Neferet
Hozzászólások száma : 48
Join date : 2010. Nov. 01.
Age : 29
Tartózkodási hely : Élet és Halál között
 |  Tárgy: Rhyna Lalfar Vas. Jún. 19, 2011 8:44 pm | |
| Ab origine A kezdetek. Mikor még csak egyszerű sötételf voltam. Az lettem volna? Egyszerű? Igazából nem. Nem tudtam, ki is vagyok valójában. A Rhyna Lalfar is csak egyszerű név volt, hogy legyek valaki, hogy tudjanak valahogy szólítani, vagy megbújjak egy egyszerű név mögött. Jelentéktelen.
Papok családjába születtem, ebből kifolyólag én is papnő lettem születésem pillanatától fogva. A főpapnő lánya voltam, még vagyok, ezért úgy óvtak, mint az életüket. Gyermekkoromtól kezdve kemény kiképzésben vettem részt, minden napom arra ment, hogy megtanuljam, elsajátítsam a szent varázslatokat. A Clerus (Papi rend) arra neveltetett, hogy megállítsák a lidércek nyomását Saloniron, amely csak egy nagyon rövid időre sikerült, de a lidércek mindig új erőre kaptak. Hiszen ekkor már Frau, Choor asszonya uralkodott, aki elnyomta a papság túlnyomó részét. De mi, Clerusok, rendelkeztünk saját erőkkel is, melyet szent tavunkból, a Mater Matis-ból nyertünk. Olyan volt számunkra, mint minden élet forrása, életbentartója, mint a Föld, mint mindenek istennője, az Anya. Egyetlen istenünk Mater volt, hozzá fohászkodtunk segítségért, hogy óvjon meg minket a harcokban. Elvégre a mi papságunk nem kolostorban élt, nem voltunk elzárva a külvilágtól: harcos papok voltunk.
Én lettem volna a megváltás a Clerus számára, végülis a jövendőmondók ezt a hírt hozták anyámnak, az antistitának, a főpapnőnek. Ezért is óvták minden mozdulatomat, figyelték minden léptemet; tudták, ha én szállok szembe a lidércekkel, talán lehet esélyünk felülkerekedni rajtuk. Éjt nappallá téve gyakoroltak velem, belémplántálták az ősi varázslatokat, mindent, amiről tudnom kell, a Mater Matistól kezdve a lidércekig. Elmesélték, hogy mi a sorsom, hogy én hozzam el nekik, s Salonirnak a megváltást.
Amikor 17 lettem, ez a háború be is következett. Védelmező amulettekkel láttak el, mindenféle bájitallal, porral, szerekkel, amire csak szükségem lehet. A Clerus és a lidércek közti háború előtt tettünk egy szertartást, ahol felruháztak engem Matis hatalmának egy töredékével. Ha el akarom pusztítani a lidérceket, vagy legalábbis gyengíteni hatalmukon, akkor ott helyben nekem is el kell végeznem egy szertartást úgy, hogy közben fedeznek.
Nekivágtunk.
-¤-
Nem volt bennem félelem, inkább izgatottság, hogy vajon hogyan fog végződni. Tényleg alkalmas vagyok rá? Ha féltem is, leginkább attól, hogy nem felelek meg az elvárásoknak, hogy nem készültem fel igazán, vagy ha a többiek miattam halnak meg. Bár, azt mondták, nem kell aggódnom, ők az igazságért halnak meg, büszkén, hiszen lelkük Mater kegyeiben él tovább.
Kivonultunk a legközelebbi hegyre. Csend volt, csak mi voltunk a helyszínen… bár tudtuk, hogy a lidércek pillanatokon belül itt lehetnek. Ők a rejtőzködés és a hirtelenség hívei voltak. Ahogy körbenéztem, mindenki a saját elméjében próbált gyártani terveket… de ezt tudtuk is továbbítani egymásnak, elvégre a Cleruson belül mindenki tudott telepatikusan kommunikálni. Elől álltam, jobbomon édesanyámmal, a főpapnővel, balomon pedig a főpappal. Minden apró neszre figyeltem… de mindenki érezte, hogy közelednek. Hogy itt vannak. Ezért mindenki nyúlt a fegyveréért, elővette jobbik gondolkodásmódját, már előre mormoltak az orruk alatt valamilyen varázsigét, hogy megóvják önmagukat, családjaikat.
Épp, hogy lehunytam a szemem, s mire kinyitottam, már több ezer lidérccel álltunk szemben… mi kisebbségben voltunk. Elhangzott a csatakiáltás, bár ezt köd követte… valamelyik fő lidérc tehette ezt. Bár a ködben láttunk, most mégse voltak annyira éles a látásunk, a hallásunk. Ők ezt tudták, ezzel gyengítettek meg minket. Körbekerítettek minket. Tudtuk, hogy legalábbis csak fele annyira erősek vagyunk, mint ők, így esélyünk a 100-hoz 50, hogy legyőzzük őket. Kardok csörömpölését hallottam, olyan hangokat, mintha bomba robbant volna… tehát elkezdődött. Befutottam a tömegbe, és ott harcoltam, ahol tudtam, de próbáltam elkerülni a legrosszabb csapásokat, azt, hogy közel kerüljön hozzám akár egy lidérc is. Mert ha ez megtörténik, elszívhatják az életenergiámat, vele együtt a lelkemet. Elvégre másik nevük a lélekfalók. Ahogy a tömegben szaladtam egyre bentebb, mellettem sorra hulltak el… kiszívták belőlük az életesszenciát. Egy magaslatra szaladtam, hogy elvégezzem a szertartást. Magam köré varázsport szórtam, ami egy darabig meggátolja, hogy a közelembe jöjjenek. Nem tudtam, az ő esetükben mennyire hatásos, de legalább időt nyerek vele. Letérdeltem, és ebbe a kis körbe berajzoltam egy szimbólumot, a Clerus egyik pecsétjét, ami lezárja az ellenséget. A közepére álltam, egy kis pontra, ahol a szimbólumot nem sértem meg. Fohászra emeltem a kezem, lehunytam a szemem, hogy véghez vigyem a szertartást. Ősi nyelven mormoltam… több percembe is beletelt, hogy ezzel végezzek. Már éppen kezdett megjelenni egy apró kék fény, aztán egyre nagyobb lett. Nem volt szabad abbahagynom a varázslatot, mert akkor minden szertefoszlik. A fény egyre nagyobb lett, és végigsöpört a csatatéren, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy minden lidércet elnyeljen…
- Rhyna! RHYNA! Menj onnan, de azonnal! – kiáltotta egy hang kétségbeesetten. Már abbahagytam a mormolást, csak tartanom kellett a kezem a fohászra.
- Nem tehetem! Ha így hagyom, meghalunk! – nem tehettem, amit kérnek. De talán ez lett az én halálom. Egy lidérc közeledett felém… ezek szerint a pecsét nem elég erős ahhoz, hogy őt is magával vigye.
- Nyisd ki a szemed! Fejezd be! Hallod?! Hagyd abba, vagy belehalsz! – erre a szóra értettem. Kinyitottam a szemem, de ebben a pillanatban szertefoszlott a varázslat is, és a fény visszahúzódott a szimbólumba, ami szintúgy eltűnt a porban. Egy hatalmas lidérc állt velem szemben, vigyorra húzódott a szája. Közelebb jött, hogy felém kerekedhessen. Elszívta az életenergiámat, de még éreztem, hogy vagyok, és élek. De összeestem. És ott maradtam.
-¤-
Későn ébredtem fel, mikor a Nap épp feljönni készült. Hasogatott a fejem, s mire észbe kaptam, mindenki halott volt körülöttem. Felálltam, s halottsápadt arccal néztem körbe. Minden az én hibám volt… ha akkor nem hagyom abba… akkor…
Elindultam a halott társaim között, egy-egy könnyet megejtve rájuk. Aztán megtaláltam anyámat is… leguggoltam mellé, és az ölembe húztam. Sírni kezdtem. S mikor megtöröltem arcom, éreztem, valami nincs rendjén. Megnéztem a kezeimet. Szimbólumok. Mi lett velem? Mik ezek? Már nem tiszták a könnyeim…
Gyászba vonultam… hosszabb időre, s addig nem is mutattam magam a külvilágnak. Egyedül maradtam. Én, az egyetlen Clerus-tag.
Infrequentia & Gens
Mivel magamra maradtam, és nem volt hol élnem, úgy döntöttem, vándorló életmódot folytatok. A lidércek semmit sem hagytak nekem, elpusztították a klánomat, ráadásul egy átkot is szórtak rám. Egy olyan átkot, minek hatására használhatom az ő erejüket, de ha ezt használom, azzal magamra vonom az átkuk tényleges hatását: a halálomat. Minden alkalommal, ha használom a sötétség erőit, egy újabb szimbólum jelenik meg rajtam. És ha elér egy bizonyos pontot, akkor belehalhatok. De ez már nagy szó, hogy túléltem egy lidércátkot. Eddig ez még senkinek sem sikerült. Talán Mater ereje segített ebben.
Mindenesetre összeszedtem, amim maradt, és nekivágtam a nagyvilágnak. Utam alatt nem beszéltem senkivel sem, de valamivel tapasztaltabb és bölcsebb lettem. Nem bíztam meg senkiben sem, nem lettek barátaim sem. Úgy éltem, mint egy remete, aki nem ad igényt másokra. Szerettem volna mégis ezt megtenni, de nem volt bennem elég mersz mindezek után. A harcokat, összetűzetéseket hanyagoltam, mert nem akartam minél előbb magamra vonni a halálom eljövetelét. Aztán csak úgy, egy utam során hallottam egy szervezetről, az Árnykígyókról. Úgy gondoltam, csatlakozhatnék hozzájuk, és akkor végre tartoznék valakikhez… egy újabb szervezethez. Igaz, nehéz lesz túltenni magam azon, ami a Clerussal történt, de megpróbálhatom.
Csatlakoztam is hozzájuk. És minden úgy volt, ahogy gondoltam. Az első hónapban ugyan megtanultam mindent, amit róluk tudnom kell, de nem beszéltem senkivel sem. Egy kiruccanásom során ismertem meg a vezért, Nalfeint. Megpróbált segíteni ezen a kis problémámon, ami egy ideig nem jött össze. Nem nagyon akartam beszélni a múltamról, de aztán kijött belőlem minden egyes szó. Aztán… jött egy megpróbáltatás, mert még nem látták soha, hogyan harcolok. Muszáj volt belemennem, hogy megmutassam, érek valamit.
Egy nemest kellett eltennünk láb alól, mert nem adta meg a fizetségünket. Lovak segítségével jutottunk el Afranasba, a kereskedők városába. Megbeszéltük előre, hogy mi a terv, hogyan jutunk a közelébe. Két hölgy volt még a segítségünkre, hogy elhívják őket egy táncra. A nemes fia kapható is volt, de ő maga nem ment bele a játékba, arrébbvonult. Közelebb kellett kerülnünk, ezért muszáj volt beolvadnunk a tömegbe. Megint a bölcsesség jutott nekem.
Amikor már mi magunk is elhittük azt, hogy közéjük tartozunk, jöhetett a nemes és a fia. Nalfein elintézte a fiút, én pedig a nemest, amikor az éppen szökni próbált volna. Aztán az őröket is eltettük láb alól. Sikerült ezt a küldetést is véghez vinni, bár nem volt egy nagy dolog, amit nehezen lehet megvalósítani. De használtam az erőmet is, ami azt jelenti, hogy egy újabb szimbólum került a testemre…
A továbbiakban próbáltam beilleszkedni ténylegesen a klánba, és részben sikerült is. Valamivel ismertebb lettem egy-két személy számára, de ez nagy szó. Talán még fogok változni pozitív irányba, és akkor megmutathatom, hogy ki is vagyok én.
Memento mori!
Hogy egy év alatt mi történt? Eldöntöttem, hogy így vagy úgy, de akkor is megtalálom a nyitját annak, hogy hogyan vethetek véget a lidérc átkának. Megkértem Nalfeint, hogy egy küldetésre se vigyenek el, megpróbáltam megértetni magam velük, hogy ez mindennél fontosabb nekem. Bár kutatásaim alapján tudtam, hogy véget mégsem vethetek neki, mert valami más lesz belőlem. De az még mindig jobb, mint úgy meghalni, hogy eddig a semminek éltem.
Szóval egész évben azon voltam, hogy rájöjjek, hogyan oldhatom fel az átkot. Mindent kipróbáltam, kísérleteztem saját magamon, vagy éppen állatokon, mindent, amit csak be tudtam vetni. Éjszakákon át üldögéltem egyedül, a vacsorákon meg sem jelentem. Talán a többieknek furcsa is volt, hogy napokig távol vagyok, feltehetőleg egy héten egyszer, ha kimozdulhattam. Addig nem is beszélgettem senkivel sem, egyedül Nalfein volt az, akivel váltottam pár szót… azt is általában arról, hogy hogyan haladok. Már eléggé közel voltam ahhoz, hogy rájöjjek a nyitjára.
Meg is találtam, már csak biztosra kell tudnom. Ha túléltem egy lidércátkot, egy lidércátok túléli a halált a saját vérével. Így hát, már csak a saját vérem kell, egy rituálé, és mindehhez önmagam. Sok mindent nem veszíthetek… a tét az életem. Vagy felkelek, vagy nem. De ez már csak rajtam áll, hogy milyen erős vagyok, hogyan veszem az akadályokat, és mennyire tartok ki önmagam mellett.
Eldöntöttem, hogy mindenáron megteszem és valóra fogom váltani. Ha sikerül túlszárnyalnom a halált, akkor a halál papja leszek egy olyan erővel, amit eddig még senki sem birtokolt. A papnő és a lidérc… a sötétség, és halál erejével. Valóban felkészültem rá? Felül tudok kerekedni az átkon? Véghez viszem… megcsinálom. | |
|
