Név: Zach Shadowstay
Kor: 22
Nem: Férfi
Faj: Vadász
Városa: Afranas
Felszerelések: Egy díszes katana amelyet mesterétől kapott 3-3 kunai a lábára erősítve fojtóhurok és egy tőr.
Küllem: Rövid barna haja van. 175 centiméter magas és zöld színű szemei vannak. Általában csak a szemeit láthatjuk mivel mindig a mesterétől kapott hagyományos vadász ruhát hordja, ami egy fekete sisakból, amelyhez egy szájelkötő is társul. Egy fekete bőrpáncél, amit fekete fémlemezek erősítenek, ami viszont csak a testét védi a karjait nem és két fekete karvédő teszi azt teljessé.
Jellem: Magányos farkas típus, aki nagyon ritkán beszél, sokszor ezért hiszik némának vagy a külleme és stílusa miatt keverik össze a gonosz vadászokkal. Nagy tisztelet nyilvánít a spiritualizmusnak, amely az ellenfelei vagy ritkán társai és megbízói látnak.
Múlt: Hol kezdje az ember a saját életének meséjét... mit írjon le, és hogyan írja le… Bizony ezekre a kérdésekre nem egyszerű válaszolni. A legjobb lesz, ha – mint sokan előttem – az elején kezdem. Vagy még annál is előbb...
-ROHANJ! –sikoltotta Thyrsel mikor elszabadultak azok a fenevadak. Althenar mindenkinél keményebb harcos volt, de most több súlyos sebet is szerzett, és már alig állt a lábán. Thyrsel arcvonásai megkeményedtek, minden erejével hatalmas íja megfeszítésére és az idegen pihenő két nyílvessző lehető legjobb helyre találásán volt. A kutyák még mindig közeledtek majd elrugaszkodtak, hogy rávessék magukat a nőr, de egyre lassabbá váltak, ahogy az őket védő ősi pajzsok átszakadtak. A két nyílvessző mindkét lényt eltalálta az állatokat, akik fájdalmasan felvonítottak, majd egyszerűen szétfoszlottak, csak finom por maradt utánuk, ami lassan hullt alá onnan, ahol az előbb voltak.
De nem az következett, aminek kellett volna. A Halál Csendje helyett fájdalmas üvöltés hallatszott az egyik szikla mögül. Mindketten odakapták a fejüket. A kis hegyi patak most mintha lassabban folyt volna, és a levegő is „sötétebb” lett. Arany sugarakkal átszőtt fekete hullámzás indult ki a sziklafalból, és előlépet belőle egy köpenyes alak. Szakadt fekete köpenye lobogott a szélben – a furcsa az, hogy nem volt még egy kis szellő sem volt. Szemei arany ragyogással izzottak, arca eltorzult a dühtől.
-Most, varázslónő! Most meghalsz! – kiáltott dörgő hangján Thyrselre.
Öklével a levegőbe csapott, és a nő hátraesett. Orrából szivárogni kezdett a vér. Althenar felkiáltott – volna, de hangja elcsuklott a szájába ömlő vértől. A mágus ügyet sem vetett rá, Thyrsel felé indult lassú, fenyegető léptekkel. A nő összeszorította fogát, úgy préselte ki száján a Hatalom Szavait: szinte villámgyorsasággal húzott ki egy újabb mágiával felvértezett nyílvesszőt és már lőtt is minden erejét beleadva a lövésbe. A nyílvessző gyilkos sebességgel száguldott az alak felé, aki egy laza kézmozdulattal elsöpörte azt. Kinyújtotta kezét, mire a nő a levegőbe emelkedett.
-Ezért megfizetsz. Lassú halálod lesz. – mondta, és másik kezével, ütni kezdte a nőt, és közben egy ujjal sem ért hozzá. Egyre vadabbul csapkodta a levegőt, és egyre több helyen szakadt fel az Thyrsel gyönyörű arca, a mágus már semmivel nem törődött, csak hogy még több szenvedést okozzon a nőnek. Thyrsel próbált küzdeni, de minden kísérletére erősebb ütéseket kapott válaszul. Már nem érezte a fájdalmat... már nem fogott fel semmit a külvilágból. "Most meg fogok halni."
A köpenyes szemében a hidegvérű téboly fénye táncolt. Hideg, gyilkos, félelmetes szem. És ez a könyörtelen pillantás szép lassan fájdalmasba ment át, amint eljutott a tudatáig, hogy valami nincs rendben. Eleresztette a nőt, és felüvöltött mikor Althenar kitépte hátából a kardját és térdre rogyott. A mágus a sebre tette a kezét és eltűnt egy ugyanolyan portálban, mint amilyenben megjelent. Althenar küszködve felállt, eltette kardját, és odasétált az ájult nőhöz. Felemelte, és elindult a pusztába, Aseyron felé, és – bár nem volt hívő – most imádkozott, hogy mindketten túléljék az utat.
A Qryv-tisztáson vívott csata a kezdete volt csupán a szüleim kapcsolatának, de az ezt követő időszak kapcsolta őket örökre egymáshoz. Felhagytak a harccal, és Aseyronban telepedtek le, és a nagyapám, birtokán éltek, majd halála után megörökölték azt a teljes vagyonnal együtt.
Engem a mesterem tanított mindenre, amire ma vagyok képes. Miért is nem a szüleim? A válasz egyszerű ők is vadászok voltak a tradicionális fajtából, akik szerint egy vadászt csak egy mester taníthat, mivel ő minden rejtelmét ismeri a vadász létnek. Másrészt pedig a saját utamat kell, járjam és nem az ő nyomdokukba lépjek, mert ez várt volna rám szerintük, ha ők tanítanak. Először a természetet ismertem meg. Aztán kiismertem a kardforgatás művészetét, és szépen lassan minden fegyvert megismertem igaz sok fegyverrel meg tanultam bánni, de a kard és a dobó fegyverek voltak a nekem valók. A testemet minden nap edzettem karddal, a tudásomat könyvekkel, de azt hiszem az igazi fejlődést az öreg fáknak és friss patakoknak köszönhetem. Az erdőben a fejem mindig tiszta volt, és átjárt a több száz, vagy akár ezer éves fák ereje. A természet mindenfelől nyugalmat és erőt sugárzott felém, és én igyekeztem felérni ehhez az erőhöz. Ezután megtanultam a csöndesség művészetét. Hogyan vegyüljek el tömegekben, hogy rajtőzzek el, hogy láthatatlanná váljak mások előtt és miként követhetem a célpontjaimat akár az árnyékuk készen arra, hogy lecsapjak rájuk akár egy halálos árnyék.
A gyermekkorom boldogságban telt a szüleim gyakran meglátogattak és szerintük jól haladtam, sőt nagyon is, de ifjúként másra vágytam már. Távoli tájakat akartam látni, más kultúrákkal ismerkedni, kalandra, és igen: veszélyre vágytam. A mesterem ezt meg is adta nekem, akitől küldetéseket kaptam növekvő sorrendbe és mindenegyes levadászott gonosz teremtmény valamely részét kellet, neki elhozzam akkor még azt gondolva bizonyíték képen. Egy nap azonban már nem várt több megbízás és a mesterem azt mondta készen vagyok arra, hogy a saját utamat kövessem, de mielőtt elmennék, még szeretne valamit adni nekem. Egy fekete páncél volt az és egy kard, amely az egyes célpontjaim elhozott részeiből készültek. De mindközül a kardnak örültem a legjobban díszes szépen megmunkált borotvaéles fegyver volt, amely szinte nem ismert akadályt. Bár nem szívesen hagytam el szülőfalumat, mégis elindultam, és utam keletnek vezetett. Azt kaptam, amit akartam: olyan dolgokat láttam, amiket azelőtt még nem, olyan embereket ismertem, meg akikhez még csak hasonlóval sem találkoztam azelőtt. A pusztában, a hegyen, a tengeren – sok helyen jártam, és sok mindent megtanultam – és elérkeztem Tiadlanba. Itt hosszabb ideig időztem, csodálattal hallgattam a kardművész-mesterek tanítását, átvéve technikáikat, amit hozzáadtam a saját stílusomhoz. Aztán továbbindultam, és eljutottam Pyarronba, ahol a rejtőzködésemet tudtam fejleszteni és ott ismerkedtem meg a vadászok spirituális oldalával, ami nagy benyomást tett rám. És most itt vagyok, egy Anfranasi fogadóban, és lezárom ezen irat utolsó sorait. Úgy érzem kutatásom véget ért, egy méltó célt keresek életemnek, és úgy élek majd, hogy emlékezzenek rám.
Gondold végig, fontosabb-e a mondanivalód a csendnél, amit megtörsz vele…
