Penge
Hozzászólások száma : 10
Join date : 2013. Apr. 09.
Tartózkodási hely : Országút
 |  Tárgy: "Penge" - A kicsoda? Szomb. Ápr. 13, 2013 7:11 pm | |
| Név: "Penge"
Kor: 60<
Nem: lány
Faj: elf
Város: N/A
Felszerelések: kova és tapló, nyúzókés, Csillagkard /Igazából csak az a pár sornyi, amit leírtam róla előtöriben, bármilyen extra jövőbeli tulajdonságáért inkább játék útján dolgoznék meg/
Állatok: N/A
Küllem: Nem az az óriás, tényleg nem, kifejezetten kis termetű teremtés, kinek széles mosolya/vigyora gyakrabban rejti el arcának természetes szépségét, mintsem kiemeli. Fenékig érő hosszú, fény által érve lilás árnyalattal rendelkező fekete haja van, s elfek között ritkácskának számító, bíborszín íriszei. Bőre kevésbé napbarnított, vagyis színben inkább fehérre hajló. Színérzéke öltözködés terén szintén ugyanennyire elüt az elfek hagyományosan lágyabb, természetesebb árnyalataitól, s inkább személyesen vele tart egyensúlyt. Ezzel szemben a legtöbb kardot választó elfhez hasonlóan, sokkal inkább a mozgékonyság, mintsem a páncélozottság erényét adja viselőjének.
- Spoiler:
Jellem: Van aki szerint hülye, mint a tök, mások azt mondják, egyszerűen csak leplezni akarja vele körmönfontságát, amiben azonban valamennyien egyetért mind, kinek valaha is dolga volt vele, hogy kicsi vagy éppen nagy mértékben, de nincs ki mind a négy kereke. Valójában mindenkinek igaza van, de teljesen valahogy mégsem. Tényleg egyedi szemmel látja a világot: van ő, vannak más - de nem túl érdekes - elfek és erdei lények, aztán a csekély szóra érdemes halandók, meg az ölni való alja-lények, egyszóval, benne is megvan az elfek arroganciája, csak egy kicsit saját fajtájával szemben is. Ugyanakkor közel sem barátságtalan, mert habár szereti néha az embereket emlékeztetni rövid életükre, azért nagyobb lelkesedéssel - és kevesebb elfi eleganciával - áll szóba velük, mint más fajtársa. S ez a szó elég jól jellemzi is: tényleg minden porcikájában lelkes, főleg ha saját kicsi (vagy éppen nagy) kalandjairól van éppen szó. Lelkesen járja cél nélkül az utat, lelkesen vállal el egyszerű zsoldosmunkát, lelkesen rabol ki utazót és banditát, lelkesen kutat elveszett kincsek után, lelkesen mártja kardját húsba, na meg lelkesen csúszik el alkalmanként az út közepére pottyant lócitromban. Mégis, akármennyire is ügyetlennek tűnhet alkalomadtán - főleg ha valamihez nagyobb ész igényeltetik, mint amennyi neki megadatott - kiváló kardmester és kitartó szerencsevadász, az a fajta, aki négy lépésből háromszor megbotlik, de az utolsónál már szinte biztos, hogy gond nélkül elválaszt egy fejet a nyaktól, s még csak véletlenül sem a sajátját. Természetesen ennyi furcsaság mellett még neki is van egy csendesebb, gyengédebb oldala, aki egy a környező világgal állandó harcban álló, kitartó, de ugyanakkor többnyire magányos elf lány.
Múlt: Orwald félrehúzott szájjal gyújtott meg egy újabb lámpást. Ez már vagy a hetedik volt az elmúlt napban, s megvolt az az érzése, hogy egyáltalán nem az utolsó. Feljebb emelte, hogy elegendő fényt nyújtson a kapupecséten dolgozó három másik társának, akik korábban felhagytak a bejáratot nyitó amulettel való próbálkozással, s egy nagyobb kitérő után a legközelebbi faluba, most kalapácsokkal és vésőkkel dolgoztak a bejutásért. Ő, Bertold, Wagrem és Loy, kincsvadászok voltak, vagy inkább sírrablók, de alkalomadtán útonállókként is megkeresték kenyerüket, ha nem volt éppen más.
Ezúttal azonban valami nagy célt tűztek ki szemük elé: a Csillagkardot, egy fekete pengét, melyet egy híres kovács készített még az idők hajnalán. Azt tartotta a legenda, hogy akkor réges-régen egy csillag hullott alá az égből, s miután felégette a völgyet, ahova zuhant, egy furcsa követ találtak a perzselt földbe ágyazódva, melyet a csillag szívének véltek. Az a kovács pedig magához vette, mikor a kő még mindig meleg volt, s egy tűzhányó tüzénél négy törpe segítségével kiolvasztotta belőle az értékes, idegen fémet, melyből ott helyben kardot kovácsoltak apró, alig látható rúnákkal, melyek varázsereje azt a célt szolgálta, hogy a pengében többé kárt ne tehessen semmi. Ez volt hát a fegyver, minek nyugvóhelyét oly sok év kutatás és vér árán, NEKIK sikerült végre megtalálniuk, melyet a barlang kikövezett falába vésett domborművelt jelenetek is alátámasztani látszottak.
Mégis elégedetlenül toporzékolt, mert türelme már kezdett fogyandóban lenni, hiszen cimborái túl sokat ügyetlenkedtek az átjárót nyitó szerkezeten. Már ide lejutni sem volt egyszerű, keresztül azon a járkáló csontvázaktól hemzsegő kazamatán, hát még a felszínen fölé épült szentélyen, melyet utolsó leheletükig védte az a csapat harcos szerzetes, kik végül is az egész földalatti fundamentumot őrizték a jogtalan erre tévedőktől. De azok ugyan nem ők voltak: levágták az őröket és az élőholtakon is átverekedték magukat, egyszóval minden szempontból kiérdemelték a fegyverre és kincsekre joggal igényt tartók címét.
- Mi lesz már, Loy? - nyaggatta köpcös társát, ki már néhány perce tétlenül vizsgálgatta a pecsétet - Nem fog ez a tákolmány kitárulni attól, hogy csak bambán mereszted rá a szemed!
A férfi hunyorogva pillantott fel rá a lámpás sápatag fényében, arcára grimasz húzódott, de már el is fordult vissza, nem törődve társa követelőző tekintetével. Ennyiben is maradtak sokáig, Orwald nem volt az a kifejezetten határozott egyéniség, mikor társairól volt szó, de talán ez eszesebb tulajdonságnak bizonyult, elvégre nem állt szándékában kiprovokálni mindhármukat, mert a végén még nem kívánatossá vált volna, mely egy ilyen csapatban csak rosszul végződhetett...
Úgy érezte, napok teltek el, mikor aztán a nyurga Bertold meglepetten felkiáltott, s a szolid kövön fényes barázdák rajzolódtak ki. Mind a négyen elhátráltak a kaputól, ámulva de egyben félve is attól az iszonyattól, mely talán ott várt rájuk a túloldalán. A két hatalmas kőlap végül megremegett, s félrecsúszott, arcukat pedig kiáramló por csapta meg, noha számításaikkal ellentétben meglepően kevés. Orwald az első sokk pillanatait követően gyorsan visszaszerezte lélekjelenlétét, s szemeit kinyitva lámpását megszokásból felemelte, azonban mindannyian újból ledermedtek, mert ami odabent volt, arra egyáltalán nem számítottak.
Nem kellett fény, hiszen a vártnál kisebb helyiség közepére fénysugár hatolt be a mennyezeten át, nem is akármilyen, egész egyszerűen napsugár volt az, s az ott tátongó rés jóval nagyobb volt mondjuk egy szellőzőnyílásnál. S valóban, a nap és most már a lámpás által közösen elűzött sötétség helyén a félhomályban, egy fekete hajzuhataggal és vöröskés szemekkel rendelkező, hegyes fülű leányzó pislogott vissza rájuk, bamba tekintete tükrözte hármukét, kezei között pedig egy fekete pengéjű kardot szorongatott, melynek hüvelye a padlón hevert. Orwald volt az első, aki elegendően felocsúdott ahhoz, hogy ugyan még még mindig kerek szemekkel, de végre szavakban is kibökje első néhány gondolatát.
- Te meg... hogy kerültél ide? - kérdezte remegő hangon.
A lány pislantott még egyet, majd lehunyta szemeit és játékosan elmosolyodott, miközben kezével hajába túrt.
- Hát... a mennyezeten keresztül! - válaszolt az, valósággal csilingelt hangja a dohos pincében, tekintetük pedig egyszerre emelkedett a plafonon tátongó lyukra, majd a padló egy részét betöltő törmelékre, mely között az elf is állt, aki eközben kiegészítette válaszát - Ami azt illeti, kijáratnak már egy kicsit messzinek bizonyult... hihi... de úgy tűnik, hogy ez a problémám is végre megoldódott!
Kacsintott, s dallamos kuncogást hallatott, mely egyszersmind felrázta a félálom állapotú sokktól szenvedő négyes maradék három tagját is. Tehát nem viccelt, alábecsülték... nem tudták a faluban komolyan venni, mikor avval dicsekedett, hogy előttük fogja megszerezni az elveszettnek hitt kardot! De most az egész tévedésük szörnyű volt, szinte már nevetségesnek érezték magukat, hogy míg ők egy nap és egy éjszakán keresztül fúrtak-faragtak, ez a lány ki tudja milyen gyorsan lyukat csinált a kamra fölé és egyszerűen leugrott rajta! Ha ezt tudták volna, akár azt is megvárhatták volna, míg szomjan pusztul...
Egymásra pillantottak, szótlanul és jelentőségteljesen, nem volt szükség egy árva mukkra sem ahhoz, hogy megértsék egymás gondolatait. Az ilyen helyzetekre mindig ugyanaz volt a válaszuk: ha valaki gyorsabb volt náluk és még időben nyakon csípték, szavak helyett az acél többet beszélt. A lány meglepett, ugyanakkor változatlanul komolytalan arckifejezéssel válaszolt némaságukra, majd elvigyorodott.
- Azt nem javasolnám! - olvashatta ki szándékukat a szemükből, de ez ugye mit sem változtat - Ahogy elnézem csak négyen vagytok ellenem, de legfeljebb csak húsz évet tölthettetek karddal a kézben, hihi, míg én már vagy ötvenhárom esztendeje táncoltatom a kezemben!
Ezen valamennyien elgondolkoztak, valóban, egy elfnél soha nem lehetett tudni, hogy hány éves volt és... nos... Orwald volt a legidősebb közöttük, harminchét éves és nagyjából tizenöt éves kora óta forgatta a kardot, társai pedig... Lehetett a dologban valami, de a négyes hamar megemberelte magát, valóban, ők így is többen voltak és valószínűleg mindannyian arra jutottak, hogy egységben az erő. A nagydarab Wagrem most is elsőként unta meg a harc előtti várokozást, megragadta kardja markolatát és bőszen elüvöltötte magát. Bősz csatakiáltása azonban rémültté vált, ahogy előrántott kardját csendülés kíséretében megállította egy fekete másik, majd a következő pillanatban a fegyver végigsiklott csuklóján és még azon mozdulaton belül nyaka oldalán is. Mire a megtántorodott melák hanyatt esett, három társa már szökkent is a lány elhallgattatására, ki nevetgélve blokkolta Loy rövid vasát, miközben kirúgta Bertold alól a lábát - ki így hasra esett - s elegánsan kitért Orwald fegyverének haránt-csapása elől. Vagyis majdnem, ugyanis vállán, ahol sem páncél- sem ruhadarab nem védte, most egy véres vágás éktelenítette finom, bizonyára selymes elf bőrét.
- Hi hi hi, ejha! - kuncogott, ahogy a páros hátrébb lépett, hogy következő mozdulataikat tervezzék, Bertold feltápászkodni próbált, a földön fetrengő Wagram pedig egy kendőt szorított nyöszörögve, vérző csuklójához - A technikátokba mit mondjak van egy kis munka, de a mozdulataitok túlzottan is halandóak! Ha ha ha!
Lehetett akármennyire is szép vagy jelen esetben aranyos egy elf, gyermeki kacajában nem kevés felsőbbség bujkált, melyet Orwald már nem bírt elviselni.
- Túl sokat beszélsz, kislány! - vicsorított rá dühösen, mert már javában érezte, hogy alul fognak maradni.
- Ti viszont túl keveset gyakoroltok! - oktatta ki, s lábait meghajlítva leguggolt Loy vízszintes vágása elől, hogy már kettejük között átszökkenve szabad jobb keze ágyékon öklözze a férfit, fekete pengéje pedig végigszántsa Orwald bőrvértjét. Bertold ugyan talpra szökkent eddigre, azonban éppen arra, hogy a lány cipője hátsón billentse, így homloka egy pillanat múlva már a padló kövein koccant. Orwald térdre esett, ahogy éles szúrást érzett hastájékán, mikor megmozdult hogy a pillanatnyilag kiszolgáltatott jobb oldalú elfet lerohanja. A penge nem csak megvágta vértjét, de igazság szerint várhatóan át is vágta azt, csoda hogy a kardvágás nem erőből érte... vagy talán szándékosan nem. Nem ez számított, hanem hogy harcképtelenné tett társai közül, Orwald fájdalmával küszködve tudta csak végignézni, ahogy az elf lányka visszasétált a földön heverő kardhüvelyért, majd elindult közöttük a nyitott kapu felé.
Erőtlenül lesütötte szemét, nagyszerűen melléfogtak... négyen egy ellen... és alulmaradtak, ugyan nem első alkalommal, de ezúttal kifejezetten nevetséges módon, egy nevető lánykával szemben. Üresen bámult, s ekkor...
- VIJJÁÁÁÁÁÁ!!! - visított füle nyílásába valaki, hogy abba bele is fájdult menten, s kénytelen volt reflexszerűen hasra vetnie magát.
Hallotta, ha zúgó fülekkel is, ahogy a lány kacagott felette, hallotta távolodó lépteit a hideg kövön, s hallotta Loy és Wagram panaszos nyöszörgését. Ezek az elfek... annyira furcsák... komoran elegánsak és lenéznek, alábecsülnek mindenkit... most meg kifogtak egy vihogó bolondot, aki mégis feltörölte velük a padlót...
- Blöhh... - próbált feltápászkodni, de visszaesett, hasa nem kis fájdalmára - Mi bajuk mindig... ezeknek az átkozott elfeknek...
Pengének hívja magát, de természetesen neki is van becsületes neve, amit azonban hátra hagyott valahol, talán éppen az erdőkben, ahonnan származik. Egyébként családja az elfek között általánosan jó tekintélynek örvend, nem nagy család persze, mint az fajtájuknál megszokott annyi különbséggel emberekhez képest, hogy azért jó néhány ős máig sem esett el csatában, így tulajdonképpen viszonylag mégis népes család. Persze a gyerek ritka nagy kincs, legfiatalabb bátyja például százötven, legfiatalabb nővére pedig nagyjából háromszáz évvel idősebb nála. Az ő kora nem beszélgetés tárgya, valószínűleg túl van a hatvanon és így azért, elf szemmel még bőven csak egy gyermek, már ha az emberek tudása velük kapcsolatban helytálló. Egy biztos, túlontúl fiatalon is kapta el a kalandvágy, hogy elhagyja otthonát a romlott világ látásáért cserébe, amit utólag túlontúl is érdekesnek talált. Bolond, vicces világ ez egyébként, ahol a vész gyakori, az idő rohan a lakóival egyetemben, s a gyilkolás legalább annyira mindennapinak látszik, mint amennyire a reggeli, ő legalábbis így gondolja.
Tanult íjászatot és nem is rosszabb benne egy átlag korabeli elfhez képest, még egy csöppnyi mágiát is belegyúrt az élet*, de a kardpengéket sokkal érdekesebbnek találja, ahogy az ellenfélnek éppen tartott szerencsétlenek lerohanását is. De hogy mik a tervei, miért is hagyott hátra otthont és családot? Hogy milyen célt kerget, mi motiválja? Hát... semmi, ő még elf szemmel is kicsikét egyszerű jellemnek tűnik, aki inkább kardjával gondolkozik a feje helyett és... érthető, hogy néha egyszerűen csak azért vigyorog, mint egy vadalma, mert egy kissé légfejű.
*/már ha harcos-féle létemre kaphatok rá engedélyt, mely ezt az "Edo edi essum" nevű alap varázslatot foglalná magába/ | |
|
