Már mindent bántam, amit Isslének mondtam a találkozásunkkor, mikor megtudtam, hogy bukott. Sőt, ha ezt én is tudtam volna, akkor én is azt az utat választottam volna. De ekkor, áthasított rajtam a felismerés. Olyan volt, mintha csak pofon vágtak volna. Nem tehetem, hiszen attól még, hogy a világ más lett, nekem nem kell másnak lennem. Ugyan úgy követnem kell, azt amiben hiszek, akármi is van körülöttem. Issle pedig nem hazudott. A teljes igazat mondta. De a szavak csak szavak, ritkán térítenek le valakit az útról, hacsak maga is nem akarja, hogy letérítsék. Én pedig nem akartam, hogy letérjek a saját utamról. Nyilván meg kell tanuljak együtt élni a tudattal.
-Annyira könnyű hazudni. És még rosszabb, ahogy azokhoz a hazugságokhoz ragaszkodunk. Illúzióért könyörgünk, hogy ne kelljen szembenéznünk a igazsággal. Talán én sem akartam szembenézni vele. De most már tudom mi a valóság, és készen állok szembe nézni vele, akármilyen rossz is az. Hiszen az énemet és a nézeteimet ez nem veszi el.
Mondtam neki kicsit beismerően, hiszen én is hülyén éreztem magamat, hogy ennyire mérges lettem. Mivel ő még is csak angyal és többet tud ezekről a dolgokról. Talán tényleg csak azért hazudtak, hogy minket óvjanak. De az igazság valóban ilyen rossz lenne? Elvégre még csak a vadászokról tudom az igazat. Ha a többi faj elől is ilyen igazság van elrejtve, akkor valóban küszöbön a háború, hiszen mindenki megerősödik, a hazugság szertefoszlásakor, vagy még rosszabb, az Istenek és az angyalaik ellen fordulnak. Nem is nagyon tervezem ezért, hogy elmondjam amit ma megtudtam, hiszen azzal magamat és Isslét is veszélynek tenném ki. Sőt ha ezt terjeszteném a vadászok között, akkor az életemmel fizetnék érte Isten káromlásért.
-Valóban igaz. Jobb lenne de mennyire? Ostoba voltam, hiszen ha elmondanánk az téged is veszélybe sodorna. Elvégre miután a fajok befejezik az egymással való háborúzást, jönnek az Istenek és az ő szolgáik az angyalok. Másrészt ha csak ketten lennénk a többség ellen, akkor mindkettőnket bolondnak tartanának, vagy fanatikusok keze által meghalnánk. Szóval egyet értek, maradjon ez köztünk.
Én pedig csak álltam, mikor megtörtént, hogy az ajkunk egymáshoz ért. Nem mozdultam, hiszen fura volt, nem szoktam hozzá ilyesmihez. Szóval csak akkor mozdultam meg, mikor már hozzám szólt. Bár én nem tudtam aludni de azért én is leültem az ágyamra. Az idő csak telt, én pedig nem feküdtem le csak ültem az ágyamon. Szörnyű volt egyedül maradni a gondolataimmal. Szóval megvártam még Issle álomba merül, én pedig kimentem az erkélyre és leültem az ottani székre. Élveztem a szél érintését az arcomon. Közben pedig a kardomat letettem magam elé és azon támaszkodtam. A gondolataim pedig, elkezdtek áramlani, mint egy folyó. A mestereimmel töltött idők felé. Most talán erre volt a legjobban szükségem és álomba is merültem. Egy völgyben találtam magam ahol sokat edzettünk. Bambuszok egy forrás amelynek tiszta vize mindig ámulatba ejtett. A Mestert már életében legendák övezték. Azt tartották, hogy egyszer Istenek is tanácsért fordultak hozzá, olyan bölcs volt.
- Az a baj a világgal - mondta sóhajtva a Mester -, hogy az emberek nem akarnak felnőni.
- Mikor mondhatjuk valakiről, hogy már felnőtt? - kérdeztem.
- Amikor már nem szükséges, hogy hazudjunk neki bármiről is.
Majd intett a kezével, hogy kövessem őt. Leültünk a forrás mellett törökülésbe majd egy poharat nyújtott felém.
-Idd meg. - mondta.
Szörnyen rossz íze volt, keserű volt, gondolkoztam rajta, hogy kiköpöm de nem tettem, hanem megbirkóztam vele. Majd amikor megittam elvette a poharat, megmerítette a forrásban és ismét felém nyújtotta. A forrásvíz tiszta volt édes szinte minden cseppje értek volt.
-Látod Zach, az igazság is ilyen. Te csak úgy ittad a kellemes hazugságot, viszont a keserű igazságot szinte cseppenként nyelegetted.
- Mester, hogyan lehetnék olyan nagy és bölcs ember, mint te?
- Miért akarsz én lenni? - kérdezte a Mesterem. - Saját magadnak lenni is elég nagy teljesítmény. Amiben te az összes tanítványom közül elől jársz Zach. Csak azért vagy tanítvány, mert szemed zárva van. Mihelyt megnyitod, már nem lesz mit tanulnod tőlem, vagy bárki mástól.
- Mi szükség van akkor rátok Mesterekre?
- Hogy megláttassák veletek, mennyire haszontalan dolog Mesterekre hagyatkozni. Mert szánalmas az a tanítvány, aki nem múlja felül mesterét. A te sorsod az, hogy többszörösen felül múlj engem. Ami felé eddig nagyon jó úton haladsz.
-Mester, honnét tudhatom, hogy van-e még dolgom a világon? -kérdeztem
-Abból, hogy élsz. Ameddig élsz addig mindig van dolgod, ha te nem is tudod majd mi, az élet úgy is megmutatja neked. Most talán éppen Issle képében. Kiváló mestered lesz, hiszen tőlem már mindent megtanultál. Eddig jó ösvényen jársz Zach, vigyázz, hogy le ne térj róla.
- Mit kell tennem, hogy az ösvényen maradjak?
- Az ösvény követéséhez figyelj a mesterre, kövesd a mestert, sétálj a mesterrel, láss át a mesteren, válj a mesterré. Talán elfelejtetted ezt Zach? Mindig ezt mondogattam neked. Issle is most a mestered lesz, szóval tedd ugyan ezt. Emlékszel még mit mondtál nekem, amikor arról kérdeztem miért akarsz harcolni?
- "Mester, bölcsességeddel taníts meg rá, hogy Fény legyek a vakok számára, hogy melengethessem szívüket és világíthassak nekik a sötétben, amíg saját tudásuk révén fel nem tudják szítani tüzüket, hogy végre elhagyhassák a sötétséget és kinn élhessenek a Nap fénye alatt."
- Pontosan. Ezt ne téveszd szem elől. - mondta. Majd felállt és lassú léptekkel haladt a nap fénye felé.
- Mester ne menj! Annyi kérdésem van még. - kiáltottam utána.
- Ezekre pedig választ is fogsz kapni. Nem követhetsz engem az egész életben.
Meg kell tanulnod bánni a képességeiddel Zach, és felismerni, ki azok, akik segítik majd az utadat, és messze elkerülni azokat, akik gátolni akarnak a céljaid elérésében, ezt jól jegyezd meg...
Mondta majd végleg eltűnt, én pedig felébredtem. A kardomat eldőlve találtam, még én pedig a székben hátradőlve aludtam. Amikor felkeltem az első dolog a felkelő nap volt. Visszatettem a kardom a hátamra, majd a korláthoz sétáltam és csak gyönyörködtem a napfelkeltében.

Csak álltam és bámultam a napfelkeltét. Nem tudtam mást csinálni. A mesterrel lezajlott álmon törtem a fejem. A mesterem bölcs volt, és néha még én sem értettem, hogy mi a célja. De most mindent értettem, tudtam mire tanított meg és még az utamra is emlékeztetett. Tudtam hogy Issle lesz az új mesterem. A mesterem is megmondta, most már Issle az aki taníthat nekem valamit. Bizonytalan voltam önmagamban, és tele voltam félelmekkel - mint mindenki más. És bár igyekeztem magam mögött hagyni ezeket, valójában érdekesnek találom, és szerettem a személyiségemnek azt az oldalát, amely küzd a félelemmel és bizonytalansággal. Nem az számít, hogy mit hiszek, hanem hogy mit teszek. Nem szabad meghátrálnom, és hátat fordítanom önmagamnak. Bármi történjen velem, jó vagy rossz, a részemmé válik. Sok időbe telt, mire rájöttem, hogy a tapasztalatok nem határoznak meg minket. A döntés a miénk. Szóval az én dolgom nem más mint, hogy a legjobbat hozzam ki a dolgokból. Most pedig volt egy kis időm, hogy összeszedjem magam a megmérettetés előtt. Pontosabban felkészüljek arra, hogy megtaláljam az erőm. Közben egyre csak a napot néztem és ahogy a tájat megfesti. Szóval Issle rejti nekem azt, hogy mi is a dolgom igaz mester? Tettem fel magamnak a kérdést. Hát akkor itt az ideje, hogy ő megmutassa nekem ezt, hiszen szeretném tudni hogy okkal születem és valamiben van részem, Nem csak egy egyszerű kis gyalog vagyok az élet sakktábláján. Mindig is szerettem volna tudni, hogy valami nagynak a részese vagyok. Most pedig esélyem nyílt rá, hogy jobb lehessek. Szóval ha minden úgy lesz, ahogy elterveztük akkor nem lesz rossz vége a dolgoknak. A mesterem pedig emlékeztetett arra, hogy miért is kell harcoljak. Várjunk csak.. Issle is pont ezt kérdezte tőlem. Azt mondta erre kell rájönnünk először. A mesterem pedig segített megválaszolni ezt, vagy is csak felelevenítette benne a választ. Élveztem ahogy a szellő simogatta az arcomat, valahogy a szelet mindig is közel éreztem magamhoz. Közben pedig ahogy hallottam, hogy kinyílt az ajtó kirázott a hideg. De nem az undortól, hanem az izgalomtól. Mivel Issle hangját hallottam, tudtam hogy kezdetét veszi mától a tanításom.
-Nem... Csak a mesterem segített pár dolgot helyre tenni.
Mondtam mosolyogva. Olyan volt ez, mint egy vicc amit csak én értek. Végül is ő nem tudja mit álmodtam.
-Kedves vagy de valahogy nem tudok enni. Izgatott vagyok, amiatt , hogy mától elkezdjük az edzést.

Kicsit csalódtam, hiszen nem így képzeltem el az első napomat az edzés terén. Bár nem volt mit tennem, megfogattam, hogy engedelmeskedem neki mindenben, hiszen most már ő a mesterem. A mesterrel nem az volt a kihívás, hogy ennem kellet, hanem, hogy ne egyek és igyak akár egy vagy két napig, hogy hozzászokjam az ilyen helyzetekhez is. De végül is megadtam magam, hiszen "figyelj a mesterre, kövesd a mestert". Szóval helyet foglaltam az asztalnál.
-Ahogy akarod Iss, vagy is mester.
Mondtam neki, hiszen most már ez a megszólítás illeti. Szóval magamhoz vettem, némi ennivalót és elkezdtem enni, majd pedig felhajtottam egy kis nektárt és jeleztem, hogy készen vagyok. Nem akartam többet, többre nem volt szükségem, hiszen ha jól lakom akkor lassulok. Szóval csak annyit ettem, hogy ne legyek éhes később. A megjegyzésére pedig csak bólintottam, hiszen én is tudom, hogy energia nélkül nem bírnám a napot, de már hozzászoktam ehhez. Figyelemmel hallgattam, ahogy mesélt arról, hogy hol is fogunk edzeni.
-Hmm... Nem lehet egy rossz hely. Akkor ezek szerint, nem fognak minket zavarni és ennek valahogy örülök is. Amúgy, tegnap a mesterem segített rájönni, hogy miért is harcolok. Azt hiszem, ezt kérdezted tőlem egyszer, hogy ezt ki kell derítsük. Erre a válaszom meg is van. Taníts meg rá, hogy Fény legyek a vakok számára, hogy melengethessem szívüket és világíthassak nekik a sötétben, amíg saját tudásuk révén fel nem tudják szítani tüzüket, hogy végre elhagyhassák a sötétséget és kinn élhessenek a Nap fénye alatt.
Ezt felejtettem el, vagy csak nem voltam benne biztos, hogy ez lehetek. Annyi rossz dolog történt már velem, hogy nem is hittem, hogy így élhetek majd, de most újra van hitem. Ha egy nap nem tartod képesnek magad arra, hogy az legyél aki szeretnél, akkor nem a megfelelő dolgot csinálod. Bízok a képességeimben, és igen, az az álmom, hogy azzá válhassak, amivé szeretnék. Ha van egy álmod, harcolnod kell azért, hogy valósággá váljon. Én pedig pont ezt teszem most, harcolok azért, hogy beteljesüljön az álmom. Minél nagyobb csatát vívsz meg, annál nagyobb utána a boldogság. Olyan szintekre emel a saját erőd, amiről azt gondoltad, hogy nem is létezik, vagy egyszerűen csak a képzeleted szüleményeként élheti meg a holnapot. De ott van, jön, csak hinni kell benne.
-Ami azt illeti, van... Hol voltál reggel? Mert hallottam, hogy bejöttél. Nem csak reggeliért mentél, hiszen akkor, ajánlottál volna nekem belőle valamit, mert tudod mi van benne. De nem szóval, miért is mentél valójában? Nem vádollak semmivel, csak kíváncsi vagyok.
A "hol voltál" több, mint egy egyszerű kérdés. Aki ezt kérdezi, egyben azt is mondja: "hiányoztál". Ez valóban így volt. Társak vagyunk, vagy is most már ő a mesterem, szóval nem akarok benne kételkedni és titkokat sem. Engem nem érdekel, hogy hová ment, de az igen, hogy miért.

Mégy hogy nem kell mesternek szólítanom? Ez a megszólítás illeti meg őt, akár akarja, akár nem. De talán, egy kicsit kompromisszumosabbá tehetem a számára.
-Ami engem illett, én ragaszkodom ehhez. De talán, az Issle mester nincs ellenedre.
Mondtam neki, kicsit megmosolyogva a dolgot. Hiszen nem is volt eddig olyan mesterem, aki ne kérte volna, hogy ne nevezzem mesternek. Sokan megkövetelik maguknak ezt a címet, de azért mert tettek is érte. De egyesek magukat nem tartják feljebb valónak, hiszen szerintük, a mester név csak azt jelöli, hogy ők tudnak valamit, amit mások nem. Másrészt mindig is jobban szerettem a magányos mestereket, hiszen egy mester értéke nem a köréje csődülő tömeg nagyságával mérhető. De Issle, nos őt muszáj volt mesternek szólítanom. Annyi mindent látott, tapasztalt, hogy ez a megszólítás bőven megilleti őt.
-Nem az a mester, aki megtanít valamire, hanem aki megihleti a tanítványt, hogy legjobb tudását latba vetve fölfedezze azt, amit már eddig is tudott. Ezért is illet meg téged ez a név, hiszen te pont ezt teszed a jelen esetben.
A tanítvány választja ki, hogy ki a mester. Nem pedig a mester választja ki, hogy ki a tanítvány. Szokták mondani. Közben még felkaptam egy almát és azt kezdtem el enni, a székemben hátradőlve. Szintén igaz volt, hiszen Isslét én választottam. Az igazi mester nem az, aki az ideális útra tanít, hanem több utat is megmutat a tanítványának, míg az végül rátalál arra az egyre, amelyik elvezeti a saját sorsához. És attól a pillanattól kezdve nem segíthet neki, hiszen a kihívásai egyéniek. Kicsit megrémisztett saját magam. Talán most érik be az a sok tanítás, amit a mesterem hagyott rám? Úgy értem az ő példáját követem mesterválasztásban, az ő szavait és tanításait. Talán tényleg igaza volt, abban, hogy nincs több tanulnivalóm tőle. Hiszen ahogy ő mondta, az igazi mester nem nevel tanítványokat, hanem csak mestereket. A bókot megjegyeztem de nem válaszoltam, hiszen még túl elhamarkodott lenne, elvégre még csak az elején tartunk. Bár ekkor belém hasított a kérdése, amire már válaszolnom kellett.
-Ami azt illeti, igen. Issle te a mesterem vagy. Útitársak vagyunk, akik együtt szembesülnek a rácsodálkozás nehéz élményével, amikor ajtók csukódnak be, és horizontok nyílnak meg előttünk. Nem mellesleg pedig a barátom vagy. Vagy netán tévednék?
Szegeztem neki a kérdést. Utáltam feltenni neki ezt a kérdést, de nem volt más választásom. Elvégre teljesen meg kell, hogy bízzak benne.
-Valóban nem tudtam ezt, de nem is zavar. Ő a te mestered, ahogy nekem is volt egy, hasonló hírnévvel. De ha nem is hiszed, hogy a mestered akkor tévedsz, hiszen tanácsért fordulsz hozzá, mert bízol a bölcsességében.
Nem mutattam külső jelét annak, hogy kíváncsi voltam arra, hogy mi is az amiről csak ők tudnak. De ez számomra olyan volt, mintha csak egy új technika lett volna amire nem állok készen.
-Értem... Még nem állok rá készen. De mire is várunk még? Hiszen én már befejeztem az evést, szóval ideje lenne kezdenünk nem?

Boldog voltam, csak úgy felpattantam a székből és követtem Isslét, miközben felkaptam a sisakom és felhúztam. Hiszen enélkül sehova nem megyek, hiszen lehet megzavarnak majd és én ezt a külsőt szeretem. Isslének csak azt ígértem meg, hogyha magunk között leszünk akkor nem hordom majd. Miközben követtem, elkezdtem gondolkodni, hogy mi is lehet az amit nem mondhat el? Végül is beletörődtem, de az nem jelenti azt, hogy nem lehetek kíváncsi mi is az. Meg mire utalt azzal, hogy én időm? Nem hinném, hogy olyan fontos lennék én a világ életében. Több száz, hozzám hasonló vadász van salonir világában. Persze van annak oka, hogy élek, ugyanúgy sorsom is van, de nem hiszem, hogy az valami hatalmas lenne. De a sorsomat én határozom meg és nem az engem. Sok ember van, aki csak beletörődik a sorsába és nem akar azon változtatni. Számomra itt volt az esély és két kézzel kapaszkodtam abba a lehetőségbe. De visszatérhetek-e a vadászokhoz ezután? Elvégre mi lenne akkor, ha visszatérnék úgy, hogy képes vagyok varázsolni. Nyilván viszályt hoznék, amit nem vennének jó néven, hiszen senkinek nem hiányozna ez. Persze nem válaszolhatnék arra, hogy honnan van az erőm, hiszen megesküdtem és azt nem akarom megtörni. Közben megérkeztünk a kiképzőtelepre. Ínyemre volt a hely, bár közel sem volt olyan, mint amit mi használtunk a mesteremmel. Ami azt illeti azt a helyet jobban szerettem. Bár lehet csak azért, mert ahhoz voltam hozzászokva.
-Tudom... Pont ezért bízom benned és bíztam idáig az Istenekben is.
Ez igaz volt, hiszen volt egy régi mondás miszerint. Az Istenek a magányt használják arra, hogy megtanítsanak az együttélésre. A háborút használják arra, hogy megmutassák a béke értelmét. A tétlenség unalmát pedig arra, hogy ráébresszenek a kaland fontosságára. Az Istenek a csöndet használják arra, hogy megtanítsanak a szavak felelősségére. A fáradságot használják arra, hogy megértessék az ébredés értelmét. A betegséget pedig arra, hogy ráébresszenek az egészség fontosságára. Mindig így volt, bíztam az Istenekben, talán azért is mert rajtuk keresztül fogadtam el azt, hogy van értelme az életemnek. Az eszközeik pedig valóban ezek voltak, hiszen én ezekből tanultam mindig.
-Issle de van egy kérdésem, amin most gondolkodtam. A fény gyorsabb mindennél, de mégsem. Mindegy, milyen sebesen száguld a fény, mindig azt fogja látja a végén, hogy a sötétség ért oda elsőnek és rá vár. Példáért pedig nem kell, hogy messzire menjünk, hiszen először van a sötétség, mi csak azután gyújtunk meg egy gyertyát. Szóval miért van ez így?
Kérdeztem tőle, hiszen pontosan tudnom kell, az elemem előnyeit, hátrányait és mit kell tegyek hogyha ilyen elemmel bírok. Közben pedig végig figyeltem, ahogy a testemen tapint végig. Igazság szerint gondoltam, hogy a szívemben lesz a központja a képességemnek, de nem tudtam, hogy hogyan is hívhatnám elő, de ennek a gyakorlásnak nem az a célja, hogy megtanuljam ezt. Közben pedig elmosolyodtam azon a kérdésen, hogy csináltam-e már korábban. A vadászok között alap dolognak számított, voltak olyan idők amikor napokat töltöttünk meditációval. A meditáció többet jelent annál, mint hogy egy fa alatt ülünk, és álmodozunk. A meditáció a legnagyobb tudatosság. A meditáció azt jelenti, hogy érzékeljük, miféle gondolatok, érzések, koncepciók, hittételek érintenek meg minket, és felismerjük, hogy van egy "üresjárat", egy választás, és hogy nem kell törvényszerűen mindenre reagálnunk.
A meditáció gyakorlat során semmit sem szabad ráerőltetned elmédre, de nem is hagyhatod, hogy elkalandozzon.
-Tudom a menetét, sokszor csináltam már. Szóval úgy hiszem, hogy kezdhetjük.
Ahogy befejeztem, lótuszülésbe helyezkedtem és becsuktam a szememet. Nos ideje volt kezdeni. Elkezdtem a meditációm: egy ugrás először a fejtől a szívig, majd a szívtől a létig. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltam magadban, ahol a számítgatásokat hátra kellet hagynom, ahol minden logika értelmét veszti.

Most valahogy más volt, nem ugyan az az érzés fogott el, mint régen. Mintha egy teljesen új helyen járnék, amit eddig sohasem vettem észre. Fura volt, a gondolataimban ugyan ott voltam, ahol meditálni kezdtem. Ugyanaz a környék, még a tó is ott volt, mintha csak a lelkem kilépett volna a testéből. De valahogy most minden más volt. Minden fényes volt. Szinte megvakított az aranyló fény. Egy alakot láttam a tó felett lebegni akinek az alakját nem tudtam kivenni.
-Zach a fényért harcolsz? A fény bajnoka akarsz lenni? Egész életedben ezért áhítoztál, most, hogy egy karnyújtásnyira vagy tőle, megkérdezem valóban akarod te ezt? Hiszen ez hatalmas felelősséggel jár. -Kérdezte tőlem. A hangja mély volt és visszhangzott a fejemben.
-Igen! Akarom! - Szinte már kiáltottam, hiszen életem egyetlen célja volt talán. Na jó azért bevallom nem az egyetlen de a legfőbb. Ez volt talán az egyetlen dolog, amiről azt gondoltam, hogy életemben soha nem kaphatom meg.
-Rendben van Zach. A fény ereje szolgálni fog téged, amennyiben kiállod azon lépéseket.
-Milyen lépéseket? - Kérdeztem tőle.
-Issle tudja őket. Hallgass rá. Ő majd segít neked és mindenek előtt köved a fényt. De én már sokat beszéltem, hiszen valaki beszélni akar veled. - Ahogy befejezte a mondatot eltűnt. Én pedig újra egyedül maradtam a tó partján. Majd a tó túlpartján egy alakot láttam kirajzolódni, akit a sötétség vett körbe, így a tó partján is sötétség honol, még körülöttem fény. Először azt hittem, máshonnan származik. A kisugárzása veszedelmes volt. Igazi ragadozó. Formája sötét és sűrű. Szemeiben minden éjszakák sötétsége és mélysége tükröződött vissza. Korát meghatározni lehetetlen volt számomra. Hamar rádöbbentem, hogy neki EZ a világa. Még a felvett személyisége is rendkívül otthonosan mozgott itt.
Ahogy álltam vele szemben az aprócska tó partján, ezernyi életem elmúlt emléke egy pillanatba sűrítve robbant a tudatomba. Széttörtek a korlátok. Tudtam, hogy a fizikai agy lehetőségei igen korlátozottak, de erre nem voltam felkészülve. Térdre estem.
Láttam a kihívó mosolyt az ajkain. Tudta mi vagyok. Tudta hol tartok.
-Hmm sokáig tartott még idetaláltál Zach. De jobb később mint soha. Igazam van? - kérdezte tőlem miközben kivonta a kardját. Ő én voltam, vagy is az én alakomat viselte.
-Ki vagy te? Mit keresel itt? - Kérdeztem tőle leakasztva a kardomat a hátamról. Majd annak segítségével álltam fel, hiszen a fejem még mindig sajgott, attól amit velem tett.
-Talán a jó válasz az, hogy te vagyok. Én az vagyok amit te mindvégig elfojtottál. Harag, utálat, megvetés, vérszomj. De te az erődet akarod nem? Ahhoz először rajtam kell felülkerekedj, nem gondolod? - kérdezte tőlem a kardját méregetve.
-Akkor állok elébe. - mondtam neki kivonva én is a kardomat.
-Ez a beszéd Zach! Tudod te, hogy mi is kell nekem.
Ahogy ezt kimondta, szinte démoni sebességgel rontott nekem. Alig maradt időm, hogy a kardomat magam elé húzzam védelem gyanánt. Ilyen erőt még sosem éreztem. A másik kezemmel is fogtam a kardomat, hogy kiálljam az ütés erejét, de annak olyan ereje volt, hogy még így is ellökött és a hátamra estem. Nem volt időm csodálkozni, egyből felpattantam és újra egymásnak estünk. A kardjaink csattogtak, az izmaink megfeszültek. Egy vágás, egy védés és ellentámadás, majd annak az elkerülése ez volt a sorrend. A csata szinte végtelennek tűnt, bár itt az idő fogalma nem létezik, szóval hiba lett volna azon gondolkodni, mennyi ideje is tart. Egyszer azon kaptam magam, hogy egy ütést elkerülök és újra a kiindulási pontunkon vagyunk. Akaratlanul is de mindketten a kezdőhelyünkön landoltunk.
-Hm jók vagyunk. Látod milyen erő is van bennem is, de te ezt visszatartod. Persze, hogy fele olyan erős sem vagy, mint amilyen szeretnél lenni, hiszen még saját magaddal sem bírsz. - Mondta mosolyogva a kardját forgatva, miközben végig engem szemlélt.
-Miért harcolunk? - De ekkor eszembe ötlött valami. A mesterem éveken át azt tanította, hogy irányítsam a haragomat, de én nem ezt tettem. Elfojtottam azt ami csak gyűlt bennem. De most valóban van esélyem, hogy azt tegyem amit ő tanított.
-Miért is? Áh megvan... Mert egyikünk megtagadja a másikat és semmibe veszi őt. Nem ismerős neked ez az ember Zach?! Mindig csak a fölösleges önámítás meg a jóság meg minden. De attól én még itt vagyok Zach és most nem tudsz engem semmibe venni! Sosem hallgattál rám! Sosem tetted azt amit egyszer is én mondtam neked! - Kiáltott rám. Olyan volt mint akit megsértettek.
-Ami azt illeti, belátom hiba volt, az amit tettem és sajnálom. De ha valóban egyek vagyunk, akkor azt is tudod, hogy szükségem van rád.
-Ugyan mikor volt neked szükséged rám?! Várj ne mond meg. Mondjuk soha!
-Mi lenne akkor, ha én azt mondanám, hogy a hasznodat venném.
-Igen úgy ahogy eddig is tetted?!
-Nem... Ami azt illeti, a haragomat és a gyűlöletemet a sötétség ellen használnám. Mit szólsz ehhez?
-Miért bízzak benned?
-A szavamat adom és te tudod, hogy azt én sohasem szegem meg. Szóval áll az alkunk? - Kérdeztem neki a tó felett a jobbomat nyújtva.
-Áll... De ha átversz engem, akkor legközelebb nem leszek ilyen kegyes. -Mondta majd ő is a jobbját adta. Ami ezután következett az felemelő volt. Talán először éreztem a harmóniát magamban és az egész helyet a fény töltötte be újra. Majd hirtelen felébredtem és Issle hangját hallottam amint hozzám beszélt. Nehéz lenne elmondani mit láttam de jobb lesz ha belefogok.
-Láttam a fényt! Úgy értem, hogy beszélt hozzám. Megkérdezte, hogy valóban akarom-e, mert nagy felelősséggel jár ez az erő. Meg azt is mondta, hogy kövesselek téged, mert te tudod a lépéseket. Ezt nem tudom mit jelent, de nyilván az edzésünkre értendő. Azután pedig megtanultam irányítani a haragomat, úgy, hogy harcoltam vele. Ami nem nagyon működött és felkínáltam neki, hogy az ő erejét is a sötétség ellen használom majd, mert eddig csak elfojtottam. Ennyit láttam röviden.
A rövid nem nagyon illet rá, hiszen már is annyit beszéltem, hogy kiszáradt a szám. Nem nagyon értettem a dolgokat de nyilván Issle többet tud erről, hiszen ő a mesterem és egyben a vezetőm is.

//Remélem nem baj hogy nagyon előrehaladtam az előző posztban. Mellesleg rád bízom a karakterem sorsát ha már te mesélsz nekem. //

Ami azt illeti, valamit megtanultam a mostani utazásom során. Mondhatjuk, hogy az önmagamba tett utazáson. A lényeg hogy sötétség nélkül nem létezik a fény sem. Kezdtem mindent megérteni magammal kapcsolatban, ha a fény harcosai vagyok. A bennem lakozó szeretet és akarat erejével meg tudom változtatni a sorsomat, és sok más ember sorsát. Tudom hogy a szívem csöndjében egyfajta rend rejtőzik, amely utat mutat nekem. Közben csak figyelmesen hallgattam Isslét. Elvégre igaza volt, de még nem hittem, hogy ennyire elől járok, hiszen csak egy edzésen vagyunk túl. Lehet megtaláltam ez erőmet, de még használni sem tudom, nem mellesleg azt sem tudom, hogyan hívjam elő. Talán ezt jó lenne megtudni, hiszen enélkül elég nehéz lesz használni. De amit Issle mondott azon elmosolyodtam, hiszen azért jól esett az elismerés.
-Ami azt illeti, rátaláltam, de nem tudom mit kellene tennem. Hogyan hívjam elő a fényt? Vagy azt sem, hogy hogyan merítsek erőt belőle. Szóval lehet, hogy megtaláltam, de használni nem tudom. Szóval még nem hinném, hogy ennyire érdemes lenne előre haladnunk.
Közben pedig figyeltem, ahogy hátat fordít nekem és elsétál. Vajon mire készülhet? Amikor megfordul és megtámadt, hirtelen ezernyi dolog futott át az agyamon. Még is miért? Mondtam, hogy nem tudom használni az erőmet, akkor meg még is miért? Talán ahhoz lehet köze, amit mondott, hogy a legtöbb vadász csak életveszélyben érzi meg az erejét. De a gondolkodással már túl sok időt vesztettem. Hiába csak század másodpercek voltak, de pont elég ahhoz, hogy ne tudjam elkerülni. Egy dolgot tehettem. Issle azt tanította, hogy a szívemben van a fény ereje. Akkor ideje volt megpróbálnom, hiszen nem volt más kiút. Nem tudtam mennyire erős a támadás amit kapok, szóval mondhatni fejest ugrottam az ismeretlenbe. Nem vesztegettem az időm ostoba támadásokra: tudjam, hogy megvan a magam sorsa, amit be kell töltsek. Ami pedig most fog eldőlni, hogy beteljesítem vagy sem. Széttártam a kezemet, kitártam szívem, és kértem az Istenek bátorító erejét. Innentől rájuk voltam bízva. Megpróbálhattam volna, hogy elkerülöm a támadást de nem. Tudtam, hogy szabadon dönthetek, mit akarok. Döntésemet bátran, önzetlenül hoztam, egy cseppnyi őrülettel. Mellesleg nem is féltem, attól, hogy bolondnak néz majd Issle. Elfogadtam a hitemet és készen voltam vállalni a sorsomat.

Meglepődtem azon, ami történt. Valahogy nem számítottam erre, hiszen még használni sem tudtam az erőmet. Mondjuk lehet, nem is kell, hogy irányítsam azt, hanem elég átadnom neki magamat. Vagy talán olyan mint egy néma társ, aki akkor jön mikor szükségem van rá. De elvégre még elhamarkodott, hogy következtetéseket vonjak le az erőmmel kapcsolatban. Mondjuk meglepődtem azon amit Issle mondott, hiszen azért ez nem csak így működik. Elvégre életem során sok mindent elképzeltem, de mégsem kaptam meg. A világban azért van egy rend, legalább is szerintem. Bár fölösleges abban hinni, hogy jó dolgok azokkal történnek akik várnak. Nem jó dolgok azokkal történnek, aki tesz is érte valamit.
-Ami azt illeti, talán ez volt a legnehezebb. Mióta megemlítetted, hogy bennem van erő, azóta birkóztam ezzel a kérdéssel. De ezek szerint ez is bebizonyosodott.
Meglepett az újabb sötétség. Vajon szándékos volt, hogy őt kell megtaláljam? Nem foglalkoztam vele inkább, hiszen betudható annak, hogy nincs más a környéken. Most csak Issle szavaira koncentráltam. Ebben a sötétséggel teli világban mindannyiunknak szüksége van valami fényre. Legyen az magasra felcsapó láng, ami megmutatja, hogyan szerezzük vissza, amit elvesztettünk, vagy erős jelzőfény, ami elriasztja a ránk leselkedő szörnyeket.. Mindünknek kell valami, ami átvezet az éjszakán, még ha az csak a remény halványan pislákoló szikrája is. Minden attól függ, honnan nézed. Az egyik ember fényt lát, a másik sötétséget. Van nálunk egy mondás: Az angyalokat az látja, aki elfogadja a fényt. És átszakítja a sötétség szövetségét. Szóval nekem sem kellett mást tennem, hiszen az öröm mindig segít rajtunk, akkor is, ha teljes a sötétség, mert a sötétséget elűzi a fény. Ahhoz, hogy a fény oly fényesen ragyoghasson, ott kell lennie a sötétségnek is. Minden adott volt, megpróbáltam összpontosítani, újra. Megpróbáltam a szívemben felszítani a tüzet, a fény tüzét. Szóval becsuktam a szemem, majd vártam és kinyújtottam a kezem, abba az irányba amely felé a szívem mutatott.

Meglepődtem rajta, mikor sikerült megtalálnom. Talán tényleg van valami abban, hogy nekem a fény ereje van szánva, hiszen már ez a második alaklom, hogy bejönnek a dolgok. Szóval vehetjük azt, hogy ezt nem egy rossz átlag. Szóval örültem és a maszkom alatt mosolyra is fakadtam. Boldog voltam, hiszen már két feladatod is túl vagyok sikeresen. Közben azért hallgattam Isslét, hiszen nem vette el az öröm az eszem, elvégre még mindig volt mit tanulnom.
-Értem...
Végül is most ennyivel tudtam nyugtázni a dolgot, hiszen még gyakorolnom kellett ez nem vitás, de a tanácsok mindig jól jönnek. De nem is nagyképűségből reagáltam le így, meg nem is akartam megsérteni őt ezzel.
-Hát ami azt illeti megpróbálhatom....
Mondtam, hiszen tudtam, hogy mit kell tegyek. Mondhatni ehhez az egy dologhoz értettem a világon a legjobban, a harcot leszámítva. Ritkán beszéltem bárkivel is, de nem azért mert nem volt mondanivalóm, hanem egy értékes csendet törtem volna meg vele. Másrészt meg csak a barátaim élvezhetik ezt az úgymond privilégiumot, meg az ellenfeleim bár ők csak akkor ha jók, de úgy sem értenek belőle semmit.
-Issle talán tudom, hogy milyen nehéz is neked. A saját fajtád kitaszított  téged. De ne érezd magad elhagyottnak, mert én mindig veled vagyok, nem foglak elhagyni, nem tudlak elhagyni, mert az én mesterem, barátom vagy. Csak szólíts ezért bárhol és bármikor, ha távolabb sodrodnál tőlem. Én ott leszek. Mert ha senki nem is hisz benned, majd én hiszek és higgy önmagadban is, hogy kitarts mivel, egyszerűen a magadba vetett hittel előre fogsz tudni lépni, anélkül, hogy megbotlanál. Meggyőződésem, hogy mindenki látja és sajnálja a saját sérelmeit. De gyönyörű a pillanat, mikor összetörik egy szív, és egy másik szívhez vezet minket, amely talán többet szenvedett, és amelynek joga van több gyengédséghez, több szeretethez.
Az emberi szívet egy másik emberi szívvel nem csak harmónia köti össze. Sőt, éppen hogy seb és seb hozza létre a mély kötődéseket. Fájdalom és fájdalom által, törékenység és törékenység által születnek a kapcsolódások. Akármilyen vagy, beléptél az életembe és megváltoztattad a pályát, amin futok. Merre hajolt, merre futott volna találkozásunk nélkül, ki tudja? De hálás vagyok azért, hogy itt vagy nekem. Azóta, mióta megláttam hibáidat, jobban szeretlek, mert tudom, hogy megmutattad magad nekem. Hibáid megismerése engem boldoggá tesz, mert így remélhetem, hogy te is elfogadod az enyémeket. Vagy is elfogadsz engem, ahogy én téged. Ennél több talán nem is kell nekem...

Nagyon meglepett amit mondott. Én meg a szerelmes vallomás, én nem is tudom mikor csináltam ilyet utoljára. A legmegfelelőbb a soha, így csak lesütöttem a szemem és kicsit belepirultam a dologba, hiszen ezt nem vártam.
-Hát... Te kérdted, hogy melengessem meg a szíved, ahhoz talán szükség van ilyesmire. De biztosíthatlak afelől, hogy nem annak szántam.
Valahogy erre a válaszra nem volt jó válasz, hogy ne legyen az rossz. De a kimondott szavaimon már nem tudtam változtatni, de legszívesebben kitöröltem volna őket. Még is miért mondtam ennyi kétértelmű dolgot? A válasz egyszerű volt, hallgattam a szívemre, hiszen ezt kell tennem Issle is megmondta, de akkor miért kerültem most bajba? Egy komolyabb kapcsolatom volt, semmi más. Az életemből eddig valahogy kimaradt a romantika meg ehhez hasonlók. Nem arról van szó, hogy nem tudok ezekről a dolgokról és arról hogyan is működnek, hanem nem találtam egy lányt aki felkeltette az érdeklődésem. Másrészt elköteleződni se akartam senki mellett. Hiszen úgy már lett volna mit veszítenem és amikor az első szerelmem meghalt, azután azt mondtam, hogy sosem leszek még egyszer szerelmes és nem engedem ugyanezt megtörténni. Talán csak az Isslével való találkozás tudta ezt velem feledtetni és megadni a rég várt feloldozásom.
-Ennek örülök.
Nyugtáztam a dolgot, hiszen jól esett, hogy elfogadott úgy ahogy vagyok. De még mindig nem hagyott nyugodni a tudat, hogy lehet megbántottam őt azzal amit mondtam és úgy érzem ezt most talán korrigálnom kellene. Ami azt illeti először meg kell lássam, hogyan reagál rá.
-Szerintem ennyi elég volt mára. Ideje lesz eltenni magunkat holnapra, főleg ha még valakivel találkoznom is kell. -Néztem a lenyugvóban lévő nap irányába.
-Nagyon elgondolkoztál, ami azt illeti. Csak nincs valami baj? Ugye nem mondtam semmi rosszat? Mert ha úgy van elnézést kérek érte.

Meglepődtem rajta, hogy csak legyintett, de hát mire is gondoltam volna, elmondja majd nekem egy ilyen halandónak? De nem hagyott nyugodni a dolog, szóval ezt nem fogom annyiban hagyni elvégre róla van szó. Szóval csak vártam, hogy felérjek a szobánkba. Ott majd visszatérek rá. De nem akartam erőszakoskodni sem, viszont tudnom kellet, miért is ilyen. Szóval csak vártam majd ahogy felértünk, leültem egy székre és őt néztem.
-Lehet másnak nem fontos, hogy mi van veled, vagy mi a bajod, de engem igen. Szóval kérlek mond el.
mondtam majd a reggeli helyére bámultam. Látszott, hogy kitakarítottak és rendet raktak. Nem engedett nyugodni, az az érzés, hogy bántja valami Isslét. Hiszen barátok voltunk és nem utolsó  sorban a mesterem is volt, szóval ezt nem hagyhattam ennyiben. Isslének túl sokat köszönhetek már is, így ez a legkevesebb, hogy érdekel, mi bántja őt. Szóval nem hagyhatom annyiban ezt a dolgot.
-Nekem elmondhatod, hiszen ez a legkevesebb azok után amit köszönhetek neked Issle.
Ez pedig valóban így volt, feloldozott engem, megtanította, hogy van bennem mágia és mondhatni célt adott az életemnek. Mikor elhittem, hogy nem lehetek több ő belépett az életemben és azt mondta, hogy merjek nagyot álmodni és merj küzdeni az álmaidért akármilyen hülyeségnek tűnnek is azok. Ezért talán ez a legkevesebb, hogy törődöm vele, hiszen ő is ezt tette velem eddig.

Figyelmesen hallgattam, hiszen valóban érdekelt, hogy miért is érzi úgy magát ahogy. Közben pedig elgondolkodtam ezen amit mondott, persze kicsit sokkolt is. Hiszen miért is mondja ezt nekem?  Egyszerűen csak nem tudtam felfogni, mármint nem azt amit mond, hanem azt, hogy miért beszél nekem erről? De valóban ez lehetett a legszebb szerelem, ha valaki annyira szereti a másikat, hogy képes lenne odaadni érte az életét vagy feláldozni a halhatatlanságát. Én is valahogy mindig így képzeltem a szerelmet, de azért sosem akartam, hogy valaki feláldozza magát vagy az életét értem, csak azt, hogy legyen kész erre. Én bármikor kész voltam erre, de nem csak azokért akiket szeretek, hanem bárkiért aki védelemre szorult. Képes lettem volna őket az életem árán is megvédeni. Bár ez csak az én álláspontom, hiszen én mindig úgy hittem, hogy egy magasztosabb cél érdekében a legjobb meghalni és ez pedig nem más mint, hogy a világot jobb hellyé tegyem annál, mint amilyen most.
-Ami azt illeti gyönyörű lehet... Valakit így szeretni, hogy az életedet, a halhatatlanságodat is eldobod érte. De abban igazad van, hogy elbuktok mert nem fejezitek ki. De senki nem érezheti azt, hogy a másik hogyan is érez csak elképzelheti azt, de átélni sosem fogja. Szóval ami azt illeti, nem értem, hogy miért félünk ennyire az érzelmeinktől? Hiszen nem veszthetünk semmit, maximum visszautasítanak minket, de a lelkünk könnyebb lesz ettől. Hiszen már kimondtuk azt ami bánt minket és nem tartjuk azt magunkban. Hiszen az olyan mintha egyfolytában csak mérget innál. Hiszen a  bánat eredete a vágy. Mert  boldogsághoz nem vezet út, az út maga a boldogság.
Mondtam kicsit a plafont nézve és mosolyogva. Ezt sokszor mondták, hogy az életben ha vágy valamire akkor azt tedd meg, hiszen később bánni fogod, hogy elszalasztottál egy lehetőséget és az felemészt belülről, de csak ha hagyod neki.