljük az életünket, mintha már halottak lennénk. Ha nincs bátorságod változtatni a dolgokon, akkor olyan, mintha halott lennél!
Kiabáltam a szélbe. Miközben lassan elindultam, hogy végre szembenézzek a démonaimmal. Talán nem ez volt a legjobb kifejezés, de nem volt jobb kifejezés arra amit jelenleg éreztem. Mérges voltam, talán most az egyszer nem tudtam, hogy valójában kire is? Hiszen úgy éreztem, hogy mindenki olyan könnyen mondogatja azt, hogy az én sorsom ez vagy az. Miért kellene valami olyanhoz ragaszkodjak amiről nem is tudok. Mintha minden fájdalmam csak felszínre tört volna és elégtételt követelne magának. De kitől? Az atyától? Isslétől? Nem nem az nem lehet. A fájdalom és a harag egészséges érzelmek.
~Zach fontos számukra a kapcsolatod, ugyanakkor értékes is vagy nekik, akivel igazságtalanul bántak. Ez az érzések csak az igazság és a méltányosság iránti elkötelezettséged mutatják, nincs veled semmi rossz. Ha nem tudsz választani két dolog között, választhatsz mást is helyettük, vagy azt, hogy mindkettő teljesüljön. Nem számít, mit választasz. A lényeg, hogy tudd, mit akarsz és mit szükséges tenned, hogy elérhesd azt, amit szeretnél.~
Megértettem mit kell, hogy tegyek. Áldozatokat kellett hoznom, hogy képes lehessek majd változást hozni. De ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy mindent vakon követnem. Meg kell beszélnem Isslével, hogy részemről miként állnak a dolgok. Ha pedig valóban olyan fontos sorsú ember vagyok akkor tiszteli majd a kéréseimet. Tudtam mit kell mit kellett tegyek, a könyvtárba siettem ahol reméltem találok íróeszközt és papírtekercset, amit felhasználhatok. Szerencsémre találtam, amire kisebb megszakításokkal írni kezdtem. Mihelyt befejeztem felgöngyöltem a papírt és a lépcsőkön siettem fel vele, hangtalanul. Elérkeztem a szobánkhoz. Remegni kezdett minden tagom. Először a fülemet az ajtónak tapasztottam, hogy halljam történik-e odabenn valami. Szerencsémre a szobában csend honolt. Így amikor lassan szinte hang nélkül kinyitottam az ajtót, szinte árnyékként osontam a szobába. Majd elértem az asztalhoz, szándékosan csak is arra fókuszáltam. Nem akartam mást látni, vagy hallani. Amikor az asztalhoz értem kivettem az egyik Kunait, majd széthajtottam a papírtekercset és lefogtam a tenyeremmel. A kunaiomat pedig a tetejébe szúrtam, hogy megtartsa a a papírt és Issle tudja, hogy én voltam. Kifelé menet viszont akarva, akaratlanul Isslére pillantottam és megálltam egy percre. Sajnáltam őt de most nem tehettem semmit, most nem. Szóval lassan elhagytam a szobát és visszatértem az udvarra. Ahol azonnal edzeni kezdtem, hogy nyugtassam magam. Addig edzettem még a fáradtságtól össze nem estem a fűben. A mellém leszúrt kardban, pedig a tükörképemet láttam.
-Jobb ha ez működni fog... Majd álomba merültem.


Kedves Issle

Mindenki képes meghozni egy döntést, miután már tudja, mi lesz az eredménye. Annyira könnyű utólag azt mondani, hogy "ezt így kellett volna csinálni". Viszont nem tudhatod, mi lesz a döntésed következménye az előtt, hogy egyáltalán meghoznád azt. De az idő halad, nem áll meg, csak mert te úgy akarod. És előbb-utóbb eljön az az idő, hogy döntened kell, még ha fogalmad sincs, mi lesz a végeredménye.
A közted és köztünk lévő nézetkülönbség a múltban szerzett tapasztalatokból ered. Viszont neked nem kell ilyesmire támaszkodnod. Döntsd el, hogy magadban hiszel, vagy bennem, bennünk és ebben a sors dologban! Én sem tudom, mi a helyes döntés. Sosem tudtam. Csak a saját képességeimben hiszek, vagy pedig a megbízható bajtársaim döntéseiben. De senki sem tudja, milyen véget érnek a dolgok. Szóval olyat válassz, amelyet kevésbé fogsz később megbánni. A kudarc szükségszerű. Elkerülhetetlen. De nem szabad, hogy a kudarcé legyen az utolsó szó. Ragaszkodnod kell ahhoz, amit akarsz. Nem fogadhatod el a nemet válaszként, történjen bármi is. Soha ne hátrálj meg. Soha ne add fel. Állj ki érte és várd, hogy mi lesz!

Arra kérlek a helyes utat válaszd, ne azt amit elvárnak, vagy az egyszerűt.

Zach Shadowstay

(A papírtekercs másik oldala)
Amennyiben úgy döntesz, hogy tovább csináljuk, néhány dolgot meg kell beszélnünk, hogy hogyan is folytassuk ezek után.