Lakónegyed

Fáradtan, nyűgösen róttuk az utakat hazafelé. Haza? De hát én nem is itt lakom! Tulajdonképpen... nem lakom sehol. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára át az otthon melegét. De mindez idáig megvoltam nélküle. Így belegondolva viszont... elkezdett hiányozni. Jó lenne tartozni valahová. Ahol HAZA várnak. S míg ezen agyaltam, észre sem vettem, hogy elérkeztünk a már belülről is ismerős házhoz.
Mint a hullák estünk be az ajtón, s elfoglaltam egyből a legközelebbi ülőalkalmatosságot. Behunytam a szemem. Nem akartam elaludni, de jól esett pihentetni a szemeimet. Aida hangja szabályosan megijesztett. Még nem szoktam meg, hogy saját hangján szóljon hozzám. Közölte, hogy elmegy tusolni. Amint ő végzett, én is megyek. Ennyi szenny régen volt már rajtam. De megérte... Teljesen megérte! Aida elvonult, én pedig magamra maradtam a gondolataimmal. Ültem, hátradőlve a székben, s kezemet összekulcsoltam a hasamon.
- Ki kell mosnom a ruháim. - előfordul, hogy sokszor kimondom a gondolataim. Pontosabban kinyögöm. Elég érthetetlenül, s hadarva szoktam az ilyen jelentéktelen dolgokat mondani. Emberi szokás. Nem elfhez méltó. De a tettek jobban meghatározzák az életutamat, mint a beszédem. Ez már nem fog rajtam rontani többet, és visszacsúszni sem fogok. Úgy éreztem akkor ott, azon a széken ülve, hogy megvan mindenem. Pedig próbáltam elhessegetni. Nem tarthat ez örökké, Túl szép, hogy igaz legyen. Nem érdemlem meg.
Áffenének gondolkodok ilyen dolgokon? Ez itt az öröm és boldogság pillanata. Valamint pár perc múlva az alvásé is lesz. Legalábbis reméltem, bár tudnék jobbat, de... Nem lényeges. Jobban szemügyre vettem a házat. Olyan minták díszítik a házat belülről, mint kívülről, valahogyan sugárzik belőle az erő és a mágia tökéletes harmóniája, mint a lovasé és a sárkányé. Össze sem lehet téveszteni a drakojan mintákat mással. De valahogyan erre sem volt erőm, úgyhogy feküdtem tovább, s vártam, hogy teljenek a percek.
- Ki kell mosnom a ruháim.

Éppen kemény önmagammal folytatott társalgás közepénél lépett be, vagy inkább ki Aida. Bár az ajtó nyílására egyből felkaptam a fejem, mégis meglepődtem az őt takaró törölköző szerűségtől. Vagyis annak tűnt. Mondta, hogy nem fontos kimosni a ruháimat, van rám való ruha bőven.
Ez mondjuk egy csöppet meglepett. Node ennyi baj legyen, legalább teljesen friss ruhát bírhatok magamon. Noha hiányozni fog az, ami rajtam van, egy darabig majd csak kibírom a másikban is. Figyeltem Aidát, de ő nem nézett rám. Valami nagyon elfoglalta, ugyanis úgy nézett ki a fejéből, mintha nem is ezen a világon tartózkodni. AZ egyetlen dolog, ami felébresztette, az a rá tekert holmi folyamatos csúszása volt. Már azt hittem, bekövetkezik a legkellemetlenebb dolog, s ezért elvörösödve elkezdtem köhögni. Nem figyelmeztetésképpen: tényleg köhögnöm kellett (Vajon mitől?), s elfordultam. Erre persze ő is kapcsolt, s gyorsan elkapta magán a törölközőt. Mindketten elpirultunk, s kerültük egymás tekintetét. Még így is kínos volt egy csöppet. De csak azért, mert mindketten találgathattunk, vajon mit gondolhat a másik. Hát most én azt elmondhatnám, de ugyebár az nem éppen etikus dolog... Nos, izé... Mindegy.
Megkérdezte, megcsinálja-e nekem a vizet. Határozottan bólintottam. Nem értek hozzá, elrontani nem akartam semmit, aztán hajlamos vagyok mai napig a fejlett technikát romokba dönteni: teljesen véletlenül. Csendben levadászok egy hadseregnyi sötételf papot, de a víz melegítése, és minden más egyéb apró feladat számomra lehetetlen. Ezekben elég ügyetlen vagyok, és nem is szívesen piszkálok hozzá a "szerkezetekhez", amely meghaladja azt, hogy van két vége, és tande batyu.
Szóval Aida miután felajánlotta, hogy megcsinálja a vizet, én el is fogadtam az ajánlatot, s így együtt kullogtunk be a fürdőszobába. Úgy aránylag hamar felismertem, hogy mi a kád, mi a mi a csap, meg egyebek. Azért úgy teljesen nem voltam már akkor sem analfabéta ilyen szinten.
Elkezdte magyarázni, hogyan melegíthetem meg a vizet, mit hol találok, és hová dobhatom a ruháimat, és a többi általános tudnivalót, de, biztos ami biztos, ő elkezdte megengedni nekem a vizet, s meg is melegíteni. Bár egyértelmű volt, hogy még most sem szokta meg a saját hangját, s a szünetek, amiket kihagyott, nagyon aranyosak voltak, ettől pedig el kellett mosolyodnom. Közben levettem a felsőmet, s félmeztelen vártam, hogy készen legyen. Nem tudom, mi vezetett rá erre, de valahogy szükségesnek éreztem. Már amúgy is teljesen átázott, és már engem is ért a vérből, mely beleitta magát. Ezt már kimosni sem lehetne úgy sem. Amint levettem, éreztem, hogy több oxigént kapok. Mennyivel jobb így.
S így álltunk bent, ketten, fáradtan, mégis csöppet feszülten.

Klasszikus béna módra nem tudtuk egymást kikerülni, mikor éppen távozott.
~Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?~ S égett a pofám miatta, dehát nem volt mit tenni. Végül csak megoldotta a kijutást, mégpedig úgy, hogy én megálltam, ő pedig elment mellettem. Megjegyeztem mindent, amit Aida mondott, szóval legközelebb - ha lesz alkalmam rá - már egyedül is menni fog az egésznek a megoldása. Most azonban nem kellett már mást tennem, mint maradék ruhámat is levenni, és bemászni a kagylóba. Az elején csöppet melegnek tartottam a vizet, aztán lassan hozzászokott a szervezetem a hőmérséklethez, és teljesen ellazultam tőle. Ledörzsöltem magamról minden szennyet, ami rám került Davirosban, a repülés közben rajtam szétcsattanó bogarakat, és a többi, kellemetlen tényezőt, amit kellett. Végül erőt vett rajtam a fáradtság, s úgy döntöttem, egy picit áztatom magam. Addig persze elmerülök a gondolataimban.
~Most Aida biztos hülyének néz. Nem tudok magamnak vizet engedni! Vajon mit gondolhat? Még a beszéde is akadozott, valószínűleg ennyire zavarja, hogy nem vagyok épelméjű.~
- Ez tök jó... - a saját gondolataim, pontosabban emlékeim annyira zavarba hoztak, hogy muszáj voltam mondani valamit hangosan. Mindig ez van. Ha zavarban vagyok, kell egy pótcselekvés, ami eltereli arra a figyelmem, s éppen nem a saját ügyetlenségemre koncentrálok, vagy valami ilyesmi. S most, a saját emlékeim, amiket alig tíz perce szereztem, egyből zavarba hoztak. Na, hogyan is van ez? Minél többet agyaltam rajta, annál kellemetlenebb lett számomra. Tehát mit kellett tenni? Úgy van! Nem gondolni rá. Teljesen kikapcsoltam az agyam, persze ébren maradtam.

Nem ülhettem túl sokáig. Legalábbis szerintem nem voltam bent fél óránál tovább. Leengedtem a vizet, vettem egy törölközőt, kimásztam, megszárítottam magam, derekam köré tekertem a törölközőt. Kiléptem a fürdőből, s mint elfek bohóca álltam az ajtó előtt, amint megpillantottam Aidát. Azóta felöltözött, gyönyörűen nézett ki. Hebegtem-habogtam valamit, mire sikerült kinyögnöm, amit akartam.
- Hol is találok magamra ruhát? - a régit kidobtam. Nehéz lett volna kimosni. Sőt, inkább lehetetlen. Majd ha Normere erdeiben járok legközelebb, keresek egy fajtámbelit, aki igazi elf ruhákat készít és árul. Megértőek vagyunk egymással, ha nincs nálam pénz, alapanyagért is szívesen ideadja, azt pedig nem nehéz találni, pontosabban szerezni az erdőben. De, ha esetleg nem találok senkit, akkor maradok abban a ruhában, amit Aidától kapok. Szóval sehogy nem vesztek semmit.

Aida átvezetett a lakáson keresztül egy másik szobába, egyenesen egy ládához, ahol kedvemre válogathattam. Nem voltam finnyás, szóval ami nem túl megalázó és jó rám méretben, azt elfogadtam szíves örömest. Egy zöld, vékony hosszú ujjút vettem ki, egy világoszöld nadrágot, s egy bőrmellényt, egy övet, a csizmámat nem löktem ki, még egy zokniszerűséget kerestem, aztán arra lábbeli, s készen is volnék. Aida kint várt, hogy ellássa sebeimet. Nem éreztem, hogy ott szereztem volna, maximum a saját varázslataimtól egy minimális égési sérülés. De ő... villámként hasított belém a felismerés, és annak sebességével rontottam ki a szobából Aidához, aggódó hanggal, de türelmetlenül kérdeztem.
- Megsérültél? Mutasd hol! - rábökött a vállára. Igen, szép kis vágás éktelenkedett rajta. Valószínűleg Lerithé ellen szerezte. Bár ártalmatlannak tűnik... elég gyanús. Nem szabad begyógyítani a sebet, egyenlőre legalábbis. Láttam, hogy már kent rá valamiféle kenőcsből, bár valószínűleg az is csak a vágás miatt jó. Aida arca kicsit rémült volt, s csak ezután jutott eszembe, hogy elmagyarázzam neki aggodalmamat.
- Elnézést, hogy így... megijesztettelek. A gond az, hogy a sötételfek fegyverei általában egy elég veszélyes méreggel vannak átáztatva, főleg a magasabb rangú, vagy nagyobb hatalmú elfeknél. Nem kívánom senkinek, hogy átérezze, milyen is az tulajdonképpen, láttam már szenvedni elég embert általa. Jobb az embernek, ha máglyán égetik el. - azt már persze nem tettem hozzá, hogy honnan tudom, milyen is a sötételfek mérge - Gyakorlatilag belülről égeti el az embert, több napon keresztül. A szervek folyamatosan mondják fel a szolgálatot, aztán az egész szervezet leáll. Minél nagyobb valakinek a fizikai kondíciója, annál tovább tart. - nem akartam újra ráhozni a frászt, de nem hallgathattam el semmit - De még nem biztos, hogy juttattak bele mérget, ehhez tüzetesebben is meg kell vizsgálnom. Biztos, ami biztos: Ti állandó háborúban vagytok velük, van-e a közelben valaki, aki ilyen gyógyitalokat, és ellenszereket árul? Ezzel segíthetnénk a bajon, ha esetleg fenn állna. A lényeg, hogy nyugodj meg, úgy lassabban terjed. - próbáltam a teljes nyugalom álcáját használni, és elhitetni vele, hogy minden rendben van. Ötven százalék esély volt arra, hogy igazam van, és ez nekem bőven elég volt ahhoz, hogy elkezdjek idegeskedni, de ha ezt észreveszi, akkor lehet, még nagyobb bajba sodrom. A sebet nézve nem tudtam megállapítani semmit, külső jele nem volt. Ez két dolgot jelenthet: Vagy nincs méreg, vagy olyan szinten felfejlesztették, hogy nyomát se látni. Nem tehettünk mást, várni kellett.
- Az első tünet, hogy elkezdesz szédülni. Onnantól van elég időm, hogy szerezzek neked valamit, ugyanis ez több, mint egy napig tart úgy, hogy az állapotod nem romlik. Ha minden igaz, nagyjából most már el kellene kezdened szédülni, vagy esetleg el is ájulni. Fél órát várunk, ha ez nem történik meg... akkor semmi baj nincsen. - azzal leültem vele szemben, könyökömet a térdemre támasztottam, két kezemmel pedig eltakartam az orrom és szám. Ebben a merev pozícióban vártam, hogy mi fog történni.

Csak néztem mereven, és vártam, mikor jelentkeznek az első tünetek, vagy mikor nem. Aztán persze megkaptam a magamét. Aida felvilágosított, hogy hogyan is működik ez. A drakojanokra nem hatnak a sötételfek mérgei. Vagy maximum lázat okoz egy éjszakára. Megkönnyebbülten sóhajtottam egy akkorát, hogy majdnem összedőlt tőle a ház. A dolog másik oldala, hogy ez így elég kínos... számomra. Szívem szerint a tenyerem keresztül nyomtam volna az arcomon szégyenemben, de nem lehetett mit tenni, igyekeztem nem elvörösödni.
- Szóval... akkor ez most nagyon gáz, ugye? - kérdeztem, de úgy őszintén nem akartam hallani a választ, mert egyértelmű volt, hogy megerősít a felvetésemben, nem mintha plussz szükség lett volna rá. Aida persze olvasott a gondolataimban, így nem adott konkrét választ, hanem megkért, hogy had vizsgáljon meg, van-e valahol sebem. Bár nyomát nem láttam eddig, s fájdalmaim sem voltak, nem vizsgáltam meg magam elég tüzetesen, de az maximum, mint már említettem, egy kis égési sérülés. Legalábbis bíztam benne, hogy igazam van. De azért beadtam a derekam, mikor a drakojan megkért rá, hogy vegyem le a felsőmet. Szóval engedtem neki, és ismét félmeztelen álltam a lakásában, immár harmadik alkalommal, és mindössze másodjára járok itt. Bármit csinálok, az valószínűleg... na mindegy, hanyagoljuk. A mellényt és a hosszú ujjút szépen letettem az egyik székre, én pedig megálltam, mint egy szerencsétlen.
- És, én... hova? Mármint álljak, vagy üljek-e le, vagy nem tudom, hogy szereted... Vagyis nem úgy gondoltam, hanem... - kezdtem érezni, hogy egyre kínosabb lesz számomra, ezért nem próbáltam tovább javítani a hibáimat, csak segítségkérő tekintettel néztem a lányra.
~Ez az Ken! Újra elérted, hogy vérbeli autistának tartson. Hanyadjára is? Vagy már meg sem tudod számolni?~ Arcom az egyik tenyerembe temettem kínomban, és sóhajtottam egy fájdalmasat, jobb ugyanis sajnos nem jutott eszembe, bármennyire furcsa. De azért majdnem megismételtem a pár perccel azelőtt elhangzott mondatom.
- Szóval... akkor most ez is nagyon gáz, ugye?

Mikor egyre tehetetlenebbnek éreztem már magam, Aida egy sikeres mentőakcióval elkerülte azt, hogy totális idiótának éreztem magam. Mondta, hogy üljek le. Le is ültem. Nem is akartam ellenkezni, de ha akartam volna sem lettem volna olyan állapotban, hogy tudjak, szóval szépen szót fogadtam. A drakojan elkezdett vizsgálni, hogy van-e rajtam valami sérülés. S a kis szemfüles egyből észrevett egyet a karomon, amiről én nem is tudtam. Gondolkodtam ugyan rajta, hogy vajon mikor? Talán megérkezéskor valahová beakadtam, vagy rosszul értem földet? Nem jutott eszembe semmi, de már úgy is mindegy. Nem volt vészes sérülés, csoda, hogy ennyivel megúsztam az egészet, csak jó lett volna emlékezni a körülményekre. Csavaros gondolatmenetemet az éppen engem ápoló drakojan szakította félbe. Nyugodtan, s megfontoltan beszélt, közben a sebemet kenegette valamilyen kenőccsel. Megkaptam, hogy ne tegyek fel olyan kérdést, ami arra utal, hogy ez most kínos eset-e, vagy sem. És ne legyek zavarban állandóan. Legalábbis az ő környezetében. Ingattam a fejem, nem néztünk egymás szemébe. Erre nehéz volt válaszolni. Mit kellett volna mondanom? Nem olyan egyszerű nem zavarban lenni, elvégre félmeztelen vagyok egy nő lakásán! Bár lehet, hogy ez számomra furcsa csak. Bár emberek között éltem, valahogy ez az élmény kimaradt. A nők általában nem buknak az olyan férfiakra, akik egy pár aranyért képesek lemészárolni valakit. Aztán pedig időm nem volt a sok kalandozástól. Legalábbis nem elég. A szerelem messze elkerülte az én életem, de ezt nem akartam megosztani valamiért Aidával. Egyrészt, még mindig zavarban voltam, és féltem, nem tudom elmondani normálisan azt, amit akarok. Akkor pedig nem teljesítem a kérését. Úgyhogy nem akartam erről a részről kommunikálni. Főleg nem a folytatásról. De témát azért váltottam. Erőt vettem magamon.
- Miféle kenőcs ez? Túl sok zöldet nem láttam Dragoniában, honnan szerzitek az alapanyagot?

Azt hittem, sikeresen elterelhetem a témát nyugodtabb vizekre, és nem lesz gondom azzal, hogy magyarázkodom. Választ kaptam a kérdésre, mely tényleg érdekelt ugyan, de azért nem csak ezért tettem fel, s Aidának is egyértelmű volt. Csendben ültünk, s kenegette a karomat a kenőccsel, majd mikor végzett, lerakta azt, és leült velem szemben. Mit kellett volna tennem? Nem vettem fel a felsőmet, valahogy kiment a fejemből, hogy nincsen rajtam. Majd látszólag teljes nyugodtsággal könyökömet megtámasztottam a térdemen, az államat pedig az öklömön. Így tartottuk egymással a szemkontaktust. Méghozzá elég sokáig.
Nem is volt rossz ötlet tőle. Minél tovább néztem a szemét, annál nyugodtabbnak éreztem magam, és kevésbé feszültnek. Kezdtem tényleg azt hinni, hogy mára vége lett a gázos dolgoknak, de igazából csak ezután kezdődött az egész. Aida hirtelen bevágta, hogy miért nem akarok róla beszélni.
Húzhattam volna az időt, de egyrészt az már túl gyerekes, másrészt nem kerülhetek ki minden kérdést. Előbb utóbb így is ki kell derülnie mindennek, akkor jobb, ha ezt nyugodt körülmények között tudja meg.
- Nos... - pozíciót váltottam, maradtam előre dőlve, s két alkarom megtámasztottam a lábamon, a kezeimet pedig összekulcsoltam. - Ez egy olyan kérdés, amire nehéz választ adni, főleg egy hozzám hasonló teremtménynek. - tartottam egy kis szünetet, hogy pontosan átgondoljak mindent - Az igazság az, hogy az utóbbi időben én sem igazán... ismerek magamra. - tekintetem elfordítottam róla, és a földet néztem – Értem ezalatt azt, hogy… bármilyen, hétköznapi szituációban ha veled vagyok, csak… hebegek és habogok… - nagy szüneteket tartottam – És én sem tudom pontosan, mi ez, de… bármikor, csak elég az, hogy lássalak, és már azt is elfelejtem, hogy… ki is vagyok valójában… Vagy hogy kinek kéne lennem… És ez… ez nem méltó az én fajtámhoz, főleg nem az én koromban… És próbáltam elfojtani, de nem sikerült, és nem tehetek ellene semmit… beszélni róla pedig… nagyon nehéz. Nem tudom, mivel sértelek meg, mire hogyan reagálsz, vagy mi az, amit hallani akarsz. Tömören… félek erről beszélni… - az utolsó mondatnál újra a szemébe néztem. Közben éreztem, hogy kezd hevesebben verni a szívem, és azt is, hogy valószínűleg elpirultam. Nem egészen így akartam kifejezni magam, de nem sikerült túl rosszul… Már csak a válasz van hátra.

Nem is tudom, mire számítottam mondandóm végén. Arra, hogy elmagyarázza, hogy amit érzek, az teljesen egyoldalú, és reménytelen? Vagy ennek az ellenkezőjét? Esetleg valami köztes, de finom, és kedves lepattintást fog alkalmazni? Nem tudhatom... Nem tudhattam. De abban a helyzetben mindegy is volt. Voltam én, meg volt mellé a szívem, és azt vártam, hogy szerencsétlen vagy tovább, nő, vagy pedig sebzetten húzódik vissza. Erre a két lehetőségre számítottam. Még nem volt részem ilyenben... sőt, hasonlóban sem! Úgyhogy szerintem jogosan kérhetek meg mindenkit arra, hogy nézze ezt el nekem. Hibái úgy is vannak mindenkinek.
A válaszok, amiket kaptam... Olyan volt, mintha a lelkemet simogatták volna. Ahogy hallgattam, és a jelentésük... talán ezt hívják boldogságnak? Mikor fény gyúl a szívben, és megvilágosodik az elme, az arcra akaratlanul mosoly kerül... Akkor, az a másodperc tűnt életem legszebb pillanatának. S csak ültem tovább, s kábán néztem a drakojant, kinek szépségére akkor már szavakat sem találtam. Forró érzés öntött el, s egy erős vágy, melynek akkor már nem lehetett ellentmondani.
Lassan közeledett felém, s selymes kezével végigsimított az arcomon. Arca egyre közelebb került az enyémhez, s együtt dőltünk hátra a kanapén, elkezdve ezzel egy olyan dolgot, melynek nevét sem merem számra venni. Gyengéden, jobb karommal átöleltem a derekát, s közelebb húztam magamhoz, bal kezemmel végigsimítottam az arcán, miközben ajkaink újra meg újra találkoztak. Kezem a tarkójára vándorolt, s igyekeztem ösztönösen cselekedni.
~Akarom... Akarom... Akarom...~ Csak ez járt a fejemben, ahogyan bárki másnak is járt volna. De talán nekem még jobban. Jobban szerettem bárkinél ezt a sárkánylovast. Hagytam, had történjen meg, aminek meg kellett történnie, annak minden gyönyörűségével. Bár ilyen téren tapasztalataim silányak voltak, mégsem panaszkodhatom. Egyre kevesebb ruha volt rajtunk, s annál több a földön. Mély benyomást tettem Aidára azon a napon Aidára, az bizonyos volt számomra, neki pedig nem csak szépsége volt lenyűgöző, hanem az ügyessége is.

//Elnézést... ez kicsit hosszú szünet volt//


Teljesen magával ragadott a hév. Ennyire azelőtt sosem kívántam nőt, s most tessék: egy halandó képes belőlem ilyet kicsalni. Nem éreztem az idő múlását, sőt semmit azon kívül, amit éppen csináltunk. Aida azonban egyszer csak megállt, s lihegve bár, de muszáj voltam én is megállni. Nem tudtam, mit szeretne, majd nagynehezen két szót nyögött ki.
Elmosolyodtam.
- Megyünk... - s azzal a lendülettel, hogy neki ne kelljen semmit fáradnia, ölbekaptam, s megindultam vele a szoba felé. Az ajtót udvariasan berúgtam (már amennyire ez egy udvarias folyamat), s az ágy felé vettem az irányt. Ott, bár a minket uraló lendülettel, mégis vigyázva letettem az ágyra, s felé kerekedtem, továbbra is mosolyogva.
- Egyéb óhaj? - éreztem, hogy többet már nem szeretne, s nekem sem kellett már több, bár sokkal kényelmesebb volt az ágy, mint a kanapé. Azelőtt azt hittem, hogy én tapasztalt vagyok, s már mindent éreztem, amit csak érezni lehet...
...Nadehogy azelőtt én még olyan halandónak, és olyan emberinek még nem éreztem magam, abban mai napig biztos vagyok.

Életem addigi legszebb éjszakája volt. Volt miért küzdenem. Volt oka annak, hogy éljek. Éreztem, hogy ezután mindig várni fognak rám, nem vagyok egyedül, nem bajtársaim vannak, akik plussz két aranyért képesek hátba szúrni. Éreztem, hogy ez több ennél. Több egy gyűrűnél, több egy pillanatnál. Talán több egy életnél is.
Így hagytam, hogy az ágyékomat elöntő forróság, a bennem tomboló vágyak ne maradjanak elfojtva. Több volt ebben, mint a testiség, lelkeink összehangolódtak, mint egy hangszer húrjai, melyek együttes hangzása adja ki a megfelelő akkordot. Hagytam, had húzzon magára, s megcselekedtem, amit meg kellett. AZ ösztöneim, s az érzelmeim vezettek. Innen már ha akartunk volna sem tudtunk volna megállni. Két nappal ezelőtt még egy vadász voltam az erdőben. Most pedig egy drakojan társa. Gyorsan változnak a dolgok, de van, ami örök marad.