Hitskin.com

Tárgy: Pevaelin emlékmű Hétf. Május 03, 2010 7:54 pm

Egy nagy sötételf hős szobra, ahol sokan szerveznek találkozókat. Egy korlát veszi körül a teret, az egyik részről lelehet nézni egy hatalmas mélyedésbe.

Hozzászólások száma : 51 Join date : 2011. Jul. 25.

Hosszú úton jöttünk, s a ragyogó nap, valamint a hűsítő szél olyan üdítően hat, mintha saját szárnyain repülne az ember.. De erre sajnos még nem voltam képes, sem én, sem Aida. Zara hátán ülve száguldottunk el városok s erdők felett, hegyek mellett, kanyonok szűk résein keresztül. Az elején a sárkánylovaglás ijesztőnek tűnik. Felmászni ennek a lénynek a hátára, aki bármikor lelökhet? Ugyan már! Aztán… az első pár mérföld után az embert elkapja az az érzés, hogy nem akar leszállni többé.
Ugyan ezt éreztem én is Zara hátán. Aida ült előttem, s szokásomhoz híven átkaroltam, hogy tudjak miben kapaszkodni. Még azért nem voltam egy igazi sárkánylovas. Ebben a meghitt pozícióban repültünk utunk felé, melyet a gyönyörű utazás teljesen ki is vert a fejemből, az összes többi negatív dologgal együtt. Dús hajamba tépett a szél, s mint egy hős lovas, úgy néztem ki. Csak persze a hatalmas termetemet olyan kicsire húztam össze, hogy elférjek a lány mögött. Szélvédő!
Talán jobb lett volna, ha sosem érkezünk meg. Éreztem, hogy a levegő kezd sűrűbbé válni körülöttünk. A fehér felhőfoszlányok is egyre sötétebbek lettek, egyre tömörebbek, és egyre összefüggőbben fordultak elő. Keresztülszárnyaltunk egy nagy, sötét, fekete fellegen, amitől kis félelem költözött a szívembe. Mintha kihűlt volna a nap fénye, s csupán a gonosz és a hideg létezne az egész világon. Vártam, hogy kiérjünk a fellegből, de az is csupán a remény volt: nem sütött többé a nap. Ahol kiértük, örök sötétség fogadott minket, a gonoszság jeges zuhanyként marta a lelkünket, s szorongatta démonként a szívünket. Egyetlen konkrét dolgot lehetett kivenni a zavarban:
- Sötételfek... - suttogtam magam elé. A hűvös szél hangosan visított a fülembe, s kezdtem fázni. Tudtam, hogy én nem vagyok ilyen nyafogós. Egyszerűen az itteni légkör, a gonosz mágia ezt teszi a nem idetartozó, emberséggel rendelkező lényekkel. Jómagam elf vagyok. Talán nekem nem lenne szabad ennyire elítélnem őket, elvégre valahonnan mégiscsak rokonok vagyunk.
De bár ne lennénk! Elmélkedésemből a magasságunk csökkenése ébresztett fel. Aida is arra gondolt, amire én: Átléptük Daviros határát, a felderítők könnyen kiszedhetnek minket, ha nem bújunk meg azonnal valami jól eldugott helyen. Persze ismeretlen terepen nehezen boldogul az ember. Végül céltudatosan megböktem Aida vállát, s lemutattam a mélybe:
- Ahhoz mit szólsz? - valamilyen szentély szerűség lehetett, de a közelben az jelentette a legjobb helyet a céljaink számára.
Hogy mi a célunk? Egyszerű: Elkapunk egy sötételfet, és kifaggatjuk.

Tárgy: Re: Pevaelin emlékmű Szer. Aug. 08, 2012 6:58 pm

//Dús hajába tép a szél...xD//

A csata után a sötételfekkel arra számítottam, hogy azonnal visszakapom a hangom, de nem találtuk meg azt a személyt az ellenségeink között, aki ezt az átkot szórta rám. Így hát arra a döntésre jutottam, hogy én magam megyek oda és végzek vele puszta kézzel. Tudom, hogy talán öngyilkosság pont nekem mennem, főleg mivel ősellenségeink a sötételfek, de nem tehetek másként. Gyermekkorom óta ezzel az átokkal élek, egyszer meg kell tőle szabadulnom, s most jött el az idő. Nemrég volt a csata, jobb most kihasználni ezt az időt, míg nyalogatják sebeiket, s újratöltik készleteiket, míg tehetem.
Újonnan Kennel indultam el, hiszen még mindig nem akadt le rólam azóta, mióta találkoztunk. Bár nem mintha bánnám, s nem is tettem szóvá, hogy idegesítene, vagy zavarna a közelléte. Egyébként is hozzászoktam már annyira, hogy abban az esetben, ha nem lenne mellettem, még rávenném magam arra, hogy megkeressem. Pedig egyáltalán nincs köztünk semmi, csak barátok vagyunk... vagyis azt hiszem. Mellesleg nem is igazán tudnék szólni, mert sújtott az eset, hogy nem találtuk meg a sötételfet, annyira, hogy mióta végeztünk a csatával, már gondolatban is alig-alig szólaltam meg.
Közeledtünk az említett hely felé, a sötételfek lakta tanyára, Davirosba, ahova legszívesebben a lábamat sem tenném be. Zara fehér sárkány, így jobb lesz megbújni valahol, elvégre a sötétben könnyedén kiszúrható. Ken meg is bök, én pedig hallgatok szavára, s ott landolok, ahova mutatott. Bár egy hatalmas sárkányt jobb lenne egy olyan helyen elrejteni, ahol van egy olyan nagy kő, ami eltakarhatja. De itt most kevesen fordulnak meg... Zara pedig tud magára vigyázni. De egyelőre nélküle kell mennünk, mert egy ilyen súly és méret teher lenne mellettünk. Ken felé fordulok, füleket mutatok, majd azt próbálom elmutogatni, hogy megkeresünk egy elfet, kihallgatjuk, s aztán megöljük, nehogy szóljon a többieknek. Nincs szükségünk besúgóra. Amint végeztünk, megkeressük azt, aki az átkot szórta rám, vele is végzünk, s még mielőtt mindenki utánunk jönne a felszínre, eltűnünk innen, mint a kámfor.
Egy ideig hezitálok, hogy most merre tovább, majd a számra teszem mutatóujjam, csendre intve ezzel Kent, bár nem mintha kellene... csak jobb, ha egy apró zajt sem hallatunk. Kihúzom kardomat hüvelyéből, majd úgy indulok el, pontosabban közepes tempóban futok, közben itt-ott, ahol egy kőoszlop kiáll, megbújok mögötte, hogy körbenézzek, tiszta e a levegő.

Hozzászólások száma : 51 Join date : 2011. Jul. 25.

//Nem volt jobb hasonlat...xD//

Lepattantam Zara hátáról. Talpam alatt hideg talajt éreztem, mintha jégre álltam volna. Hirtelen kirázott a hideg. Ide tényleg soha nem süt be a nap? - elmélkedtem magamban. Körülnéztünk. Valamilyen emlékműnél lehettünk, de túl sötét volt ahhoz, hogy mindent pontosan szemügyre vegyek. Nameg, erre most perpillanat éppenséggel azonnal nem volt időm.
Aida hozzám fordult, mutatóujját szájára téve. Tehát maradjak csendben. Jó. Először íjamat akartam leakasztani a hátamról. Ez viszont több szempontból rossz ötlet. Egyrészt, íjjal a kezemben kisebb helyre tudok fókuszálni, s gyorsabban kell forgolódni, nagyobb esélye annak, hogy észrevesznek. Másrészt, ha valaki netalán követne minket, akkor íjjal nem tudok felkészülni közelharcra. Ezért a tőrömet hang nélkül akasztottam le az övemről, s elindultam én is Aida után.
Kicsit aggódtam Zara miatt. Itt hagyjuk egyedül... Ha pedig észreveszik, még ha magát meg is tudja védeni, mi itt ragadtunk mindenképp. Elmenekülni csak úgy tud, ha azonnal elfut, akkor nem jöhet értünk vissza. Ha visszajön értünk, addigra talán egy egész hadsereg állja el az utunkat.
Nem túl biztató. De inkább, mint hogy tétlenül üljünk, nem igaz? Igyekeztem nem elterelni akkor gondolataimat. Vadász vagyok, értek a lopakodáshoz, de oszloptól oszlopig haladni egy ilyen terepen, ráadásul úgy, hogy a sötételfek szintén könnyen érzékelhetnek bármit, elég nehéz. Figyelnem kellett, s haladnom egyszerre. Mintha az ember egyszerre jobbra, s balra nézne. De nem panaszkodni jöttem! A hűvös talajon nesztelenül haladtunk előre, s a kevés fény, ami szolgálatunkra állt, megedzette a szemeinket.
Már egy pár perce gyalogoltunk, s én felzárkóztam Aida mellé, mikor léptek zaját hallottam. Ebben az üres csendben a halk léptek igen, hangosnak tűntek. Elkaptam társam vállát, s óvatosan odahúztam magam mellé, az oszlop árnyékába. Az áldozat mit sem sejtett. Hosszú, papi öltözékben haladt előre, teljesen természetesen. Járásából ítélve fizikai ereje nem éppen ölt hatalmas méreteket. Viszont, ha tényleg egy pap, akkor... óvatosan kell cselekednünk. Lélegzet-visszafojtva álltam. Aida szemébe néztem, s arcom mellé emeltem lassan az egyik kezem. A lépések hangja egyre közelebbről szólt. A hüvelyk, mutató és középső ujjamat kihajtottam, a másik kettőt pedig nem. Így számoltam vissza, csukott szemmel. Éreztem a zsákmányt. Hány méterre van, milyen nehéz, milyen gyors.
3... Közeledik. Megereszt egy-két köhögést.
2... Mintha gyorsulna a járása.
1... Mindjárt... Mindjárt! MOST
0... Azzal megadtam a jelet, hogy amilyen halkan csak lehet kapjuk el a fickót.

Tárgy: Re: Pevaelin emlékmű Szer. Aug. 08, 2012 9:17 pm

Egy oszlopnál megálltam, s már nem mentem tovább. Mivel szüleim egyike mágus volt, így én is értettem a mágiához, legfőképp a szél elemhez, mivel Zara mágiája is a szél, így ennek segítségével megéreztem a levegőben, ha valaki közeledik. Így nem csak Ken volt annak tudatában, hogy márpedig valaki közeledik felénk. Felkészültem arra, hogy úgy sújtsak le, hogy azzal közben ne sértsem meg ellenfelem, de mozdulatlanná tegyem; ha egy kicsit is megmozdulna, azonnal végzek vele, vagy legalábbis ártalmatlanná teszem. Ken valószínűleg tudja, hogy kivel állunk szemben. Én csak annyit tudok, hogy egy papnőt keresünk, de hogy ki lehet az, nem tudom. Csak azt tudom, hogy csakis egy papnő lehet az, aki rámtette ezt az átkot, s úgy szüntethetem meg, ha megölöm azt, aki sújtott vele.
Ahogy Ken visszaszámol, úgy markolom meg én is kardomat, hogy amint annál a pontnál járunk, hogy mehet, azonnal lecsaphassak.
De nem kellett sokat várnom, amint megérkezett az elf, s Ken lefogta, én kardomat a nyakának szegeztem. Nem szólt egy szót se, bár nem mintha tudott volna. Mivel a kezei nem voltak szabadon, így nehezére eshetett most akármilyen varázslatot is használni.
Jelzek Kennek, hogy szorosabban fogja le, s ha nem válaszolna, akkor vessen be valami trükköt arra az esetre, hogy jobban kicsalogassuk belőle a szavakat, még ha én a kardom élét is szegezem a torkának.
~Halljam, ki az a papnő, aki tartós átkokat szór a védtelen harcosokra?~ - rögtön ezzel a kérdéssel állok neki.
- Ugyan, miért mondanám el? - halkan beszél, mert a kardot eléggé közel szorítom a torkához, s minden bizonnyal nem akarja, hogy elvágjam azt. De erre hamarosan sor kerül, amint megtudtam, hogy kit keresek. Nem hagyhatok hátra egyetlen egy szemtanút sem... hiába nézek ki úgy, aki még a légynek sem tudna ártani. De most méginkább a torkához szorítom, amiért nem válaszol.
- Milyen átok? - fogát csikorgatja, s megpróbál hátrébb húzódni a kard élétől kevés sikerrel.
~A némaság átka.~ - válaszolok, mire ő csak mosolyog.
- Lerithét keresed? - ez a kérdés, pontosabban ez a név beütött a fejembe. Visszaemlékeztem arra az időre, amikor a csatában elvesztettem a hangomat.
Már nem voltunk sokan a harctéren, amikor egyedül álltam, Zara nélkül. Ő akkor épp egy másik ponton harcolt, pedig nem kellett volna magamra hagynia. Egyedül voltam, teljesen védtelenül, s csak a kardomra támaszkodhattam. Akkor senkit sem érdekelt, hogy ki az, aki egyedül harcol, mindenki arra figyelt, hogy önmagát védje, s az ellenséggel végezzen. Nem igazán figyeltek egymásra. Fogtam a kardot, ahogy az egy jó harcoshoz méltó, s lesújtottam arra, aki a közelembe ért. Végeztem, de ahogy megfordultam, hirtelen egy sötételf állt előttem. Hosszú, sötétkék ruhája szinte eltakarta minden testrészét, csak a nyaka és a feje látszott ki belőle. Hosszú fülei voltak, szemei szürkék, mint a farkasé, s hosszú, varkocsba font haja, melynek csak pár szála takarta el fülét. Legalább egy méterrel volt magasabb tőlem akkor. Álltam és néztem rá, szinte ledermedtem. Mozdulni akartam, de egyszerűen földbe gyökerezett a lábam, amikor valami annyira sértett, hogy semmit sem hallottam magam körül. Csak azt láttam, ahogy mozog a szája, s keze egy furcsa jelet formál. Fényt látok, s csak azt vettem észre, hogy már a földön fekszek s az eget bámulom.
- Lerithé! Tűnjünk innen!
Hát ő az...Lerithé. Azt hiszem, tudom, kit keresünk. De hol a papok tanyája?
~Hol van?~ - kérdezem hirtelen feleszmélve emlékeimből.
- Miért mondanám el? -úgy nézett, mint aki most visszanyerte az önbizalmát, ezért megintcsak szorosabban tartottam rá a kardomat.
- Oké-oké.... északra, majd ott elértek egy elágazáshoz, ott balra forduljatok, s ahogy bentebb értek, ott meglátjátok a szentélyt. - valószínűleg befejezte. Ránéztem Kenre, hogy szerintem ennyi információ bőven elég lesz, de hogy meggyőződjek róla, megkérdezem Zarát. Utoljára pillantok a papra, s azonnal elvágom a torkát, hogy ne tudjon többet szólni erről senkinek. Majd annak az irányába indulok, amerre mondta.
~Zara, mi található északra, onnan balra, a szentélynél?~ - még ebből a távolságból is jól tudok vele kommunikálni.
~Papok.~ - azt hiszem, ennyi elég is lesz.

Hozzászólások száma : 51 Join date : 2011. Jul. 25.

Mint a villám ugrottunk ki az oszlop mögül. A sötételf háta mögé kerültem, kezeimet átcsúsztattam a hónalja alatt, behajlítottam a könyököm, s a tarkójánál fogva elkezdtem feszíteni előre a fejét. Hogy mindez hatásosabb legyen, földre rántottam magammal együtt, s a lábammal átkulcsoltam a derekát. Szemből pedig egyből torkának szegezte Aida a kést.
~Hm... ha mazochista, akkor biztosan élvezi.~ De itt nem ez volt a lényeg. Nem értettem az egész beszélgetést. Aida ugyanis csak az elf fejében jelenítette meg gondolatait, az viszont szabályosan beszélt.
- Lerithé! - ismételtem el suttogva magamban. Valami mintha ismerős lenne, de semmi nem ugrott be. De most már tudjuk, kit keresünk. Nem tartott sokáig a beszélgetés, s amint vége lett, Aida határozott mozdulattal elvágta a torkát. A mocskos teremtmény véréből még rám is jutott. Gyorsan kikászálódtam a test alól, s kicsit beljebb vittem az oszlopok felé, hogy sötétebb helyere dugjam. A hosszú, fehér felsőmet le kellett vennem. Nem kockáztathattam meg, hogy észreveszik-e, vagy sem. Levettem, s ráterítettem a hullára. Így is a bőrruházatom, felső része elég hosszú volt, s az erdő, melyben készítették nekem, tele volt szeretettel, s ez átmelegít a legnagyobb hidegben is, s reményt ad mindig. Visszatértem Aidához, s felvilágosodtam útirányunkat illetőleg.
Északra, s egy szentélybe. Veszélyesen hangzik, főleg, hogy többen vannak. Agyamban a fogaskerekek elkezdtek dolgozni.
- Egy meglepetéstámadással talán véghezvihető, ez viszont veszélyes, mert ha egy túléli, riadót fújhat. Szemtől szemben nem ronthatunk nekik. Viszont... - azzal lekaptam hátamról az íjat.
- Ha elég közel kerülünk hozzá csendben akkor esélytelen, hogy kiszúrjanak. - mondtam, s odatartottam neki a fegyvert.
- Tudsz vele bánni, vagy esetleg van jobb ötleted? - nyitott voltam bármire. Azért egy képzett pap, aki egész életében némává varázsolhat egy ilyen erős embert, valószínűleg könnyen kiszúrna minket, s talán nem is lenne esélyünk. De ameddig nem próbáljuk ki, nem fog kiderülni.
Beletúrtam a hajamba, s lassan leguggoltam, amilyen csendesen csak lehet. Hegyeztem a füleim, s figyeltem árgus szemekkel, hogy jön-e valaki, de semmi nem mozdult rajtunk kívül. Egy árnyék, egy rovar sem... Semmi! A csend kísérteties... vagy talán... csapda?

Tárgy: Re: Pevaelin emlékmű Csüt. Aug. 09, 2012 9:30 pm

A pap véréből még rám is került, de nem törődtem vele, most az volt a legfontosabb, hogy minél hamarabb eltegyem láb alól azt, aki megérdemli azt, hogy vége legyen. Elvégre én vagyok az, aki évek óta nem tud szólni. Így merszem sincs gondolatban kimondani másoknak azt, amit valójában mondani szeretnék, nem merem kinyilvánítani az érzéseimet; de ha tudnék beszélni, valószínűleg az éves elmaradásokat bepótolnám, s egész nap csak járna a szám. De most nem ez a fontos...
Ahogy elérkeztünk úticélunk vége felé, megtorpantam. Körbetekintettem úgy, hogy lehetőleg ne vegyenek észre. Egy ideig még senkit se láttam, kísérteties csend honolt a sötét szentély körül, de amint épp informáltam volna Kent, valami megmozdult. Pontosabban valakik. Nem egy sötételf jött az egyik odúból, hanem egymás után többen is, s körbeállták a szentélyt. Biztos valami szertartás... hogy milyen neveletlen vagyok! Pont ezt a szertartást fogom én megzavarni? Persze.
~Nem igazán harcolok íjjal és nyilakkal, de ha a harc megköveteli...~ - pontosabban akkor nincs választás. De vannak ötleteim, hogy hogyan lehetne betörni közéjük.
~Ha innen ki tudnánk szúrni, hogy melyikük a leghatalmasabb, vagy közel jár hozzá, akkor azt célszerű lenne eltenni láb alól ebből a távolságból. Mivel elf vagy, neked jó a látásod... és gondolom, bírsz mágiával... ahogy én is egy bizonyos szinten.~ - szünetet tartok, s gondolkodok tovább.
~Aztán meglepetésszerűen közéjük kerülünk, de fedezzük egymást hátulról. Ha szorul a hurok, hívom Zarát, idetalál. Egyébként is: mit utálnak a sötételfek a legjobban? A fényt...~ - itt most pont arra gondolok, hogy Zarának nagyok a szárnyai, így annak segítségével és a mi mágiánk segítségével az egész teret meg tudnánk világítani úgy, hogy elvakítjuk a sötételfeket... ha nem is teljesen, de egy bizonyos ideig biztosan hat, egyébként is annyira érzékenyek rá, mint a vámpírok. Elvégre olyanok a páncéljaik is, amelyek fény hatására berozsdásodnak... tehát az ő bőrük sem lehet szívósabb.
~Mindaddig, amíg nem szorul ez a bizonyos hurok... addig feltartjuk őket fegyverrel, mágiával. Esetleg más ötlet?~ - ha nem, akkor támadhatnak is.

Hozzászólások száma : 51 Join date : 2011. Jul. 25.

A kommunikáció nehéz volt számomra ebben a helyzetben. Az egyetlen előny Aida üzenetátadásának módjában az az, hogy őt nem veszik észre a hangja miatt. Haboztam egy pár másodpercig, majd amennyire lehetett, suttogóra vettem a dolgot.
- Ha gondolod, egy tűzlabdával tudok párosítani egy lövedéket, talán az elvakítaná őket, s biztos megsebesülnének a robbanás miatt is. Lerithét le kell választani a többiektől, hogy nyugodtan megölhesd. - eddig legjobbnak az elvakítást találtam. Gyors, s egyszerre teszi harcképtelenné mindet. Már csak a kivitelezés hiányzik. Egy kis szünetet tartottam. Lent nem adták semmi jelét annak, hogy észrevettek volna minket. Közben fejemben lassan összeállt a terv.
- Megkerülöm a szentélyt. A másik oldalról középre belövök egy robbanó vesszőt, így két oldalra szakítjuk őket. Azzal lesznek elfoglalva, hogy a támadást irányát határolják be, ezért még kettőt-hármat lövök rájuk, közben te Zarával megrohamozod őket hátulról. Mire észbekapnak, én is megérkezem. - nagyjából megfelelő: teljes meglepetés, kivitelezhető, és alacsony a kockázat. Egyszerre érünk oda, én fedezem őt, ő fedez engem.
Felálltam a rejtekhelyről, s közöltem Aidával, hívja ide Zarát, amilyen csendben csak lehet. Én pedig elindultam, s életbe lépett a terv első része: Észrevétlenül megkerülni a szentélyt. Görnyedten kellett haladnom, hogy a kiszűrődő, minimális fényben ne vegyenek észre. Próbáltam minél távolabb maradni, s a többi irányba is figyeltem, hogy onnan nem jön-e valaki. De a sötételfek túl nagy biztonságban érzik magukat. Sem őrök, sem zárak, könnyű ki és bejárás. Meg is érdemelnek egy ilyen rajtaütést. Bár, minél többet agyalok, egyre gyanúsabb. Visszalépni viszont már nem tudok. Ha visszafordulok, nagyobb esélye van, hogy észrevesznek, ezért haladnom kellett tovább.
Sikeresen elértem a túloldalra. Megbújtam az oszlopok aljánál a sötétségben, s erősen füleltem. Csak a levegőre koncentráltam. Még ekkora koncentráció mellett is alig érezhetően változott a levegő egy pár másodpercre, s alig hallhatóan hallottam valami suhogás féleséget. Lent az állandó mormolás ezt teljesen elnyomta. A terv második része szintén sikeres volt. Most jön a kockázat. Leakasztottam az íjamat a hátamról, s amennyire mertem, kidugtam a fejem. Körben álltak a papok, lehajtott fejjel, csuklyában. Nem volt semmi, ami a rangjukat mutatta volna, sőt semmi, ami megkülönböztette őket egymástól. Így hát nem lőhettem rá egyre sem. Bárhogyan végződik, s bármi lesz, Aidának kell megölnie azt, aki megátkozta. Ezért nem lőhetek konkrétan, csak középre. Kivettem egy vesszőt. Jól megjegyeztem a távolságot. Lebuktam újra az oszlopok aljára. Beillesztettem a vesszőt, s elsuttogtam egy varázsigét. A nyíl lángolni kezdett. Csukott szemmel elkezdtem számolni háromig, s háromnál gyorsan megfordultam, majd belőttem a szentély közepébe, hogy elválasszam őket egymástól.

Tárgy: Re: Pevaelin emlékmű Pént. Aug. 10, 2012 4:41 pm

Végighallgattam Ken felvetését, aztán bólintottam, hogy megértettem, mit szeretne.
~Zara, gyere ide, ahol most vagyunk. Lehetőleg hangtalanul. Elég lesz egy szárnycsapás, onnan csak lebegj be ide. Tudni fogod a dolgod abból, ahogy mozdulok.~ - Zara vette is a jelzést, s valószínűleg már el is indult, persze ezt lassan teszi, hogy ne vegyék észre...lehetőleg. Bár ha most minden sötételf erre tartózkodik, vagy legalábbis a fele, akkor mázlink van.
Amíg Ken dolgozott, addig én azon agyaltam, hogy hogyan juthatnék középre a szentélyhez, persze úgy, hogy azzal magamat ne tegyem ki célpontnak, elvégre így mindkét oldalról tudnának támadni, valamint hogy közben én is tudjak kivitelezni egy-két cselt. De amint észleltem Zara közeledtét, már tudtam is, hogy mit fogok tenni.
Már messziről jeleztem neki a kezem felemelésével, hogy jöjjön értem, s vegyen fel. Ahogy Ken már ketté is választotta a bagázst, mindannyian feleszméltek, s eltávolodtak a tűztől. Ez persze nem jelentett nekik elég fényt, de most jövök én.
Zara felvett, vagy legalábbis én belekapaszkodtam a lábába, s úgy repült fel velem a levegőbe; szerencsére eléggé nagy volt a tér ahhoz, hogy elférjünk, és kicsit fentebb tartózkodjunk a tűztől. Legyintettem egyet a szabad kezemmel, amire Zara megint vette a jelzést, és egy hatalmasat csapott a szárnyaival, persze nem a tűz felé, hanem attól inkább el, hogy ennek segítségével még jobban szétszórjuk egymástól a papokat, s volt még egy előnye: így lefújtuk a fejfedőt mindegyik fejéről. Már láthattam, hogy kit kell megölnöm, de korántsem volt olyan könnyű a küzdelem, mint amilyenre számítottam. Vagyis... ahogy érzem, nem lesz olyan könnyű, elvégre azzal állok szemben, aki megátkozott. Bár akkor még tehetetlen voltam, de most erősebb lettem... de lehet, hogy azóta ő is erősödött. Ezt csak akkor tudhatom meg, ha megpróbálom. Körbetekintettem gyorsan, de hogy ne lássanak a papok, hogy pontosan kit kell célba venniük, elmormoltam az erős fény varázsigét: Firm Levo!
Zara a szárnya segítségével befont engem, s úgy lebegett, hogy azzal elősegítse a fény nagyobb terjedését. Hála Anamúrnak és az isteneknek, manapság minden sárkánynak alap ereje a tűz, így mindegyik tud tüzet lehelni...na már persze kivéve a jég és vízi sárkányokat. Zara pedig kizárólag a szél és tűz elemre építi elemeit, ahogy én is a szélre specializálódtam... bár csak a legjobb és legerősebb drakojanok használhatnak mágiát, vagy öröklődés során... - nos, én örököltem-, persze a tűz és szél elemén kívül. Valahogy össze kell hangolódnunk a sárkányokkal. Kevés drakojant ismertem, ismerek, akik tudnak egy-két eltérő mágiát, ami egyetlen elemre sem épül. Talán ha végzek, edzeni fogom magam.
A papok elvesztették egy időre érzékeiket, így nem tudhatták, hogy most éppen kivel is van dolguk, hányan vagyunk, milyen harci taktikákat ismerünk, mivel támadunk. A legfontosabb az, hogy ebben a pillanatban egy mágiát sem tudnak használni.
Gyorsan kiugrottam Zara karmai közül, s akit csak értem ezen az oldalon, kihasználva vakságukat, egy-egy kardcsapással lecsaptam fejüket a helyéről vagy hasba szúrtam őket. A nőt, akit keresek, még mindig nem találtam meg.
Csak egy bajom volt: túl könnyűnek bizonyult a harc... ami lassacskán vett egy fordulatot, mert a papok bizony nem voltak kevesen, így is csak a negyedével tudtam végezni. Ők pedig lassacskán éledeztek, s ott álltam, tehetetlenül. Nem tudtam megtámadni így egyet se, mert ha egyre rámegyek, ott van a többi, akik hátbatámadhatnak. Ezért vártam a legmegfelelőbb pillanatra. A sárkányomat egyelőre nem támadták meg, mert valószínűleg én könnyebb prédának tűntem, vagy legalábbis olyannak, akit gyorsan el kell tenni láb alól.
Körbeálltak, s elkezdtek mormolni az orruk alatt egy varázsigét. Hallgattam, s koncentráltam, próbáltam kivenni minden érthető szót a beszédükből, elvégre ha drakojan az ember, szinte minden nyelvet fel kell ismernie. Kivártam a megfelelő pillanatot, s amikor úgy éreztem, hogy elérkeztek az utolsó szóhoz, jeleztem Zarának.
Zara egyből kapcsolt, s mivel nem akarta elveszíteni lovasát, mert valószínűleg abba ő is belepusztulna, gyorsan kivett engem a papok közül.
Hogy mi volt a végkifejlet? A papok villám-és árnyéknyalábjai egymással érintkezve lassan átfutottak a másik oldalra, s saját magukat pusztították el helyettem. Fellélegeztem, hogy annak ellenére, hogy régen csatáztam, még mindig jók a reflexeim. Az azt jelenti, hogy nem rozsdásodtam be. Persze magabiztos is voltam, mert mindenképpen meg akartam nyerni ezt a háborút...már ha mondható ez háborúnak.
Egy oldal kész, jöhet a következő. Bár nem tudom, hogy Ken mit ügyködik, de az a legbiztosabb, hogy azt a nőt, aki engem megátkozott, nem lesz könnyű elpusztítani.
Zara leejtett a másik oldalra. Azonnal megláttam azt a nőt, Lerithét, aki szinte semmit sem csinált, csak magában vigyorgott, mintha ráfestették volna az arcára... egy pillanatra sem akart elhalványulni..

Hozzászólások száma : 51 Join date : 2011. Jul. 25.

Felgyorsultak az események. Nem fordíthattam minden figyelmem Aidára, ugyanis nekem legalább annyi elffel kellett megküzdenem, mint kettejüknek. Igyekeztem minden körülöttem történő dologról tudomást venni, addig pedig véletlenszerűen lőttem a papokat sima vesszőkkel. Tudtam, a legegyszerűbb, ha a csuklyájuk belsejébe célzok, s egy fejlövéssel megkönnyítem a dolgomat.
Zara megérkezése hatalmas port kavart a másik oldalon. Itt az idő! Visszaakasztottam az íjam a vállamra, kardomat előrántottam, s elkezdtem rohanni a tömeg felé, egyenesen be a szentélybe. Bal kezemben fogtam a kardom, jobb kezem magam mellé engedtem futás közben.
- Ignis orbis! - üvöltöttem hangosan, hogy ezzel is megfélemlítsem az ellenfeleimet. Amíg még tisztes távolságban voltam tőlük, eldobtam a tűzlabdát közéjük. Cseltámadás szerűen. Egyet sikerült megölnöm vele, s ebből rájöttem, hogy nem őt keresem.
Gyorsan cikázott a szemem. Ezredmásodperc töredéke alatt felmértem a helyzetet. Legbelül állt egy magasabb, tekintélyes tartással rendelkező pap. Mintha a ruhája sötétebb lett volna a többiekétől. És... nem csinált semmit.
~Ő lesz az!~ Egyből éreztem. Ahogy ránéztem, a belőle áradó sötét energia kicsit megbénította a szívemet. Azonban az eltökéltség, mi idevezetett, nem hagyta ennyiben a dolgot. Két kezembe fogtam kardomat, s nekirontottam a meglepett papoknak. Kettőt sikeresen lekaszaboltam, de a többiek, az állítólagos Lerithé kivételével tőrt ragadtak, melyből erős méreg csepegett. Nem szerettem volna kapni sebet azoktól a fegyverektől. Volt alkalmam látni, s tapasztalni a sötételfek mérgének erejét. A gyógyír előállítása hosszú időbe telik, s nagyon nehéz megtalálni azokat a növényeket, melyek szükségesek hozzá. Nem okoznak azonnali halált, hanem hosszú, pokoli szenvedést okoznak bármilyen élőlénynek. Elég undorító, mocskos féregnek kell lenni ahhoz, hogy valaki azt használja... sajnos én is megtettem rengetegszer, ráadásul ártatlan emberek ellen. Ezzel még el kellesz számolnom.
Egy közülük elkezdett felém közeledni fegyverével, a többiek pedig varázsigéket mormoltak. Amennyire ki tudtam venni a szavaikból (elvégre rokonságban vagyunk) elemi erőket hívtak segítségül. Bizsergést éreztem. Villám! Az agyam gyorsan pörgött. Elkezdtem rohanni támadóm felé, elkaptam a csuklóját, így megakadályoztam, hogy támadjon. Tüdején keresztülszúrtam a kardomat, majd megemeltem, s vele szaladtam a többiek irányába. Mikor éreztem, hogy ellövik a varázslatukat, egyszerűen meghajítottam feléjük. Remek fizikai állapotommal ezt nem volt nehéz megvalósítani. Ez leblokkolta a villámgömböket, s lekötötte őket egy darabig.
- Mico orbis! - mondtam ki a varázsigét, s bal kezembe gyűjtve az energiát, a földön fekbő három elf felé dobtam azt. Közben Aida átjött a túloldalról. Tehát sikerrel járt. Elmosolyodtam. S most, hárman, kiegyenlített küzdelemben állhattunk szembe a gonosz papnővel, Lerithével.

Tárgy: Re: Pevaelin emlékmű Szomb. Aug. 11, 2012 10:07 pm

Megálltam, s arra az időre, amíg nem támadt egyikőnk se, beleszippantottam a félig füsttel, félig vérrel áztatott levegőbe. De legalább megpihenhettem. Talán fizikailag nem is annyira, de lelkileg sokkal jobban megerőltetett ez a harc.
Bár Kennek nehezebb dolga volt az én szemszögemből, hiszen ő egyedül harcolt ugyanannyi pap ellen, mint mi ketten Zarával; de az is lehet, hogy Kennek nem volt nagy ördöngősség, hogy elbánjon velük.
Vártam, ahogy legalább három méternyire álltam meg Lerithé előtt, s ő csak mosolygott rám azzal a sokat sejtető tekintetével.
- Nocsak, nocsak! A kis hernyóból pillangó lett! Tudtam, hogy egy nap majd eljössz és bosszút állsz. Mutasd meg, hogy fejlődtél e valamit! - le sem vette rólam a szemét.
~Ez a mi harcunk. Legyen egy az egy ellen, tisztességesen.~ - Lerithé bólintott, ahogyan Kenre nézett.
- Talán el kellett volna vennem azt a képességedet is, hogy meg tudj szólalni mások fejében. De rendben, legyen, ahogy akarod, egy az egy ellen...nélküle. - mutatott Kenre. Ezzel persze nem el akarta tenni láb alól, csak azt akarta, hogy ne legyen útban, s ne akadályozza a mi harcunkat.
~Vannak feltételeim: nem használhatsz átkokat.~ - e kérésemre Lerithé bólintott. A harcokat általában az elfek komolyan veszik, tehát ha megkívánja tőlük a becsület, akkor úgy harcolnak, ahogy ellenfelük megkéri. Persze ha nem kér olyat, ami megvalósíthatatlan. Amit én kértem, az teljes mértékben megvalósítható.
Lerithé egyelőre ragaszkodott a közelharchoz, ahogy megfigyeltem, elvégre köpenye alól egy kardot húzott elő. Tipikus sötételfek által kovácsolt kard, ami nem bírja sokáig, bár nem tudhatom, mire számíthatok akkor, ha egy pap kezében van. Csak abban tudtam reménykedni, hogy nem öl meg vele, bár ennek a harcnak a tétje élet-halál.
Felkészültem én is, hogy összecsapjak vele, s ahogy már ő is készen állt, lassacskán lábam elhagyta a talajt, s megindultam felé, hogy a köztünk lévő táv lassan zsugorodjon. De ez nem lassan történt meg, hanem minél gyorsabban, hogy túllegyünk rajta.
A két kard éle összecsapott, ahogy egymásnak estünk. Nyugodt maradtam, mert harcban megtanultam, hogy sosem szabad idegesnek lenni és dühből harcolni, mert annak csak rossz vége lehet. Így próbáltam a lehető legnyugodtabban harcolni.
Ahogy ő újabb és újabb csapásokkal próbált ostromolni, úgy figyeltem mozdulatait és próbáltam kieszközölni, hogy a következő lépését merre és hogyan várhatom. Mindaddig csak védekeztem és ugyanilyen módszerekkel ütlegeltem. Ha már kicsit sok volt, akkor hátrébb léptem, hogy tartsak egy kis fegyverszünetet.
- Jól van hát. - elmosolyodott, majd kihasználva ezt a szünetet elmormolt egy varázsigét. Nem akartam most varázslat közelébe kerülni, az övéit főleg próbálom inkább elkerülni. Ahogy hallottam, elég gyorsan mondta ki a mágikus szavakat, de így is rá tudtam jönni, hogy földmágiáról van szó. A földből egyszerre csak egy nyúlvány állt ki, de gyorsan kellett cselekednem, mert éreztem a lábam alatt megremegni a talajt. Tudtam, hogy több ilyen is lesz, amelyeknek az lesz a célja, hogy élve felnyársaljanak, így minél gyorsabban ugrottam el a helyről. Köszönhetően a szél elemnek, magasabbra ugorhatok, mint egy átlagos ember, így egy szaltóval könnyedén kikerülhettem ezeket, s az egyik kőre érkeztem. Mintha egy balett-táncos lennék.
- Remek. Fejlődtél. - jegyezte meg magának, s várt a további mozdulataimra. Gyorsan kellett gondolkodnom, hogy tudjam, mivel szerelhetem le... de mivel nem tudhattam előre a mozdulatait, ezért mindig csak egy lépést tudtam kigondolni... de tovább már nem volt, mert nem tudtam, hogyan reagálja le. Persze arra meg volt a lehetőségem, hogyha sikeresen kivédi, akkor mit teszek, vagy ha nem tudja kivédeni, akkor mit teszek. Az biztos, hogy nem adok neki szünetet arra, s lehetőséget se, hogy elválassza a fejemet a nyakamtól...

Hozzászólások száma : 51 Join date : 2011. Jul. 25.

Ketten álltunk szembe Lerithével. Leírtam egy kört a bal vállammal, kicsit fájt a hirtelen akciótól. Éreztem, hogy ez a kettejük harca lesz, s nem avatkozhatom közbe, de Aida válaszát meg kellett várnom. Mindenre felkészülten álltam, kezemben a kardom, hátamon az íjam. Sötét elfek vérétől koszos ruhám szorosan rám tapadt, hosszú hajam pedig szemembe omlott. Nem igazán kelthettem tipikus, csillogó elf látványát, de nem is szépségversenyre jöttünk ide. Talpam alatt szintén tócsákban állt a vér, s az égett hús szaga undorítóan hatott az emberre. Most viszont nem szabad meghátrálni. Az érzékszerveim erősebbek, mint az Aidáé, úgyhogy engem kicsit jobban megzavart ez, mint őt.
Tudtam, hogy Aida kommunikál Lerithével, s mikor az megszólalt sötét hangján, a legbecsületesebb, de legrosszabb döntést kellett hallanom. Egy az egy ellen. Morogva bár, de hátrébb léptem. Beszélnem kellett volna Aidával a küzdelem előtt, de nem akartam megzavarni.
~Egy pap. Igazi varázshasználó. Kevés ettől rosszabb ellenfelet kaphattunk volna. Talán ha tudnám használni azt a képességet, amit Aida... tudnék vele szót váltani, s segíteni.~
Azonban ahogy tovább gondolkodtam, rájöttem, hogy ez valószínűleg lehetetlen, s tisztességtelen. Nem szeghetem meg a szabályokat. S mivel Lerithé nagy hatalommal rendelkezik, talán azt is észrevenné, mit akarok tenni.
Görcsösen markoltam a kardomat. Itt az egyetlen teremtés, aki mellől nem kell elmennem, s egy olyan harcba fogott bele, mely nagyon nem lesz egyszerű... nekem pedig végig kell néznem, s nem segíthetek. Elkeseredve álltam, s belül végig imádkoztam.
~Anamúr... 100 évvel ezelőtt egy csatában elveszítettem azt az embert, akit a családomnak neveztem. Könyörgöm, ne ismétlődjön meg ez még egyszer! ~ Hihetetlen akaraterő kellett ahhoz, hogy akkor, ott, nyugodtan meg tudjak állni, s ne csináljak semmi hülyeséget. Kőkemény választás ez. Nem tehettem mást, belül minden erőmmel azon voltam, hogy az isteneket megkérjem arra, Aidát erősítsék meg annyira, hogy le tudja győzni az ellenfelét. Túl sokat szenvedett már miatta, nem bukhat el így!

Tárgy: Re: Pevaelin emlékmű Vas. Aug. 12, 2012 3:17 pm

Nehezen gondoltam ki a következő lépésemet. Elsődlegesen arra kellett koncentrálnom, hogy valahogy harcképtelenné tegyem. Ha már csak a fegyverét tudnám kiütni a kezéből, akkor már csak a varázslatára hagyatkozhat. De még így is nagy erő van a kezében... de akkor nekem legalább csak egy dologra kellene koncentrálnom, akkor viszont én támadhatok fegyverrel és varázslattal egyaránt. Bár nem tudom azt sem, hogyha sikerülne megfosztanom a kardjától, mi tántorítaná vissza attól, hogy újra a kezébe vegye mondjuk egy varázslat segítségével? Ezért volt most szoros a küzdelem, és minden lépésemet jól meg kellett fontolnom. Segítséget viszont nem kérhetek, ha szemtől szemben harcolok valakivel, becsületesen kell harcolnom, ezt megköveteli a becsületkódexem. Tehát csak magamra támaszkodhattam, nem vehettem igénybe sem Zara, sem Ken tudását. Ha gondolatban próbálnék velük kommunikálni, azt Lerithé észreveszi rajtam, még ha nem is hallja, hogy mit beszélek.
Próbáltam úgy körbetekinteni a helyen, hogy ne tűnjön fel neki se a szándékom, s tudjak úgy mozdulni, hogy ezeket a képeket összetéve úgy mozogjak, hogy ne tudja kiszámítani a lépéseimet. Csak szükségem volt arra, hogy minimális helyismerettel rendelkezzek ahhoz, hogy akadálymentesen közlekedjek, bár tudom, hogy nem lesz zökkenőmentes ez a harc.
Nem is kellett nekem támadnom, mert amíg gondolkodtam, Lerithé volt olyan kedves, hogy lépjen helyettem is. A következő összecsapásunk már erőteljesebb volt, érezni lehetett benne azt, hogy ő maga sem akar alulmaradni, viszont én elszántabb voltam. Hiszen volt valamim, amit mindennél jobban akartam, még ha igazán nem is lenne olyan nagy szükségem rá. De akkor nem érezném magam méltónak az életemre, ha emiatt nem tudnék bosszút állni. Nem akarom még egyszer hallani, hogy 'a hangtalan szűz', már elég volt ebből.
Lerithé egyelőre kitartott a kardja mellett, s csak akkor használt mágiát, ha én hagytam neki szünetet. Tehát ahogy az előbb is kigondoltam, nem hagyok neki alkalmat arra, hogy mágiát használjon. Persze valahonnan erőt kellett merítenem, hogy folytatni tudjam a küzdelmet. Neki persze nem tudom, honnan jöhetett ez az aktivitás... persze, pap, nekik pedig kimeríthetetlen szinte az az energiaforrás, ami van.
De még mindig tudtam, hogy a sötételfek nem bírják a fényt... ez alól a legerősebb papok sem kivételek. Már csak azt vártam, hogy adjon egy olyan alkalmat, amikor tudom használni, és kombinálni egy kardcsapással. Mert akkor sínen lennék, s ki tudja, lehet, vége lenne ennek az egésznek. Zara mindaddig figyelte az eseményeket, s ahogy láttam szeméből, reménykedett abban, hogy nem kell elveszítenie lovasát...mert azt ő sem élné túl. Ahogy mondani szokás, egy lovas tud élni sárkánya nélkül, de a sárkány nem tud élni lovasa nélkül. Ha nekem végem, ő már nem keresné többé fajtája társaságát, elkóborolna, s ha véletlenül szembetalálná magát egy erősebb lénnyel, nem harcolna, egyszerűen hagyná, hogy végezzenek vele. Sőt, olykor lovasuk halála után maguk is belerohannak a halálba. Én ezt nem akartam. Szóval a magam és Zara érdekében is igyekeztem túlélni ezt a harcot, nem akartam, hogy végzetes legyen a számára. Egyébként is... itt van Ken is, aki eddig attól félt, hogy elítélem azért, mert tolvajlással és gyilkolással foglalkozott. Valószínűleg én vagyok az egyetlen eddig, aki elfogadta ilyennek, amilyen, és tudok vele együtt élni. Nem akarom itthagyni azokat, akiket szeretek.
Ígyhát minden ötlettől vezérelve, de nem fejjel a falnak, úgy csépeltem Lerithét, ahogy csak tudtam. Elrugaszkodtam a földtől, s ahogy szúrni próbált, kitértem előle, egy pillanatra hátat fordítva neki, de ezzel egyidőben a kardomat hátrapördítettem, s sikeresen ejtettem egy sebet az arcán. Megálltam.
Egy pillanatra ő is ledermedt, ahogy mutatóujját az imént ejtett sebre csúsztatta, majd meggyőződve arról, hogy tényleg sebet kapott, maga elé emelte kezét. Vért látott rajta. Most már tudhatta, hogy nem csak játszom vele, hanem vissza akarom kapni azt, ami az enyém.
Ezt a pillanatnyi szünetet kihasználva elmormoltam magamban egy varázsigét. Ebben csak annyi előnyöm volt, hogy nem tudhatta, mikor akarok varázslatot használni, s nem is hallhatta, hogy mit. Egy tűzgömb jelent meg az egyik kezemben, amit gyorsan felé dobtam. Sajnos nem sikerült teljesen eltalálnom vele, csak a ruháját égette meg valamelyest, de hamar eloltotta. Nem gond, ez is valami. Már legalább közel járok ahhoz, hogy valamire jussak, hiszen már legalább fél órája csapkodjuk egymást, még ha fel se tűnik ez az idő. Már nem csak a sötételfek rámszáradt vére kezdett el folyni lassan a bőrömön, hanem az izzadtságcseppek is, ami a hosszas harc eredménye volt. Ezt ő is észrevette rajtam, hogy erőm kezd lankadni és fáradok, s azért is rákapcsolt. Tudta, hogy úgysem hívok segítséget, mert így akartam, s milyen eszelős! Mert ennyiért tényleg nem fogok segítséget kérni. Egy ideig még vissza tudtam tartani, s kivédeni támadásait, de hamarosan kaptam egy mély sebet a vállamra. Már a saját vérem is folyhatott, de mivel lelkileg eléggé erős voltam, így fizikailag is próbáltam az maradni. Nem azt mondom, hogy fel se tűnt, hogy megvágott, hanem azt, hogy igyekeztem nem kimutatni fájdalmamat, s folytatni tovább a be nem fejezett hűborút.
Újra pörgetnem kellett az agytekervényeimet, hogy hogyan tudnám kiütni kezéből a kardját. Eszembe jutott pár lecke a mesterektől: súlypont. Tudnom kellett, hogy hol van a kardnak az a pontja, ahol ha az ember megfogná, egy vonalban lenne. Újra körbetekintettem a helyen, s csak a merő véletlenre mertem bízni, hogy olyan mázlim lesz, hogy sikerülni fog oda érkeznem, ahonnan ki tudom ütni a kardot a kezéből. Kihasználva azt, hogy most arra figyel, mikor lépek, újra elrugaszkodtam, s arra az időre, míg az oszlopon landoltam, s onnan rugaszkodtam volna tovább felé, kihasználtam azt, hogy segítségemre van a szél elem, s egy erősebb lökettel hátrébb küldtem annyira, hogy tudjam, oda érkezek, s ezzel sikerült azt is elérnem, hogy lehunyja a szemét. Ebből kifolyólag már ugrottam is tovább, s hála Anamúrnak, oda érkeztem, ahova számítottam, s egy határozott mozdulattal kiütöttem a kardot a kezéből. Kihasználva fegyvertelenségét is, nem vártam meg azt, mire újra feleszmél, hanem egy erős megindulással átszúrtam a mellkasát. Vér bugyogott fel a szájából, s kezével megmarkolta kardom élét olyannyira, hogy onnan is vér kezdett folyni, egyenesen felém.
- A hernyóból...pillangó lett... - utolsó erejét még arra használta fel, hogy kezét felém tartsa, s egy pillanatra megfogja az arcomat. Talán ezzel jelezte, hogy mostmár enyém, ami egykor is az enyém volt. De ez a kéz hamar megremegett, s lecsusszant arcomról, ahogy szemét is lehunyta, s ránehezedett kardomra. Nemcsak a ruhám, de a kezem és az arcom is véres lett a kardommal együtt. Hosszú harc volt, de vége... s talán meglett az eredménye is... de ezt egyelőre nem akarom kipróbálni.
Ahogy végül kihúztam kardomat, s Ken felé fordultam, csak akkor lett meg tényleg az eredménye: láthatták, ahogyan egy kis fény fut át a torkomon, de a kimerültségtől még nem volt erőm beszélni... s ahogy a fáradtság átvette felettem az uralmat, úgy estem össze ettől a kimerültségtől.

Hozzászólások száma : 51 Join date : 2011. Jul. 25.

Az egyre hevesebb harc nem csak számomra volt ijesztő. Folyamatosan figyeltem az egész terepet: Nem jön-e erősítés valahonnan. Sem a közelben, sem távolabbról nem hallottam semmit. Ha valaki itt is van még rajtunk kívül, az egy nagyon profi bérgyilkos lehet. Néha odapillantottam Zarára. Tekintetében mérhetetlen aggódás csillogott, s az ember ha ránézett, már attól elszorult a torka, ha pedig tudja, miért néz így ez a jószág, elég nehéz volt mereven nézni a küzdelmet.
Összeszorított állkapcsom mintha görcsbe állt volna, az én izmaim is megfeszültek, pedig csak álltam, karba tett kézzel, s szurkoltam. Itt nem szabad veszíteni! Röpködtek a varázslatok, csattantak a kardok, s a környéken sehol senki. Megérte vajon eljönni? Vagy csupán a vesztünkbe rontottunk? Ha Aida elbukik... akkor én fogok bosszút állni rajta. De erre még gondolni sem volt szabad. Nem illő a legrosszabbat előidézni a fejünkben, ha semmi nem biztos.
Főleg, hogy a drakojan fölénye egyre nagyobb lett. Mozdulatain már ugyan észrevehető volt a fáradtság, s a kezdődő erőtlenség, de ugyan úgy az elszántság, s a küzdeni akarás is. Szemeiben olyan láng égett, melyet ez a sötétség, ez a hideg, s ez a gonoszság sem tudott kioltani. S mikor ezt megláttam, nem aggódtam tovább. Akkor már tudtam, ki fogja nyerni a viadalt. Igazam lett. Aida egy bravúros mozdulattal kiverte ellenfele kezéből a fegyverét, s keresztülszúrta kardját a tüdején. Valamit nyögött utolsó leheletével a pap, de nem értettem hogy mit. S észrevettem, hogy kezét Aida arcához érinti. Először megijedtem nagyon: azt hittem, egy varázslatot még elküld haláltusájában. De nem. Tisztességes volt. S ez szóljon mentségére így, halála után. Aida felénk fordult. Előreléptem, de megtorpantam. Mintha egy fénygömb kúszott volna le a torkán. Csodálkozva bámultam, s tettem még egy lépést. Lába megremegett, s ebből rájöttem: elvesztette minden erejét. Fajomhoz méltó gyorsasággal mellette teremtem, s még éppen idejében elkaptam. Féltérdre ereszkedtem, őt pedig lefektettem, s fejét a karjaimban hagytam. Elvesztette az eszméletét, de életben volt. Légzése, pulzusa szintén. Boldogságomban azt hittem, könnyek fognak gyűlni a szemembe, de nem hagytam magam. Férfi vagyok, nem sírhatok.
- Köszönöm... Köszönöm, Anamúr! - s magamhoz szorítottam az alvó lányt. Zara odasettenkedett mellém. Az ő szemében is már az öröm és a boldogság csillogott. Nyilván megijedt, hogy elveszíti a gazdáját.
Hirtelen felkaptam a fejem. Mintha halk léptek hangja lenne. Egyedül nem mertem felszállni Zarára, szóval muszáj voltam megvárni, míg Aida magához tér. De valami biztonságosabb helyen. Intettem Zarának, s amilyen csendben csak lehet, kiosontunk a szentélyből, be a végtelen sötétségbe, kellő távolságban Lerithé hullájától.
Mikor biztonságba értünk, levettem magamról még egy réteg felsőruhát, de még így is volt rajtam egy bőr rövid ujjú. Azt terítettem le a földre, s fektettem rá a hős drakojant, ki kivívta magának a gyógyulást. Így, ketten, közvetlen mellette, kezemmel a homlokán vártuk, hogy felébredjen, s elhagyjuk a legsötétebb helyet, amit ismerünk.

Tárgy: Re: Pevaelin emlékmű Vas. Aug. 12, 2012 4:22 pm

Igen, még éltem, szerencsémre. S azt is tudom, hogy visszakaptam a hangomat, mert már nem járt annyi hang a fejemben. S ha szólni akartam, már nyitni tudtam a szám...persze nem ebben a pillanatban. Azt tudtam, hogy Ken nem fog egyedül Zara hátára szállni, mert még mindig félt egyedül meglovagolni őt, így megvárja, míg felébredek. Bár nem tudom, hogy ez mennyire kockázatos, főleg egy ilyen helyen, ahol mindkettőnk ellensége ez a sötételf bagázs.
Bár nem kellett sokat várni rám, taíz percen belül úgy pattantam fel, mintha semmi bajom sem lenne. Az első az volt, hogy Kenre nézek, majd Zarára, s teszek egy mozdulatot, amivel letakarítom magamról Lerithé vérét az arcomról.
- Tiszta mocsok vagyok. - úgy hangzott, mintha undorodtam volna most mindentől, ami rajtam volt. Pedig egyáltalán nem... s az volt a furcsa, hogy ez volt az első megnyilvánulásom, pedig egyáltalán nem szoktam ilyesfajta poénokat mondani... mondani? Rögtön a torkomhoz is kaptam, hogy ezt a saját hangomon mondtam ki. Olyan jó volt hallani... gondolatban sosem hallottam vissza a saját hangomat, olykor azt se tudtam, hogy mit beszélek. Csak gondoltam... de az ember sose a saját hangján gondolkodik, vagy igen? Teljesen más volt így, s ennek örültem is. Annyira, hogy ebből az örömből még Ken is kaphatott, mert nem tudtam megállni, hogy jól meg ne szorongassam.
- Köszönöm, Ken, hogy mellettem voltál. - persze hagyni akartam ebből az erőből még Zarának is, így elengedtem Kent, talpraálltam, s Zarához sétáltam.
- Nélküled persze semmi se sikerült volna. - megsimogattam, ahogy az mindig szokásommá vált. Elválaszthatatlan lettem az évek során Zarától. Hiába mondják azt, hogy egy lovas tud a sárkánya nélkül élni, én bizony nem tudnék. Valószínűleg abban a pillanatban a mélybe vetném magam, amint Zara már nem lenne...vagy ha nincs a helyben egy mély szakadék, hát haláltusát vívnék önmagammal. De erre még csak gondolni sem szeretnék.
- Menjünk haza. - azt hiszem, első dolgom lesz, hogy megmosakodom... meg kell szabadulnom ettől a mocsoktól. Na meg, Kennek is, ahogy látom. Mondatomat befejezve fel is pattantam Zara hátára, majd intettem Kennek, hogy jöjjön utánam. Innen talán már úgy kimegyünk, ahogy bejöttünk...

//Innen írj Dragoniába a lakónegyedhez, ahol tartott az előbbi játékunk is. Asszem az ott volt. XD//

Hitskin.com

Pevaelin emlékmű