Név: Abriella Madelaine Duboirre

Nem: Nő

Kor: 1906 (de teste megrekedt a 20 éves nőének megfelelő szinten)

Kaszt: Nemes vámpír (Tiszta vérű)

Kinézet: Porcelánfehér bőr, lagúna kék szemek, hosszú fekete haj. Alkata kecses és az áldozata szemében tökéletes, csábító.

Jellem: Tartózkodó vagyok, úgy gondolom fontos megfigyelnem mindent ami csak körülöttem létezik. Korommal nem csak bölcsességet de tapasztalatot is nyertem. Általában mindenkivel rideg vagyok, gyakran körülöttem mindenkit csak prédának nézek. Ez gyakori probléma a fajtámnál. Vezető személyiségnek tartom magam, de ha kell akármilyen személyiség álcát felveszek a céljaim elérésének érdekében.

Előtörténet: Emberi emlékezetnek felfoghatatlan az a hosszú idő mióta létezem. Ez alatt az idő alatt rengeteg dolog történt velem de talán ésszerű ha csak a nagyobb eseményeket említem meg. Hiszen túl hosszú lenne mindaz mit mesélnék..Talán előlről kezdem. Nemes vámpír ként jöttem létre, tiszta vérű ként. A születés szót szándékosan kerülöm, nem gondolom,hogy azonosíthatóak lennénk az emberi fajjal. Illetve annak szóhasználatával. Sok időbe telt míg rájöttem mire is vagyok képes. Arra,hogy tökéletes külsőmet azért kaptam,hogy lényem minden porcikájával csalogathassam áldozatom. A hangommal, a mozdulataimmal, a puszta lényemmel. Hiszen mi más lenne egy vámpír mint a tökéletes alfa példánya a vadászoknak. Az egyetlen felsőbb rendű erő. A szüleimet vámpírvadászok ölték meg....azzal amitől minden vámpír retteg. Tűzzel, szentelt dolgokkal. Nem fokhagymával vagy karóval félreértés ne essék. Ezek a gyerekmesék csak próbálják megnyugtatni az embereket. Dajkamesék. Az egyetlen dolog ami a szüleimből maradt, az örökség melyet rámhagytak a rendkívüli "spirituális" hatalmuk. Ez a hatalom nem másból mint az elmémből árad. A családom és minden elődöm fejlesztette e képességét. Az elmi iranyíthatóságát. Ezt kaptam tőlük, ezt az adottságot amely könnyedén megvád bármitől amíg el nem jön az óra amikor újból meg kell halnom. És ezután újból felélednem. Vagy míg jelentősebb sérülést nem szerzek... Meggyűlöltem az embereket és végső soron szinte minden fajt. Az emberek mind változnak, úgy hívjákk fejlődés, de mind borzasztóan ostobák. Mindig is azok voltak. Minden hidat felégetnek maguk után, hol nyomor hol pedig értelmetlen halálba hajszoló gazdagságot láttam. Betegségek ezrei lepték el őket...ezren haltak meg mégsem tettek ellene semmi mérvadót. Elképesztő volt látnom minden nap ahogy pusztítják egymást...persze nekem csak prédák de azok közül is a balgább fajta. Mára már mi a tiszta vérűek egyre kevesebben vagyunk. Fajtánkat pusztították a leginkább a vámpírvadászok...és teszik ezt ma is. Ugyan értelmetlennek találom az erölködéseiket mégis ők irtják fajtánkat a mai napig...talán a legnagyobb sikerrel. Évszázadokat töltöttem a világon élő fajok tanulmányozásával, ez azért volt jó számomra mert megtudhattam melyik faj szülötje oltja legjobban a szomjam. Fiatal vámpír ként sok hibát követtem el... a fajtám és sorsom ellen fordultam. De később rájöttem,hogy ez kivitelezhetetlen hosszú távon. A fajtám egy jó darabig kívülálló ként kezelt a viselkedésem miatt. Sokáig tartott míg elfogadtattam magam. Kissé olyan voltam mint egy lázadó tinédzser. De az elmúlt 500 évben "megkomolyodtam". Vámpírokat vontam irányításom alá és kezdtem a kegyetlen vámpírok közé tartozni.Azok közé akiknek semmi sem szent. A hírnevem pedig egyre növekedett. Halottam a hozzám hasonló vámpírokról, akik különleges képeséggel bírnak. Egyik célom,hogy felkutassam a hozzám hasonlókat és a lehető legtöbbet megtudjak róluk. Bevallom a féltékenység is közre játszik ebben a kutatásban, hisz ki ne szeretne a legjobb lenni. Félreértés ne essék nem puszipajtást keresek. Csak talán ideiglenes szövetségest...akit valószínűleg később igyekeznék leigázni. Főbb célom,hogy felkutassam a szüleim gyilkosát. És bosszút áljak. Persze ahogy a vámpírvadászok utálnak minket úgy mi is őket. Ki ne szeretne recordszerűen minnél többet megölni.

Abriella Madelaine Duboirre Naplójából :

Gyermek korom óta ismerem ezt az erőt még is oly idegen számomra. Sajnálatos módon még nem találkoztam vámpírral aki ilyen képességgel rendelkezne így csupán önmagam mestere lehetek. Hosszú éveket töltöttem kutatással annak idején de az eredmény újból csak a puszta semmi lett.Végül ott találtam rá a megoldásra ahol álmomban sem reméltem volna. A saját családomban. Az eggyik ősöm rendelkezett ezzel a képeséggel. Egy aprócska utalás volt csupán erre a tekercsben amit éppen megvizsgáltam de épp elég ahhoz,hogy felvillanyozzon. Felkerestem hát a még élő Duboirre vámpírokat. Főként az időseket.

Jeraldine Duboirre egy 3000 éves ámpírnő. Bölcs tanárommá vált az elmúlt pár évben. Jeraldine ismerte azt a vámpírt akinek képességét most én birtoklom. Mint utóbb kiderült Jeraldin tanára volt. Meglepő lehet de legelőször az önkontrolommal kellet foglalkozni. Jeraldine azt mondta ha a düh elhomályosítja az agyam képtelen leszek irányítani az erőmet. Hihetetlen de közel egy évbe telt elsajátítanom a tökéletes önkontrolt. Mindvégig úgy hittem ezzel semmi problémám. Rendben, elismerem néha elég hamar dühbe jövök. Második lépés ként megbarátkoztam önmagammal. Tökéletesen uralmam alá kellett hajtanom a testemet és lényemet. Igazság szerint, ahogy megbékéltem önmagammal kezdtek egyre inkább elmosódni a napok. Már nem figyeltem az idő múlását csak a célra koncentráltam. Jeraldine harmadik lépés ként egy elhagyatott helyre vitt. Egy "szikla sivatagba". A feladatom egyszerű volt, legalábbis először így gondoltam. Előbb apró kavicsokat kellett megemelnem úgy,hogy meg ne mozduljak. Később egyre nagyobb kövekre mutatott majd hatalmas sziklákra. Azt gondoltam egyszerű lesz. De korántsem volt az. Minden idegvégződésemmel koncentrálnom kellett arra amit éppen mozgatni akartam. Úgy emlékszem sokáig tartott...nagyon sokáig de végül olyan szintre fejlesztettem a tudásom,hogy egyszerre több irányból érkező mozgó tárgyakat voltam képes manipulálni. Ám most jött csak az igazi móka. Jeraldine közölte velem,hogy még 2 szakasza van a fejlődésemnek. Mindig is azt hittem már mindent tudok de egyértelműen nagyot tévedtem. Az egyik szint az élőlények manipulálása. Ez a képesség igazán ijesztő volt de talán pont ezért szerettem meg annyira. Irányítani az élőlények akaratát csodás volt. Ha akartam éreztem amit ők, tudtam mire gondolnak és mit akarnak akkor tenni. Könnyedén elvágtam az akaratukat és megmásítottam a döntéseiket így manipulálva az egész életüket. Úgy éreztem már mindent tudok de még 1 szint hátra volt. Jeraldine csak úgy nevezte a téboly. Érzelmek,látomások és félelmek létrehozása az agyban. Tulajdonképpen ezt jelenti. Ha már képes voltam behatolni mások tudatába képessé váltam arra is, hogy tébolyba kergessem őket. Legszörnyűbb félelmeiket válthattam valóra ezzel elképesztő kínokat okozva a kiszemelt áldozatomnak. Egy ideig nem is mutatkoztam. Jeraldine úgy döntött visszautazik otthonába. Már rég nem élt aközelemben,csak a kedvemért jött vissza. Utolsó jótanács ként csak annyit mondott: "Tanítottalak.Tanultál.De még koránt sincs itt az út vége. Sosem lehetsz legyőzhetetlen. Ennek hajszolása csak az örök halálba vezet."

Emlékeim:

Már napok óta gyötör ez az álom. Újra és újra visszatér.
Éppen a szobámban tartózkodtam amikor egy csattanásra lettem figyelmes. Óvatossan az ajtóhoz lépdeltem majd résnyire kinyitottam azt. De mielőtt még akármit is láthattam volna valami az ajtómnak vágódott és becsapta azt, engem a földre kényszerítve. Persze dacos kisgyermek lévén azonnal hangot adtam elégedetlenségemnek. Hiába nem éreztem a fájdalmat, hiszen ennyitől még egy vámpírgyermek sem érez azt, én még is nekiálltam sajnáltatni magam. Visszagondolva talán ha nem kezdtem volna zajongani hanem azonnal menekülőre fogom minden másként alakult volna. De nem így tettem. Nemsokára tárgyak tompa puffanásának hangja szűrődett be a másik szobából. Mint amikor leverünk valamit az asztalról, csak képzeljük el ezt egy szekrény változatával. Hirtelen égett hús szaga csapta meg az arcom. Azonnal elhallgattam és az a szörnyű bűz egyszerűen eltömítette a tüdőm. Ezután megéreztem az ízét, úgy marta és kaparta a torkom mint valami szörnyen erős sav. Hátrálni kezdtem miközben a szemem könybelábadt az egyre erősödő bűztől. Az ajtó ugyan tompított némit a túloldalról érkező sikolyokon de ez cseppet sem nyugtatott meg. A sokktól lassan minden érzékszervem eltompult és az idő lelassult. Hirtelen betörtek a szobámba. Két férfi volt furcsa éles fegyverekkel. És véresek voltak. Az eddig el folytódott ordítások amelyeket a vergődő, égő testek adtak ki egyre fájdalmasabbak és fülsüketítőbbek lettek. Amíg el nem hallgattak. Zokogni és sikoltani kezdtem de a magasabbik férfi elkapott, lefogott és hatalmas tenyerét a számra tapasztotta. Tehetetlen voltam. Miután kivonszolt a szobámból a szag egyre csak erősödött még így is,hogy a férfi eltakarta az orromat. A három égett holttestben édesanyám, édesapám és bátyám halálra vált arcának vonásait fedeztem fel. Mindannyiuk szívét kitépték. A másik férfi lerakta a kezében lévő hatalmas tüskés buzogányt...úgy tűnt azzal verhette péppé bátyám hulláját. Mintha ezek után feltudott volna kelni. Ezután a falhoz állítottak. A férfi szorgosan két szöget vert a falba majd láncokat fűzött rá amiket rám aggasztott. Egész végig a falat bámultam...és rettegtem. Életemben nem féltem még ennyire. Sistergést halottam, majd üveg csörömpölést. Ez után jött az az elviselhetetlen fájdalom...sosem szenvedtem még ennyire. Az élmény még most is rendkívül intenzív volt. Egy pentagramma volt amit felhevítettek majd leöntöttek szentelt vízzel és ez után a húsomba égették. Máig viselem a lapockámon azt az undorító testembe égetett pentagrammát. Akkoriban ez a gonosz jele volt. Többször megégettek egy piszkavassal és a fegyvereikkel össze-vissza vagdostak. Értették a dolgukat. Tudták, hogyan okozhatják a legnagyobb fájdalmat. A kínzástól kezdett minden elhomályosulni. Az agyam próbált megóvni.. valószínűleg ebbe a fájdalomba már rég belehaltam volna ha nem lépett volna működésbe ez a védekező mechanizmus. Elsötétült minden, már nem hallottam semmit. Azután a csuklóimat kidörzsölt láncok szorítása megszűnt és valaki az ölébe vett. Átölelt. Felnéztem a férfira aki a karjaiban tartott...akkor először ejtett rabul az a gyönyörű gyengéd barna szempár. Nyugodtság és erő öntött el. Magáévá tette és manipulálta az elmém,hogy megnyugtasson. Az a vámpírmester aki ettől a naptól fogva apám volt apám helyett. Az a férfi akit a sors túl hamar ragadott el tőlem...ismét.

Elfogadom Az adminisztrator majd meghatározza a szinted amint ráér Jó játékot!

Tira, moderator