A levegőben repkedve arra gondoltam, hogy bár sose lenne vége. A mennyekben éreztem magam. Sosem voltam még ilyen magasan a föld felett. Láthattam felülről az erdőt, az égi madarakat, és rengeteg várost. Dragoniába érkezve azonban szorongás fogott el. Ritkán kerültem városba, és olyankor is csak egy-egy fogadóba tértem be, hogy lemossam az úti port. Állatokkal is találkoztam, de sárkányokkal... Itt pedig rengeteg voltak, sőt, még kint is repkedtek.
Egy téren szálltunk le, először Aida, aztán én is lecsusszantam. Nem okozott nehézséget, vándor vagyok, muszáj, hogy könnyen, hangtalanul, és fájdalommentesen érjek földet. Mozdulataimon meglátszik a több éves tapasztalat. Elbúcsúztunk Zarától. Én megsimogattam a buksiját, és közben kedvesen mosolyogtam. Szeretem ezt a sárkányt.
A zaj rettenetesen bántotta a fülem, olyannyira, hogy hunyorognom kellett. Ilyen zajban nehéz meghallani egy íjászt, aki éppen meg szeretne ajándékozni bennünket egy nyaklövéssel. Aida vezetett, egy olyan helyre, ahol lakóház szerűségek voltak. Kíváncsian méregettem az épületeket, és azokra a helyekre gondoltam, ahol én szoktam aludni. Táborok, amiket én verek fel. De valamiért mégis jobban vonzanak azok a helyek. Egy valamivel díszesebb épületbe mentünk. Nem tudom, miért különbözött a többitől. Beléptünk, Aida becsukta az ajtót, és mondta, hogy érezzem jól magam.
-Köszönöm a vendéglátást! - belülről jóval kellemesebb volt a környezet. Itt valahogy el tudtam volna lazulni. Csak idegen környezetben kicsit nehezen mozgok. Íjamat nem akasztottam le a vállamról, és a kardom is maradt az oldalamon, a tőrömtől pedig sosem szabadulok meg.
-Kellemes lakás. - jegyeztem meg, és beljebb lépkedtem. Odaléptem egy kis szék mellé -legalábbis nekem kicsi, több mint egy fejjel magasabb vagyok Aidánál- , és megkérdeztem, hogy leülhetek-e. Mikor pozitív választ kaptam, lecsüccsentem, karom megtámasztottam a térdemen, a fejem pedig beleejtettem a kezembe. Kicsit érdekes volt ez a mai nap.
-Az itt élőket mennyire zavarja, hogy fegyver van nálam? - azt hiszem, jogos kérdés volt. Nem szeretném, ha pár őr elkobozná őket, elvégre mind az én saját fegyverem. Ha egy mágikus íjat adnak a kezembe, amely rendelkezik a világ összes mágusának erejével, azzal nem tudnék ilyen jól lőni. Ha maga Anamúr csinálna egy kardot nekem, azzal nem tudnék így harcolni. Ezeket a fegyvereket nekem készítették, és nem adnám el őket. Ameddig vándor vagyok, addig biztos nem.

Aida megnyugtatott, hogy tényleg érezzem otthon magam. Nem akartam neki mondani, hogy nem tudom, ez miféle otthon. Elvégre én nem ilyenben nőttem fel. De azért igyekeztem tényleg otthonosabban mozogni.
Ami a fegyverhordást illeti, arról is megnyugtatott. Azt tudtam, hogy Dragonia szembenáll a sötételfekkel. Én sem szimpatizálok velük. Sajnos egyszer majdnem sikerült megölniük. Elég nagy a mágiájuk, és szemtől szemben még én is kevésnek bizonyultam az egyikükkel szemben. Valamennyit én is értek a mágiához, de az, amivel akkor szembekerültem, eszméletlen volt.
Gondolataimból ismét a lány rázott fel. Megkérdezte, hogy kérek-e valamit.
-Ha kérhetek egy pohár vizet, azt megköszönném! - mondtam mosolyogva. Egy kicsit kiszáradt a torkom a nagy repülésben. A kulacsom pedig a táborban hagytam. Nagyszerű. Arról is kaptam infót, hogy Aida szobája mellett van egy üres helyiség, ahol aludhatok. Bólintottam. Tehát jut rendes ágy is, valamint egy saját légtér.
-Akkor ezt a kevés cuccot, ami nálam van, beraknám oda, ha nem gond. - megvártam,ameddig mosolyogva bólint, megkerestem a szobáját, onnan pedig már nem volt nehéz észrevenni a mellette lévő ajtót. Benyitottam. Bent rend volt, még annak ellenére is, hogy nem sűrűn használták, észre lehetett venni a takarítás nyomait. Odasétáltam az ágyhoz, közben végigpásztáztam a falakat, és mikor nyugtáztam magamban, hogy ez egy kellemes hely, leraktam az íjamat a tegezzel az ágyra. Kiléptem a szobából, és becsuktam magam mögött az ajtót. Aida mosolyogva ideadta a pohár vizet.
-Köszönöm! - elmosolyodtam, és elkezdtem kortyolgatni. Jól esett.
-Úticélunk van?

Aida ismét rámszólt, hogy ne mondogassam azt, hogy ,,ha nem gond...''. Jó,bólintottam. Ha bántja, akkor felszabadulok, legalábbis megpróbálom. Elkezdtem kortyolgatni a vizemet, és választ kaptam a másik kérdésemre.
,,Úticélom az ágy...'' Első reakcióm, hogy sugárban köptem a vizet, amit épp nyeltem volna lefelé, és nagyban fuldokoltam. Mire meggyőződtem róla, hogy életben maradok, elnézést kértem.
-Bocsáss meg, csak a... ööö... tüsszentenem kellett. - közben rettenetesen elpirultam. Persze így utólag rájöttem, hogy én értettem félre a dolgokat.
-Szóval az ágy. Ahamm, értem, hát akkor ma már aludni fogunk, jó lesz, már alig várom. Izé annyira nem várom, mert jó lenne be...kicsit fent maradni, mert szeretnék ve... izé átgondolni a dolgaimat. Sosem jártam még Dragoniában. Persze az alvás ötletével sincs semmi bajom, csak öhm... Rendben. - miközben beszéltem, egyre idiótábbnak éreztem magam, és egyre jobban elpirultam. Hogy a fenébe lehetek ennyire idióta? A természet népének tagja vagyok! Egy vadász! Annyi nővel találkoztam már, ők miért nem tudtak zavarba hozni, és Aidának miért sikerül? Valószínűleg sosem fogom megérteni, hogy egy drakojan hogyan tud ennyi érzelmet előhozni belőlem... Sosem éreztem így senki iránt. Valami megbontotta bennem a több évtizede fennálló rendet. De hogy őszinte legyek: Ez a rendetlenség a világ legjobb érzései közé tartozik. Megittam a maradék a vizet, a poharat letettem az asztalra, és visszahuppantam a székre.
-Holnap mész valamerre? - számomra azért volt fontos ez a kérdés, mert akkor valószínűleg vele kell mennem, vagy egyedül ittmaradnom. Abból pedig nagy balhék lehetnek...

Szépen kinevetett, mikor kishíján megfulladtam. Visszanéztem rá, ő persze ártatlanul mosolygott. Ez a mosoly... Az ostoba hadoválásomból leszűrte, hogy szívem szerint még fent maradnék beszélgetni. Erre megrázta a fejét, odalépett hozzám, és megfogta a kezeim. Ismét eljátszottam ,,Az elf kaméleont játszik'' darabot, aztán felállított. Persze ez kicsit nehezen ment, elvégre több mint egy fejjel alacsonyabb, mint én. Én elf vagyok, tehát magas, ő pedig alapból nem nagy növésű. Eléggé felfelé kellett néznie, ha a szemembe akart nézni ilyen közelről, de ő megcsinálta. Enyhén remegve engedtem, hogy vezessen. Nem tudtam, hova akar, pontosabban nem akartam tudni, de mint kiderült, egy óriási terembe vezetett. Mintha egy földesúr kastélyába csöppentem volna. Az egyetlen dolog, ami különösen felkeltette az érdeklődésem, az arany szegélyű kép, amin egy idősebb ember, és egy fiatal lány (valószínűleg Aida)látható. Persze mindent szemügyre vettem. Megszoktam, hogy az ilyen nagy helyeken sűvít az ember felé egy nyílvessző. Pont akkor, amikor az Ezer... hagyjuk. Két kanapé állt egymással szemben. Aida leültetett az egyikre, ő pedig leült velem szembe.
,,Most akkor beszélhetsz. Nyugodtan.'' Könnyű azt mondani, aranyom. Azt is elmondta, hogy holnap kalandra készül, tehát nekem is mennem kell. Elmosolyodtam, és egy pár percre elfelejtettem, hogy zavarban vagyok. Talán ismét használhatom az íjam és a kardom?
,,Tudom, hogy nem akarsz még aludni, s szeretnél velem még beszélgetni, ezértis nem vetemedtem még arra, hogy aludjak. Most megadom a lehetőséget. Még ha nagyon zavarban is vagy. - lehetőséget? Ez kicsit érdekesen hangzik. Könyököm a térdemre támasztottam, a két kezem pedig az arcom elé tettem. Mintha ásítanék, vagy imádkoznék. Lehunytam a szemem.
*Ken, nyugalom!* Vettem egy mély levegőt, és kifújtam. Nyugodt lettem, gátlásaim feloldódtak, és már nem voltam annyira zavarban. Egy elfhez méltóan néztem ki. Hátradőltem a kanapén, és a jobb lábam rátettem a bal térdemre.
-Semmi konkrét ötletem nincs, hogy miről beszéljek veled. De szeretnék pár dolgot megtudni rólad, úgy, hogy a hangodat hallom a fejemben. - ezt azért tettem hozzá, mert sokmindent ki tudnék róla deríteni a háta mögött. Pont úgy, ahogyan Eliasról, amikor ellopta a király... nem érdekes. A lényeg az volt, hogy szerettem volna kicsit jobban megismerni őt és az álláspontját. Bár eddig nem volt erőm 2 mondatot kinyögni, de most, hogy látja, erre is képes vagyok, talán kapok választ pár kérdésre.
-De persze ha van olyan dolog, amiről nem akarsz beszélni, azt megértem. - céloztam itt például a hangjára. Ha úgy gondolja, hogy el kell mondania, miért néma, akkor elmondja, de ráerőltetni nem fogom. Pont úgy, ahogy az állatokkal sem tanácsos mindig társalogni.

Figyelmesen hallgattam Aida meséjét. Felfigyeltem rá, hogy néha megakad, de tudtam, hogy erről is szó lesz a későbbiekben.
*14 évesen harcolni... Te jó ég!* Úgy tűnik, elég erős az átok, ha beszélni sem bír túl sokat. Pontosabban telepátiával kommunikálni. Viszont nagy lélekerőről tanúskodik, hogy ő ezen így túltette magát. Harc árán akarja visszaszerezni a hangját is. Szívem szerint elmondtam volna neki, hogy vele leszek abban a harcban. De nem tudtam, hogyan fog rá reagálni, úgyhogy inkább befogtam a számat. Amúgy sem szimpatizálok a sötételfekkel, mint azt már korábban említettem.
Rengeteg érdekes dolgot megtudtam róla, olyanokat, amikre talán sosem derül fény. Sokat jelentett nekem, hogy megosztotta ezeket a dolgokat. Mivel végig a tekintetem kereste, nem álltam ellen. Mélyen a szemébe néztem, és úgy hallgattam. Néha elkapott a kísértés, hogy elfordítsam a fejem, de sikerült mindig elhessegetnem. Azt hiszem, teljesen megnyugodtam. Ugyan azok az érzések kavarogtak bennem, de sikerült moderálni őket, mielőtt galibát okozhattak volna.
-Értem. Érdekes történet! És még messze a kaland vége... - jegyeztem meg mosolyogva. Egyszer persze mindennek eljön az ideje. Így a halálnak is. Én sem fogok örökké élni, hiába van fajom felruházva a halhatatlanság átkával. Lesz valaki, aki a fejemre tapos. Annyit remélek csak, hogy akkor jön, mikor én már felkészültem rá, és itt mindent elintéztem.
-Igen, előbb utóbb megismerlek. És van egy olyan érzésem, hogy inkább előbb, mint utóbb! - visszamosolyogtam rá, majd előredőltem a kanapén. Mit kellene most mondanom? Semmi nem jut az eszembe? Kezdjek el mesélni neki? Nem szerettem volna leterhelni. Lehet, hogy ő már aludna. Nameg az én történetem már majdnem tudja is teljesen. De ha elmondott mindent, akkor úgy illik, ha én is elmondom.
-Hát, az én történetem kicsit más. Háborúban nem sokban vettem részt, legalábbis nem a fronton, hanem tolvaj vagy bérgyilkosként. - kicsit elszégyelltem magam, de nem titkolhattam előle - Kitanultam a vadászmesterséget, halk lépteimnek, kiváló szememnek, és a többi előnyös tulajdonságomnak köszönhetően ügyes tolvaj és kincsvadász lettem. Persze sosem dolgoztam egyedül. Tömören ennyi volnék én. Kifejthetem bővebben is, csak nem tudom, mennyire érdekel ez téged ilyen közel az éjszakához. - udvariasságból tettem oda az utolsó mondatot. Voltak dolgok, amiket szégyellnék bevallani neki, de ha rákérdez, köteles vagyok elmondani. Titkolnivalóm nincs előtte, inkább az, hogy szégyellem magam. Megváltozna a véleménye...

Féltem attól a bíztatástól, amit Aida mondott. Teljes mértékig igaza van. Kérésemre Ő elmondta a saját történetét, hát én is tartozom az enyémmel. Előrehajoltam, és az államat simogattam, hogy összeszedjem a gondolataimat. Elvégre nekem 120 évet kell elmesélnem.
-A Neluldor elf családban születtem, Normere erdejében. A legtöbb elf itt tanyázott, ezért nem véletlen, ha én is ott születtem. - tartottam egy kis szünetet, és sóhajtottam - Eredetileg kihagynám a családom, de mivel Te is elmondtál mindent, ezért én is tartozom. Volt egy nővérem. Alissa névre hallgatott. Ő nem olyan volt mint én. Mindig is a jó erejébe vetette hitét, és azért harcolt, hogy Anamúr királyságát fenntartsa. Nagyon szerettem, fiatal koromban én vele éltem, nem a szüleinkkel. Ő tanított mindenre, amit most tudok. Alig töltöttem be a húszat, mikor háborúba ment, persze nélkülem. Nem is engedte volna, hogy vele tartsak, és még én sem voltam biztos magamban. Aztán amikor a csata véget ért... Alissa nem jött haza. Nem tudom, mi lángolt fel bennem, de valami arra késztetett, hogy hagyjam el a szülőföldem. - megálltam ismét, hogy gondolkozzam egy kicsit - Ahogy ezután viselkedtem, azzal megtagadtam fajomat s származásomat. Elszöktem egy városba, és megpróbáltam elfelejteni mindent, amit addig tanultam. Ember módjára éltem és viselkedtem. De hamar rájöttem, hogy így nem lehet megélni. Először tolvajlással foglalkoztam, aminek következtében... Több ártatlan ember életét is kiontottam. Annyira magam alatt voltam évekig, hogy egyre ismertebb lettem az alvilági körökben. Sokan vadásztak rám, és emberi képességeimmel nem élhettem volna túl. Visszamenekültem az erdőbe. Találkoztam egy öreg fajtámbelivel. Jóval 500 év felett járt már. Ő felvilágosította a szememet. Újra hallottam azt, amit más nem, a szemem újra ellátott addig, ameddig csak egy sasé képes, és újra sikerült olyan csendben mozognom, mint egy igazi vadásznak. És sikerült újra mosolyognom. - tartottam egy kis szünetet ismét. Amolyan "emésztési szünet" - Elmúltam 30, és a lelkem visszakívánkozott. Vándorolni akartam, és kalandozni. Hozzászoktam a tolvajláshoz és kincskereséshez. Visszatértem a városba, persze ezúttal fajom büszke képviselőjeként. Hogy innen mi történt? Az alvilág keze el akart kapni. Persze túl szemtelen vagyok ahhoz, hogy csak simán meglógjak, az túl könnyű. Mindenre figyeltem, ezért sosem tudtak elkapni, és sikerült elég borsot törni az orruk alá, hogy amilyen kincsre fájt a foguk, azt én megszereztem. Persze mindig volt társam, így kerültem össze egy drakojannal is egyszer. Persze akkor már nem magamnak tartottam meg a pénzt, hanem ha pénzéhes társam volt, nekiadtam, ha tehettem, akkor szétosztottam a szegényebbek között. Persze azért valamennyit mégis zsebre dugtam. - mosolyogtam. Hát igen, érdekes történet - közben persze rengetegszer volt szükségem a szememre és a fülemre, plussz rendszerint olyan helyeken mentünk, ahol más nem találhatott meg, úgyhogy vadásznom is elég sűrűn kellett. Hmm... Talán még annyit hagytam ki, hogy eddigi életem alatt egyszer sem tévesztettem célt. És nem is fogok. Azért nemrossz teljesítmény 120 év alatt! - egy kicsit elnevettem magam. Nem egy túl bíztató történet, és még nem volt happy end, de remélem, hogy ha vége lesz, méltó módon fogok várni a pontra, ami lezárja ezt az egy mondatot a történelem végtelen könyvében.
Gondolkodtam, hogy nem hagytam-e ki valamit, de semmi nem jutott eszembe, szóval részemről lezártam. Vártam, hátha hozzáfűz még valamit, vagy esetleg kérdez, szívesen válaszolok. Jó volt elmondani valakinek.

Kaptam egy misét arról, hogy nem kell szégyelnem magam. Ekkor Aida előrehajolt, és kezével végigsimította az enyémet. Sikerült újra zavarba hoznia. Nem sikerült megőriznem a nyugalmam. Persze, hogy jól esett! Mégis miféle kérdés ez? Éppen ez a gond! Nade nem volt sokáig a keze az enyémen, úgyhogy hamar fellélegezhettem. Sikerült újra megnyugodnom.
Egészen addig, ameddig Aida el nem dőlt a kanapén. Ijedten felpattantam. Egy pár percig csendben néztem a lányt, és könyörögtem, hogy nyissa ki a szemét.
-A...Aida! -kezdtem szólongatni, de erre sem ébredt fel. Édesen szuszogott tovább. Ahogy elnéztem, olyan aranyos volt, hogy akaratlanul is elmosolyogtam. Legszívesebben nyomtam volna egy jóéjt puszit a homlokára, és kiosontam volna, de eszembe jutott, hogy nem a saját házamban vagyok. Nem hagyhatom így itt. Viszont ahhoz, hogy átvigyem... Hozzá kell érnem. Nagyon csábító volt, de féltem, hogy felébred közben.
Nem tudom, meddig vívtam magamban ezt a csatát, de a végén mégis elhatároztam, hogy átviszem. Óvatosan felvettem az ölembe, és minden utamba kerülő ajtót lábbal nyitottam ki. Könnyű volt, elvégre egy lánytól sokkal nagyobb terheket is cipeltem már, szóval nem volt különösebb baj az átszállításával. A szobája elé érve imádkoztam, hogy ne legyen kulcsra zárva!
Nem is volt. Persze ezt már nehezebb volt kinyitni, de megoldottam. Lassan bebotorkáltam az ágyához, és óvatosan lefektettem, és megálltam felette.
*Na, ezt is megcsináltam....*

Halkan sóhajtottam egyet, és óvatosan elindultam az ajtó felé, hogy a saját szobámban térjek nyugovóra. A gyors és halk közlekedés nem okoz gondot, úgyhogy azt terveztem, hamar átérek a szoba végéhez. Elf tervez, Aida végez. Amint megtettem egy lépést, éreztem, hogy valaki gyengéden megfogja a karom. Tudtam, hogy ki az. Patakokban kezdett el folyni rólam a víz.
~Ne menj el, kérlek.... aludj itt.~ Éreztem, hogy alig kapok levegőt, és hogy kezdek szédülni. Visszapillantottam a lányra, aki már el is engedte a kezem, hogy a feje alá dugja. Olyan édesen nézett ki...
*Ha nem alszok vele, megharagudhat... A fenébe, most mit csináljak?* 5 perces gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy mégiscsak itt alszom, bár elég nehéz volt rászánnom magam. Lekötöttem oldalamról a kardom, lehúztam a csizmám, és levettem a felsőmet. Tudtam, hogy melegem lesz az éjjel, de nem volt merszem tovább vetkőzni. A tőröm persze magamnál hagytam. A cuccaim közvetlen az ágy mellé raktam. Szerencsére az ágy is elég nagy volt két személynek, szóval kényelmes elhelyezkedhettem. Mielőtt azonban magamban hálát adtam volna a mai napért, és lehunytam volna a szemem, még egyszer a lányra pillantottam. Elmosolyodtam, kezemmel lágyan megsimogattam az arcát. Közelebb hajoltam hozzá, és odasúgtam neki.
-Jó éjszakát! - azzal átfordultam, és becsuktam a szemem, hogy az igazak álmát aludjam.

Mielőtt ténylegesen elaludtam volna, átgondoltam a helyzetem. Ott feküdtem egy gyönyörű lánnyal, akit aznap ismertem meg. Megtudtam, hogy nemsokára újra háború lesz, és minden terv, valamint gondolkodás nélkül Dragoniába repültem. Mi a fene üthetett belém? Nem volt rá értelmes magyarázat, de a legjobb történetek mindig érdekesen kezdődnek. Elhatároztam, hogy holnap szerzek egy egy naplónak való könyvet, és az összes kalandomat lejegyzem, köztük ezt is. Az ötlet megmosolyogtatott. Vicces volt, és mégis remek. Meg fogom csinálni!
...De nem ma! Gyors hálát adtam a mai napért, aztán becsuktam a szemem, és elaludtam.

Reggel, mire felébredtem, Aida már nem volt mellettem. Gyorsan felugrottam, belebújtam a felsőmbe és a lábbelimbe. Nem szeretek a ruháim nélkül lenni. Ezt akkor is megmondtam, mikor a Tűz Királyának Ékkövét akartuk... nem érdekes. Épp a kardom kötöttem vissza a derekamra, mikor a lány frissen, éberen benyitott, és kifejezte sajnálatát, és elmagyarázta, miért kérte, hogy aludjak vele. Persze olyan ártatlanul nézett... Elindultam az ajtó felé, és körülbelül fél méterre álltam meg tőle.
-Persze, megértem. Én már nem vagyok annyira fiatal, de nem tudom, hogy mit érzel. Örülök neki, hogy veled alhattam. - bátorítóan rámosolyogtam, majd eszembe jutott a tegnap éjszakai ötletem.
-Nem tudod, hol szerezhetnék egy jegyzeteknek való könyvet? Szeretnék pár dolgot meghagyni az utókornak, nameg az lefoglalna akkor is, ha épp nincs semmilyen dolgom. - Rövid magyarázattal tettem fel a kérdést. Így nem olyan, mintha követelőznék, annak pedig még a látszatától is undorodom. Amit mondtam, az igaz volt. Jó lenne, ha az ifjaknak lenne egy kalandregény, olyan dolgokkal, amik tényleg megtörténtek. Ki tudja, talán még példaképe is lehetnék valamelyik lurkónak! Hát igen... Lehet, hogy elf vagyok, és lehet, hogy 120 éves, attól még belül heves és fiatal maradtam. Persze, százhúsz a halhatatlanok szemében semmi, olyan, mint az embereknél 12 hónap. De azért nem olyan könnyű túlélni ilyen nagy háború idején, még nekünk sem. Szerencsésnek is mondhatom magam, hogy ilyen élettel ennyi ideig kihúztam. Talán Anamúrnak is kellene a segítségem...

Mikor felvetettem az ötletet, Aida dadogni kezdett, tett egy kis lépést hátra, és iszonyatosan elkezdett pirulni. Ami azt illeti, én is meglepődtem, és éreztem, hogy az én arcom is vörösödik. Persze tegnap én voltam hasonló helyzetben. De amit Aida csinált, az már elég érdekes lett. Hirtelen az arca elé kapta a kezét, és elfordult. Még jobban meglepődtem, és én is elpirultam.
*Ebből elég! Ő is megpróbált feloldani engem tegnap, akkor nekem is ugyan ezt kell tenni.* Közelebb léptem hozzá. Persze ezt már maximum hallhatta, mert nem felém nézett.
-Aida! - szólítottam meg lágyan, és mindkét kezem a vállára tettem, és gyengéden magam felé fordítottam. Egyik kezemmel elengedtem a vállát, és a két kezét lehúztam az arca elől. Nem igazán nézett most a szemembe. - Mutasd meg azokat a könyveket. - mosolyommal bátorítani próbáltam, bár nem tudom, mennyire sikerült. Én is zavarban voltam, de eszembe jutott, hogy ő mit csinált. Ebben az esetben én sem tehetek mást, segített, hát én is segítek neki. Nomeg, nehogymár a házigazda legyen zavarban a vendég előtt! Ha elveszi a szerepemet, akkor én mit fogok csinálni? Egyértelműen a csendes őrző szerepe jut nekem. Az meg olyan unalmas. A kalandokban rengeteg szerepe van az érzelmeknek. Nem kell hallgatag hősként élni, és egy szerepet játszani. Engedni kell az érzelmeket, persze vannak korlátok. Ránk elfekre jellemző az őszinteség, ezért nem játszottam eddig senki előtt. Kimutatom, amit érzek, legalábbis azt mindenképp, amit nem szégyellek.

Mire Aida megerőltette magát, és a szemembe nézett, már nem lehetett látni rajta, hogy zavarban lenne, sőt, még azt sem, hogy fél perccel ezelőtt el volt pirulva. Magabiztosan bólintott, megfordult, és elindult afelé a szoba felé, ahol tegnap elaludt, én pedig szorosan a nyomában. Minimális szinten most is körbenéztem, hogy van-e itt valaki, de mire a terem végére értünk, elégedetten nyugtáztam, hogy rajtunk kívül nincs itt senki. Egy könyvtárba léptünk be. Egy hobbi-kutatónak ez felér egy kincseskamrával, persze egy igazi, nagy mágusnak talán a gyerekszobája is több könyvet birtokolt. De mivel én nem vagyok mágus, az írás művészete pedig mindig lekötött, ezért én inkább kincsként tekintettem rájuk. Igaz, nem volt időm megnézni mindet. Aida egy külön polchoz vezetett. Azt mondta, innen tudok válogatni. Volt rengeteg vastagságban.
*Hm... Vajon milyen lenne számomra az ideális?* Morfondíroztam. Nem akartam egy túl vastag könyvet vinni, elvégre nem akarok magamon nehezíteni, viszont ötven oldalra nem biztos, hogy kifér minden, amit az utókor számára meg akarok hagyni.
Ahogy pásztáztam a polcot, megakadt egy díszes borítójú, közepes vastagságú könyvön. Óvatosan kihúztam a többi közül. Bőrkötésű volt, de ahogy elnéztem, elfek készítették. A karkötőmön lévő mintákhoz hasonlított a borító díszítése. Szokatlanul könnyű volt, a lapok tapintása pedig szabályosan nyugalmat árasztottak magukból. Elmosolyodtam, és Aidára néztem.
-Meg is volnék! Köszönöm szépen! Tökéletesen megfelel. - mosolyogtam továbbra is.
~Naplóírásra kell? - egy darabig gondolkodtam a válaszon, közben az állam vakargattam, és megeresztettem egy pár "hm"-t is.
-Hasonló. - nem tudtam többet kinyögni ezzel a témával kapcsolatban.
-Ma merre fog vezetni az utunk? - szememben a kaland utáni vágy csillogását lehetett felfedezni. Hát igen, az utóbbi időben csupán utaztam, azt is egyedül, és semmi nem történt. Még egy legyilkolható démon, vagy egy beképzelt harcos sem. Vagy valaki, aki éppen arra tartott, amerre én. Sőt, még a fajtám béliek is visszahúzódtak. Ők többet voltak a szabadban, hamarabb hallottak arról, hogy támadás készül. Vajon Frau honnan fog támadni?

Pár perc várakozás után kezdtem nyugtalan lenni Aidával kapcsolatban. Ha az a boszorkány... Bele sem mertem gondolni, hogy mi lett volna, hogyha egy újabb átkot kap, s ezúttal nem csak a hangját veszti el. De aggodalmam feleslegesnek bizonyult. Nagyjából tíz perc után úgy pattant fel, mintha mi se történt volna. Bambán, de boldogan mosolyogtam, mikor megláttam, s ami ezután következett, a katarzissal volt egyenlő. Aida megszólalt! Tátva maradt a szám, s boldogon néztem rá, de egyértelműen ez nem nekem volt nagy csoda. Illetődötten kapott a nyakához, s rájött: ezt tényleg ő mondta. Engem is elöntött a boldogság, akárcsak őt és Zarát. Mire feleszméltem, már Aida átölelt, és kifejezte köszönetét. Megöleltem én is.
- Én köszönöm, hogy segíthettem. - elengedett, s megölelte a sárkányát is. Örömmel néztem a fiatalokat, s végül Aida megszólalt. Indulnunk kellene.
- Minél gyorsabban - tettem hozzá - Már itt vannak a szentélyben az őrök. - azzal felpattantunk a sárkány hátára, és olyan boldogsággal hagytuk el a helyet, melytől mintha egész Daviros világosabb lett volna.


Újra Dragoniában voltunk. S csak úgy, mint legutóbb, teljesen megismételtük a megérkezésünket. Azzal a különbséggel, hogy most kicsit többen bámultak meg minket. Elvégre elfek vére csöpögött a ruhánkról, s vastagon voltunk mocsokkal, és egész szépen leizzadtunk az ottani hűvös levegő ellenére. Sokáig élt emlékezetemben Daviros hangulata, s félelemkeltő környezete, de akkor, jódarabig nem gondoltam rá. Volt más, ami elfoglaljon, és túl boldog voltam ahhoz, hogy a rossz dolgokra gondoljak.
Ez volt az egyetlen repülés, aminek vártam a végét. A felsőruháim nagy részét otthagytam, s így, rövidujjúban hidegebb volt, mint normálisan felöltözve. Persze erre akkor nem gondoltam. Dehát melyik hülye az, aki ilyeneken gondolkodik? Túléltünk egy ilyen esélytelen összecsapást!
De még közel nincs vége a háborúnak...