Egy fa alatt találtam helyet, közel egy folyóhoz. Rég volt már, hogy csak így pihenni jöjjek. Bármilyen furcsa is, de... talán a hely teszi, hisz Ellowaelben mindenki így tesz, aki csak ehhez a folyóhoz jön. A megemlékezés folyója. Hmp. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy a gondolatok, a képek a multamból elárasszanak.Igen, már látom is, az 1 évvel ezelőtti dolgok, mikor...
Duran a dombtetőn Landolt. Körülnézett, hátha megtalálja őt. A lányt aki úgy néz ki mint Nissa, bár hidegebb, és sokkal távolságtartóbb. Deilla Satanael. Még a neve is hidegen csengett. Nem is érti most már, hogy is szerethette. De hát ez van. S most, észrevette Naelt. Gyorsan felmérte a helyzetet, s aprócska kis mosoly jelent meg az arcán.
- Nael! Figyelj, beszéljük ezt meg normális em.. angyalokként. Tedd el a kaszádat, és igérem én sem repítek beléd egy villámot sem. - mosolyodott el még szélesebben, majd még egy lépést tett a lány felé. Látta az arcán, hogy talán célba ért a kérése. De a lány csak egy pillanatra ingott meg, utánna ugyan olyan hideg maradt, mint a jég.
- - Szóval... miért is jöttél a palotába? Hogy kicsalj onnan? - kérdezte nyugodtan és mégis határozottan. A válasz nemleges volt.
- - Miért nem öltél meg ott, Nael? - nézett a lányra kiváncsian, miközben óvatosan közelebb ment hozzá. Emlékezett még a dühkitörésére, mikor megpróbált a közelébe férkőzni és mondhatni elég balul ütött ki. Még most is fájt a karja, s hát nem örülne neki, ha még egyet kapna.
- - Hogy miért? Mert a drága égiek nem engedik! – Halotta a hangját. Ilyenkor mindig elgondolkodott, hogy lehet az, hogy az ő Naelje megváltozott, méghozzá negativ módon.
- Figyelj... Akkor kezdjük előröl. – kihúzta magát, majd komolyra fordította a szót. – Egyáltalán hogy maradtál éetben. Mikor még utoljára láttalak, még a földön feküdtél...holtan.
Látta, hogy erre a lány kicsit megrándul, s szemei haragosan villantak. Igen... Pontoan emlékszik erre a részre... Régebben is... akérhányszor össszekaptak, mindig, mindig így nézett rá, így sikeresen megtanulta kezeli a helyzetet... vagyis csak majdnem. Elindult felé, s akkor állt meg, mikor pár lépés volt csak közöttük. A lány felé suhantott a kaszával, de ő gyorsabb volt: elhajolt előle, majd egy gyors mozdulattal kirántotta a kezéből, s eldobta messzire azt. Deilla dühösen kiáltással Duran arca felé kapott.
- Azért nem kell marakodni. – vigyorgott rá, s csak épp hogy elhajolt előle.
- Hallgass, te átkozott! – kiáltott rá majd lehunyta a szemét.
*Algor orbis* - alig hogy kigondolta, kezében egy fagygömb jelent meg, s pillanatokon belül Duran felé dobta.
- Mi a?! Te egy jéggömbbel támadsz?! ÉS én még azt mondtam, hogy nem bántalak. – mordult fel, és elugrott a gömb elől. Az becsapódott, s egy jó 2-3 m terület fagyos lett.
- Hmm? Duran, csak nem menekülsz? Miért nem támadsz? Úgy mint régen? Mit mikor még engem is meg tudtál ölni, hidegvérrel. – kérdezte szúrósan.
- Mert én most olyan lovagiasan akarok viselkedni. De mond csak Nael... Téged az égiek hoztak vissza, de ahogy látom te nem nagyon örülsz ennek. Vajon miért? Csak nem azért mert nem vagy szabad? Vagy talán nem tetszik az hogy úgy bánnak veled, mint a kutyájukkal?- próbált minnél közelebb kerül, s ez sikerült is egy darabig. Mikor már csak egy pár lépés kellett volna, Nael újra felé kapott. Ezt a helyzetet kihasználva, Duran mögé ugrott, és a karját hátra csavarta. Érezte, hogy kicsit megreccsennek a csontjai, és azt is hallotta, hogy a lány szisszent egyet. Lazított a szorításon, de csak anyira, hogy ne okozzon neki olyan nagy fájdalmat.
- Nael... Ha most elengedlek, akkor te most békén hagysz. De előtte teszek neked egy ajánlatot. Rendben?
- Menj a pokolba! – köpte felé Deilla. Duránnak mosoly jelent meg az arcán, majd egy kis villámot idézett a kezébe. A villám ide-oda cikázott az ujjai között. Közelebb tartotta a lány szárnyaihoz.
- Mi-mit csinálsz?! – ijedt meg a lány, mikor hallotta a villám hangját.
- Nyugi, nem fog fájni. De talán a szárnyaidtól elköszönhetsz, hisz tudom mennyire szereted őket.
- Undorító vagy. –feszült meg.
- Helyes. Szóval. Ki hozott vissza? És hogyan? – kérdezte komoly arccal, de a kezét el nem mozdította a szárnyai mellől. Deilla érezte ezt, s mély sóhajjal belekezdett.
- Valami lány hozott vissza a tanács kérésére.
- KI volt az a lány?
- Nem mindegy az? – kérdezett vissza. Duran nem akarta elfogadni ezt a választ, így egy kis villámmal az ujján hozzáért a lány szárnyához. Az összerándult, s majdhogynem a földre hult. De tartotta magát. Nem akart gyengének látszani.
- Oh... Nézzenek oda! Jól bírod, de a szárnyadon, hansúlyoznám, hogy a hófehér szárnyadon lett egy kis sötét folt. Remélem nem baj. – vigyorodott el gonoszan. – Szóval ki volt az a lány?
- Az idő angyala.
- Látod? Ennyit igazán megmondhattál volna. ÉS hogy hozott vissza?
- Nem tudom. – mondta nyersen. Duran újra a kinzás eszközéhez folyamodott, de ezúttal erősebb mennyiséggel.
- Szóval? Nem tudod? - A lány felsikoltott, s a földre rogyott, már a mennyire tudott, hisz Duran erősen tartotta közben.
- De most mondtam! Nem tudom! – sziszegte.
- Jol van. – mondta lassan, majd kezdett lelkiismeretfurdalást érezni. Hisz hogy tehette ezt? Nem kellett volna. De nem mutatta ki, mert hátra volt még pár kérdés. – Miért hoztak vissza?
- Mert el kell kapnom az olyan pokolbeli fajzatokat mint te vagy! – köpte felé a szavakat.
- Köszönöm a bókot a többiek nevében is. – vigyorodott el gúnyosan. – És mi történik azokkal akiket elkapnak?
- Nem tudom. De várj csak, miért nem próbálod ki te magad? – kérdezte megvetőn Deilla. Duran megfeszült, s újra csak a „sokkoló” –t használta. A lány már remegett.
- ÉS ők választják ki, hogy kit kapj el? – Deilla csak hallgatott, mintha csak nem akarta volna, hogy a hangján lehessen hallani azt, hogy sír.
*Megríkattam?* - rökönyödött meg Duran. - *ÉN megsirattan szegényt? * Kicsit előre hajolt, hogy lássa a lány arcát, s valóban: könnyeket látott a szemeiben. Halk sóhajjal visszahajolt felvette az ismert, hideg, kemény álcáját és kemény hangon folytatta a vallatást.
- Ezt igennek veszem. ÉS mond csak, hogy birod elviselni, hogy elkapod a régi társaid? Azokat akkikkel régen együtt nevettél? Hm?? – kérdezte, majd elengedte a lányt, aki nem szólt semmit, csak remegett. Halkan zokogott. Duran ellépett melőlle, majd hátatfordítva elinddult a palota felé. De azért még foghegyról még odahintette neki:
- Undorító vagy és még te nevezel engem pokolbelinek? Deilla Satanael, mint a neved is mutatja te vagy maga a Sátán.
Nem várta meg a lány reakcióját, csak ment tovább, bár lehet jobban járt volna. Hiszen pár másodperc leforgása alatt hátbakapta Deilla kaszája.Duran térdre esett. A kasza egyik vége a hátból, másik pedig a hasából állt ki. Deilla odasétált és kirántotta belőle. Duran a hasához kapott, hogy vérzést elállítsa. Kezén halványzöld fény jelent meg. Megpróbálta begyógyítani azt.
- Én nem vagyok undorító, érted? - Szeme gyűlölettel volt tele. Duran felnézett, elmosolyodott, miközben vér csordult le a szája szélén.
- Örülsz? Most meg tudsz ölni. De attól még undorító némber maradsz, ugye tudod? – az utolsó szónál egy kevéske vért köhögött fel.
- Legszivesebben most hidegszívvel megölnélek, de nem tehetem. Nem ez a parancs.
- Ó! Nézzenek oda, mégis csak a tanács kutyája vagy! Visszahoztak éste meg ott nyalod őket ahol éred?! Legalább csontot is kapsz? – Megpróbált felállni, s nagy neheze sikerült is, bár kicsit ingott alatta a talaj.
- Nem tehetek róla! HA nem teszem olyan sorsom lesz mint NEKED! Ugyan olyan mocskos világban élnék mint te! – kiabált az angyal.
- Hű! Tudod, az annyira nem is olyan rossz. Legalább megizlelnéd azt, amit az embereknek szabad. Milyen élni, érezni, nevetni. Hisz valld be: Ha odafent vagy olyan mintha nem is élnél, mint egy báb amit ide oda rángatnak. De ennek vége lehetne, csak el kéne jönnöd. – lépett közelebb hozzá.
- Hallgass! Nem érdekelsz! – kiálltott rá, majd megidézte a szép égszínkék nyelű kaszáját.
- Nicsak! Az utánzat kiakadt! Csak szólok, ne mozdulj, vagy meghalsz. – jelent meg Nissa is. Odalépett Duranhoz. – Jól vagy?
- ÉN? Mint mindig. – mosolygott rá, majd komolyra fordította a szót. – Nissa, nem kéne itt lenned.
- Elküldesz? Dehát nem nézel ki valami jól. – nézett rá megdöbbenve.
- Óh, felőlem maradj csak, te... – szólt közbe Deilla. – Legalább egyszerre két bukottal végzek.
Fegyverét készenlétbe helyezve, támadást inditott. Nissát célozta meg elsőnek. A lány ezalatt elmormolt egy varázsigét, mire egy szabja jelent meg a földből. Kihúzta, majd védekezett. Néhány percig egymás szemébe néztek a fegyverek mögül, majd szétpattantak.
Ez idő alatt az égből hatalmas esőcseppek kezdtek el esni. Nissa felnézett majd elvigyorodott.
- Hm... Ez lesz a végzeted. - Vigyorodott el, majd a fegyvert a földbe szúrta. Deilla nem értette, de nem foglalkozott ezzel. Nekilendült. Számitásai szerint elég egy suhintás és a lány fejnélkül marad. De nem számított arra, hogy Nissa hirtelen varázsolni fog.
- Fatum Fulgur! – kiáltotta bele az esőbe, mire hatalmas villámnyalábok jelentek meg, s Deilla felé vették az irányt. Duran ekkor gondolta úgy, hogy cselekednie kell. Odaugrott a lányhoz, majd ellökte őt. A villámok telibe kapták, majd ellepte őt a kék tűz. Nissa rémülten nézett felé.
- Ne! Duran! – rohant oda hozzá, de sehogyse tudott odaférkőzni hozzá.
Deilla ledermedten bámult maga elé, majd a lángokat kémlelte.
- Meghalt. – szólalt meg halkan. Érezte, hogy könny fut végig az arcán. Nissa rá se hederített. Csak a tüzet nézte. Nem akarta elhinni, hogy ennyi. Sokkos állapotban elindult a tűzbe.
- TE meg mit csinálsz? – rándított rajta valaki. Nissa nem akart hinni a fülének, s hátra nézett.
- Duran! – kiálltott fel, majd a nyakába ugrott. Duran felszisszent. – DE hiszen te vérzel!
- Áh, semmiség. – mosolygott rá, majd közelebb húzta a lányt és megcsókolta.
Duran felnézett. Előtte Deilla állt. Sírt.
- Miért? – kérdezte a lány halkan.
- Miért mentettelek meg? – kérdezett vissza Duran. Látta, hogy Nael lassan bólint. – Mert nem kell mégegyszer meghalnod. – Majd Nissához fordulva folytatta. – menjünk.
Igen. Emlékszem erre a napra. Még annyi volt a szerencsém, hogy ismerem a Reddo varázsigét. Hm... Hát igen. Nissa furcsálta is, hogy túléltem. Ezek után történtek még az érdekes dolgok.Aznap este...
Duran és Nissa a palotában volt. Újra. Nissa óvatosan az ágyra fektette kedvesét.
- Súlyosnak néz ki. – hallotta Duran.
- Nem... Nem az, hogy ha te itt vagy. – mosolyodott el, majd a lány kezéért nyúlt. Óvatosan megfogta, majd közelebb húzta magához, s apró csókot nyomott az arcára. Ez arra az időre emlékeztette, mikor meismerte őt.
- Nissa! Egyszer szeretnélek újra elvinni oda, ahol találkoztunk. Emlékszel? Újra, csak mi ketten. Egyszer még elviszlek. Megigérem. – mosolygott rá, majd lassan lecsukta a szemét. Elaludt.
Hm... igen... Nissa... Az éj szentélynél ismertem meg. Ez is egy ilyen nap volt. Már akkor is sokat veszekedtem Naellel. Emlékszem, mikor megérkeztem.. akkor Rubyt kerestem...
A Deilla-veszekedés Nissa mindig velem volt. Egy percre se hagyott egyedül, de nem is volt gond. Így könnyebben ment a szervezése a leigázásnak is. Csak egyszer fordult elő, hogy kissé eltávolodott. Valami városba ment...
Duran egy sziklán ücsörgött. Körülötte minden csendes volt, kivéve egyvalamit. Egy lányt, aki csak beszélt és beszélt és beszélt.
- Deilla! Sok vagy. – szólt végre. A lány elhallgatott.
- Bocsánat. Én csak... Csak..
- Térj a tárgyra. – állt fel Duran. Látta, hogy a lány idegesen toporzékol, majd mély levegőt vesz, s szépen lassan kifújja.
- Én... Szeretnék veled maradni. – nyögte ki nehezen és elvörösödött. Dutran csak nézett. Halotta a szavakat, de nem értette, hogy mi van. Aztán hangos kacagásban tört ki.
- Most meg, mit nevetsz? – tette ölbe a kezét a lány, s durcásan elhúzta a száját.- Nem vicceltem.
- - Most komoly? Mert ha nem tűnt volna fel én már foglalt vagyok. – nézett komolyan, majd a lány mögé mutatott. Deilla pislogott, majd hátra fordult. Megdöbbenve látta, hogy a „kis utánzat” áll ott.
- Helló!- Szólalt meg lassan Nael, de Nissa, nem foglalkozott vele. Odasétált a lányhoz, majd pofon vágta.
- Hé! Nyugi, Nissa. – lépett Duran is közelebb.
- Te csak ne nyugtatgass! Vele találkozo... – nem tudta befejezni, mert Duran lecsapott rá csókjával.
Hogy én mindig ezt vetettem be nála. Ezen a gondolatomon elmosolyogtam. Hát igen. De be is vált.
- Megnyugodtál? – kérdezte. A lány alig észrevehetően bólintott. – Remek. Akkor most térjünk a lényegre.
Deilla felé fordult.
- Miért ilyen hirtelen? Eddig, hű de nagy égi párti voltál. – gúnyolódott.
- Igen... de... De én már halott vagyok. Neked már mindegy, hogy mi történik. Szóval kérlek, had legyek melletted! – nézett rá már könnyes szemmel. Duran ránézett, majd Nissára.
- Ok. – vágta rá lazán.
Hát igen. Ezekután nem volt valami könnyű. Eleinte Nissa kiakadt hogy ez a „zombi” itt van velünk. De nem érdekelt. Végülis úgy gondoltam egymáshoz csiszolódnak, mert Deilla fontos volt. Az ő feladata volt számunkra híreket hozni onnan fentről. Elmondott mindent ami kell. Nael, minden nap megjelent ott, fent s a drágák nem is gondolták, hogy mi is folyik igazából. Napról napra azon voltunk, hogy bukott angyalokat gyűjtöttünk. És most, egy év után eljött az idő, hogy Tyropia a miénk legyen.
