Most őszintén, ki tud aludni egy olyan helyen ami tele van zajos halandókkal? Hát én nem! Már vagy nyolc párna volt a fejemen, és mégis tisztán hallottam minden szavukat! Na jó, köze lehet ennek ahhoz is, hogy a hallásom nagyon jó, de ezt inkább máskor. A lényeg, hogy mivel beborult az ég, és esik az eső, a palota összes lakója otthon maradt, és ahelyett, hogy a szobájukban valami csendes foglalkozást végeznének (pl : olvasnának) kiültek és hangosan csacsogtak egymással! Elég idegesítő ez egy vámpírnak, aki ilyenkor legszívesebben aludna..ha tudna. Na de lényeg a lényeg, annak érdekében, hogy tudjak legalább pár órácskát aludni, kimentem a temetőbe. Itt bezzeg csönd volt és béke. Leültem az egyik sírkőre, majd elfeküdtem rajta. Egyedül csak az eső koppanása törte meg a csöndet, de ez is inkább kellemes volt mint zavaró.

Amint megkaptam a megfelelő információkat a temetőbe vettem az irányt. Meg kellet keresnem egy holtat...macerás egy ekkora temetőben. De ha már rám bízták üsse kő megcsinálom. Hangtalanul suhantam keresve a megfelelő sírkövet amikor megpillantottam egy fickót.Aki egy síron aludt, nem viccelek...komolyan. A sírkövön a keresett személy neve állt. Remek, ez is pont ide heveredett le. Karba fontam a kezei és megköszörültem a torkom majd megszólaltam.
-Odébb csusszannál Csipkerózsika?!-Kérdeztem és felvontam a fél szemöldököm.

Olyan jó volt minden, béke és csönd, a holtak kellemes néma társasága, és kissé kemény ágyuk..Persze ezzel nem panaszkodni akarok...Na de térjünk vissza a jelenbe. Már éppen sikerült elaludnom, mikor a finom halál és eső illatába belekeveredett egy másik is..Egy fajtársamé...Hosszan felsóhajtottam majd megpróbáltam visszaaludni. Reménykedtem benne, hogy nem keresi majd a társaságom..Sajna ez nem jött be.
- Én megértem, hogy velem akarsz aludni, de mivel ez az első találkozásunk, én annyira nem vágyok rá. De ne szomorkodj, lesz még alkalom...-Fölnéztem és játékosan kacsintottam egyet a nőre, majd újra elfeküdtem és becsuktam szemeimet. Eredetileg nem vagyok valami nőcsábász, de nem bírtam ki ,hogy ne süssem el egyik gyilkos poénom.

Tátva maradt a szám a kijelentésen. Ez abszurd. Ezt a pimaszságot.
-Jó.-Jelentettem ki dühösen leguggoltam és egyszerűen legurítottam a fickót a sírról.
-Hülye lennék melléd feküdni.-Mondtam a szemet forgatva majd előkaptam egy kést. Mielőtt még a fickó feleszmélt volna és fenyegetésnek vette volna a sírkőbe vágtam a kést. Igen, a kés nem hajolt el hanem széttörte a sírkövet. Hosszában végighasadt a sír, én pedig egy idegen nyelven beszélni kezdtem. Mikor befejeztem, a késért nyúltam de nem bírtam kihúzni. Remek...a kedvenc részem. Most itt fogok szenvedni egy idegen előtt. Ennyit a király megjelenésről. Bénáztam vele még egy sort mire kijött a helyéről és azzal a lendülettel fenékre is estem. Ennyi. Porba tiportam a tekintélyem. Méltóságteljesen felálltam és leporoltam a ruhám. Na már ha lehet méltóságteljesen felállni egy ilyen ciki huppanás után. Elraktam a kést és vártam. Most itt kell ácsorognom egy darabig, hogy megtudjam hat e a varázs. Ezt a hullát ugyan is nem szabad feléleszteni. És nem fogják ha most szuperül elvégeztem a már-már rutinnak számító szertatásomat.

Egy sunyi mosoly suhant át arcomon, de el is tűnt amint a földön találtam magam. Bosszúsan föltápászkodtam, de nem álltam föl, csak nekidőltem egy másik sírkőnek és néztem a műsort. A késes résznél egy percre elvigyorodtam.
- Nem rossz...- Ne értse félre senki, a kést dicsértem, nem pedig a tulajdonosát. Eleinte még azt gondoltam, hogy a csaj valami helyi menő lehet, persze a kihúzós és fenékre esős résznél már rájöttem, hogyha az is, csak látszatra. Föltápászkodtam, és megpróbáltam a lány is felsegíteni, de megelőzött és "méltóság teljesen" fölpattant. Én is odaléptem a sírkőhöz, ismertem ezt a varázsigét, a klánban nálunk mindig a nők csinálták ezt a szertartást, és a nővérem gyakran magával hurcolt. Ha bárki kérdezte mindig letagadta, de nekem bevallotta, hogy félt egyedül a temetőben. Kíváncsi vagyok milyen klánvezér lett az én drága és félős testvéremből. Na de már megint elkalandoztam...Zsebre vágtam a kezemet és csak néztem le a sírba, majd csöndesen és kissé bunkó hangnemben megszólaltam, csak úgy mint mindig...
- Amúgy neved is van, fenékre esős kisasszony?

-Van Mr. Bunkó.-Mondtam kiemelve a szavakat és továbbra is a sírkövet figyeltem. Úgy gondoltam minden jól megy amíg egy kéz ki nem nyúlt a sírból.
-Rózsás...távmunka. Látod ha nem heverésztél volna olyan nyugodtan hamarabb elkezdhettem volna és akkor nem kéne egy zombival cseszekednem.-Mondtam a fiúnak majd a mellkasára tettem a kezem és hátrébb löktem. Előrehajoltam és kinyújtottam a kezem a félig szétfoszlott kéznek.
-Gyere anyucihoz.-Mondtam sunyi mosollyal. Pár másodpercbe se telt és a bestia megragadta az alkarom, a körmeit a húsomba mélyesztette és igyekezett behúzni magával.
-Nem esszük olyan forrón a kását.-Mondtam megrántva a vállam. A szabad kezemmel előkaptam a kést és a zombi koponyájába állítottam egy újabb varázsló kíséretében. Ezután lendítettem egyet a lényen, amely egy közeli sírkőbe csapódott. Egy másodperc múlva pedig csupán por maradt belőle. Sóhajtottam egyet és felvettem a késem a porból majd újból elraktam.

Fölhúztam egyik szemöldököm és magam előtt összefontam a karom. Mivel egy fajtársammal álltam szemben, még kifejezetten kedves is voltam, erre lebunkóznak. Na szép...
- Most megpróbálod rám fogni? Arra nem gondoltál, hogy a sok bénázásod miatt van ez az egész?- a lökést alig éreztem meg, érzéketlen arccal néztem ahogy seggre esős kisasszony (mert hát ugye a nevét nem tudtuk meg) elintézi a zombit. Porból lettünk porrá leszünk..drága zombi barátunk is így járt aki kölcsön adta ágya felső részét, kicsit azért sajnáltam. Egy szó nélkül megosztotta velem fekhelyét és ezért hálás voltam neki, erre most hagyom, hogy itt porhadjon el előttem. Nem azt mondom, hogy bűntudatom van. Mégis ki miatt lenne? Egy hulla miatt aki így is-úgyis erre a sorsa jutott volna. Á-á, egy cseppnyi rossz érzés se volt bennem. Zsebre vágtam kezeimet és készültem új fekvőhely után kutatni (mert ugye az előző már nem nagyon alkalmas alvásra) mikor valami egész különösre lettem figyelmes. Mintha a porszemcsék összeálltak volna és no lám! Zombi barátunk, aki egyben alvós társam is volt, újra itt állt előttünk teljes és halálos alakjában.
- Nem bizony...-elvigyorodtam, és a lányra néztem.- segítsek?

-Majd ha nem szívózol velem akkor segíthetsz.-Jelentettem ki könnyedén.
-Makacs vagy. Ó ha megtudom ki volt az a mocsok aki megidézett szétrúgom a seggét.-Mondtam a csonthalmaznak. Mintha csak ez kellet volna körülöttünk 3 sírkő szétrepedt.
-A francba...-Sziszegtem összeszorítva a fogaimat. Igazából nem akartam megvárni amíg kimásznak, de az is tény, hogy a fekhelyüktől távol gyengébbek. Vettem egy mély levegőt majd úgy döntöttem itt az ideje becses tudásomat használni.
-Sírbolt zárulj, pokol nyílj. Vidd magaddal a teremtményeidet, most!-Mondtam majd leguggoltam és a földre raktam mindkét tenyerem. A tenyereim közötti résnél hirtelen megrepedt a föld egyenesen a zombi lábáig. Elmosolyodtam és ekkor szétnyílt a föld, a bestia pedig az aprócska szakadékba zuhant. Csak annyira volt mély, hogy ne tudjon kimászni. Ekkor megéreztem a bűzt. Ott álltak mögöttem. Megragadták a vállam és belemélyesztették elrohadt új perceiket. Amint úgy éreztem mindhárman elég közel vannak aktiváltam az elmém. A zombik szinte azonnal "elrepültek" a közelemből. Mintha egy láthatatlan erőtér dobta volna vissza őket. Az egyik kis szépség egyenesen a cukifickóra esett. Amint feltápászkodott nem is foglalkozott a fiúval, azonnal felém indult. Ezek beprogramozott halottak voltak. Én pedig nekromanta, igen néha utáltam ezt a mocskos melót. Amint elég közel értek hozzám a kezemmel az ég felé mutattam mire a zombik teste elkezdett aszalódni. Mire odaértek hozzám leginkább egy beöltöztetett mazsolára hasonlítottak. Bedobtam őket a verembe és ez után kántálni kezdtem. A szakadék körül lassan ősi jelek kezdtek kígyózni, a földbe égtek és a sírbolt bezárult drága hulláink fölött ezzel örökké eltemetve őket. A jelek hatástalanították a mágiát és útjára engedték a szellemüket.
-Nahát! Téged nem támadtak meg? Pedig igazán elkélne egy seb a szép kis arcodra. Meg az egódra is. -Mondtam és elkezdtem felmérni a ruhám állapotát. Itt ott egy kis szakadás, kosz. De nem volt vészes. Majd legközelebb kevesebb ruhába jövök a temetőbe, már nem mintha az segítene. De könnyebb benne mozogni. Azután egy gyors pillantást vetettem a fajtársamra. Oké nem volt semmi de attól még nem szívózhat velem. Az, hogy nem bírom kihúzni azt a nyamvadt kést az csak azért van mert épp most voltam túl 2 igen megerőltető, nos, hogy is fogalmazzak. Igen talán leginkább "próbatételnek" nevezhetném. Szóval "próbatételen".
-De azért köszönöm.-Vetettem oda neki, hogy azért még se tűnjek olyan baromnak. Elvégre felajánlotta, hogy segít még ha csak azért is mert szeret harcolni. De felajánlotta. Úgy illendő ha megköszönöm.

-Szívózni? Képzelődik kisasszony, én nem szívózok magával-mondta kedvetlenül, és szokásosan bunkón.A harcolós jeleneteket hasonlóan unottan nézte, karját megint csak összefonta maga előtt. Nézte ahogy a lány harcolt a hullákkal, és igazság szerint kissé meg is lepődött, persze arcán ez nem látszódott. Sejtette, hogy a lány jó harcos lehet na de ennyire..Azok a vámpírnők akikkel eddig találkozott, csak arra voltak képesek, hogy hátulról nekiugorjanak az embernek és lecsapolják a vérét. Arra nem, hogy szemtől szembe harcoljanak az ellenséggel. Elismerően füttyentett, és már lassan elkezdte tisztelni a lányt mikor az rádobta az egyik hullát. Fejét fogva mérgesen fölállt és halkan szitkozódni.
- Bocs kishölgy, de nem. Bizonyára érezték, hogy én sokkal erősebb vagyok az átlagosnál, és így nem mertek megtámadni.-Elvigyorodott majd közelebb sétált. A "köszönömre" fölhúzta egyik szemöldökét, egy apró mosoly átsuhant arcán majd el is tűnt.
- Nincs mit, és bocs az előbbiért.- Újra zsebre vágta kezeit és még pár lépést tett felé.
- Na, hagy halljam a nevedet!

-Nahát. Hirtelen milyen kedvesek lettünk.-Mondtam gúnyos mosollyal majd a mosolyom egyre szélesebbé vállt.
-Abriella Madelaine Duboirre.-Mondtam ki a nevemet önkéntelenül is azzal az akcentussal ahogy a családom nyelvén beszéltem.
-Na és benned kit tisztelhetek Mr. Pont azon a síron alszok ahol nem kéne?-Kérdeztem kissé játékos hangnemben.
-Óh igen valószínűleg. És ezt miből állapította meg? Megtapogatta az izmos karjaid vagy mi?-Kérdeztem és elnevettem magam.
-Ezek idomított hullák, addig amíg valaki fenyegető szándékkal nem állja útjukat a céljuk felé, addig nem bántanak mást csak a kijelöltet. Vagyis a cél egyértelmű: pusztítsanak el engem.-Mondtam nemes egyszerűséggel. Odasétáltam az első széttört sírhoz és az ekkor összezárult. Az egész hibátlanul egybeforrt, mintha ezelőtt a nagy kőtömb még nem széthasadva pihent volna a földön. Érdekem helyre állítani a felforgatott helyszíneket. Elvégre nem hagyhatok magam után ilyen egyértelmű nyomokat. A többi sírt már csak szemmel kerestem meg és amint rájuk pillantottam azok ugyan olyan abszurd módon összerakódtak.

Fancsali képpel megvontam a vállam majd elmosolyodtam. A neven és az akcentuson újra felvontam egyik szemöldököm, majd elvigyorodtam, úgy, hogy két szemfogam és meglátszódott. ~Ó, szóval Ő is egy nemes...Méghozzá klánvezéri családból. ~ Meghajoltam és kezet csókoltam Abriella-nak, fölegyenesedtem és egy pillanatra fölparázsló szemekkel néztem rá, majd bemutatkoztam.
- Lighting Sebastian Jesse. Nemes kutyáknak Sebastian, barátoknak viszont csak Jesse.- Arcomon komisz vigyorral megfordultam és visszafeküdtem a már újra ép sírkőre.
- Azt már rád hagyom, hogy minek tartasz.- Mondtam már becsukott szemekkel. Lassan újra kinyitottam őket, az eső egyre jobban esett, bár ez egy kicsit se zavart.
- Te az itteni klánvezéri családba tartozol, igazam van? - kérdeztem nyugodt és érzéketlen hangon.

-Nincs családom és nem tartozom klánba.-Mondtam halkan.
-Azok közé a vámpírok közé tartozok akik akkor születtek mikor még nem létezett ez a klán dolog.-Mondtam majd leültem a fiú mellé. Háttal ültem neki és az eget kémleltem. Az ég felé intettem és az eső azonnal elállt.
-Akkor jöttem világra amikor a fajtámat tűzzel vassal üldözték. Akkor amikor nem volt szükségünk arra, hogy klánokba verődjünk mert a nélkül is megtudtuk védeni magunkat, hogy a vérfarkasokhoz hasonló idióta falkát hozzunk létre. Attól, hogy a név más még hasonlít. És esztelenségnek tartom.-Mondtam komolyan. A hangomban érezhető volt a düh szikrája, még is nyugodt maradtam mint a legtisztább hegyi patak. Egy sóhaj hagyta el ajkaimat, kissé bánatos de nem igazán szomorú.

- Akkor már ketten vagyunk...-Egy esőcsepp pont a szemem alá esett, és miközben lecsordogált úgy tűnt mintha könnycsepp lett volna, de nem az volt. Ennie halála óta egy könnycsepp se csordult le arcomon, és többé nem is fog.
- Értem. Én annál azért később születtem, de ha tehetném ezen változtatnék. A klánok tényleg nem jók semmire, max arra, hogy rokonokat és barátokat ugrasszanak egymásnak. Őszintén szólva pedig ez egy nagy hülyeség, ha már együtt vagyunk tartsunk össze ne pedig elvakult dühvel harcoljunk a trónért...Persze ezt manapság egyikőnk se érti már meg. Ezt jól tudom, hisz valaha én is ilyen voltam. Igaz azóta rájöttem, de már túl későn. Hála a hataloméhségemnek elveszítettem azt akit a legjobban szerettem. - Én is felsóhajtottam, azt hiszem valamilyen szinten hasonlítunk. Hirtelen felültem majd felpattantam.
- Éhes vagyok, menjünk vadászni! - Átsétáltam a sír másik oldalára, megragadtam a lány kezét és fölhúztam majd gyors léptekben elindultam a sírok között, de mivel nem hallottam magam mögött a lépteket, visszafordultam.
- Amúgy ha nem vagy nemes kutya akkor kötelező Jesse-nek hívnod! És kötelező vadásznod jönni velem! Érdekel az életed, útközben mesélj, és ez nem kérés! Ez parancs!- Mondta először halálosan komoly arccal, majd egy pimasz mosoly kíséretében.

-Na álljunk csak meg egy pillanatra. Nem parancsolgathatsz nekem...-Mondtam és addigra már a fiú mellé értem.
-Nekem nem kell olyan gyakran táplálkoznom. Már idős vagyok...vámpírmester.-Mondtam halvány mosollyal. A fiúhoz fordultam, az egyik kezem a mellkasára tettem a másikat a tarkójára. Egyenesen a szemébe néztem. Az, hogy ilyen közel voltam hozzá, a testünk egymáshoz simult, lehetővé tette, hogy lássam az egész múltját. Minden mozzanatát. Veszélyes erő az én erőm, főként ha valakinek fogalma sincs mivel áll szemben. E mellett viszont igen vonzónak találtam a vámpírférfit. Ahol a kezem a mellkasán volt, éreztem kidolgozott izmait de próbáltam elszorítani, elhessegetni az érzelmeimet. Azok csak elhalványítják a múlt képeit.

- Hehe, ha nem parancsolgathatnék neked akkor most nem jönnél utánam!- Elvigyorodtam és közben játékosan a nőre kacsintottam.
- Mester? Hát ha így van akkor vezess Abriella mes...-éppen folytattam volna a játékos csipkelődést mikor fajtársam valami olyat tett amin meglepődtem. Eleinte nem szóltam semmit, csak álltam komoly és kicsit dühös tekintettel, majd nagy levegőt vettem és lassan kifújtam. Nem kétséges, gyönyörű nő állt velem szemben, és ha nagyon akartam volna akkor ki tudtam volna hozni a helyzetből izgalmas dolgokat, de mégse tettem. Gyengéden megfogtam a kezeit, és lefejtettem magamról.
- Kérlek hagyd ezt abba. - Hangom komolyan és magabiztosan csengett, közben eltoltam magamtól.

Ha lehet így mondani valami ősi csáberő szólalt meg bennem. Elnevettem magam, a hangom olyan volt mint az édesen csengő muzsika. Minden vámpírban meg van a képesség, hogy magához hódítsa az embereket vagy más fajokat. Szépnek "születünk". Ám minél idősebb valaki, annál szebb. Hiszen, gyakorlat teszi a mester. A sok ezer éves tapasztalat, tehetséggel párosulva igen bizarr eredményt hozhat. Amikor valaki csupán a külsejével és az elméjével öl, az rémisztő tud lenni. Én így vadászom.
-Jesse. Minél több időt töltesz majd velem annál inkább meg fogod tanulni, hogy nekem nem lehet nemet mondani.-Mondtam megvillantva hibátlan, hófehér mosolyom. Szemfogam nem fenyegetőnek hatott inkább csak felerősített a csábító hatást.
-Terveim vannak veled.-Mondtam egy kissé ördögi mosoly kíséretében majd az arcom hirtelen újból visszaváltozott. Újból az a csodás remekmű voltam, akár egy porcelán szobor.
-Most pedig Jesse, együnk ha éhes vagy. Kíváncsi vagyok milyen módon ejted el az áldozatod.-Mondtam és egy lágy mozdulattal a temető kijárata felé intettem.

Most derült ki, hogy nem is volt olyan jó dolog szóba állni ezzel a "mesteri" nővel. Csípőre tettem a kezemet és kacérkodva ránéztem.
- Tényleg? Na majd meglátjuk...- újabb komisz mosoly suhant át arcomon én is megvillantottam fogsoromat, de csak egy pillanatra.
-Óh, tényleg? Ez remek...-felhúztam egyik szemöldököm, de nem kérdeztem többet. Szándékosan nem tudakolództam azok utána a bizonyos tervek után. Már megtanultam, hogy jobb néha az édes tudatlanság mint a keserű igazság. Mikor végre visszatértünk a vadászatos témához megcsillant a szemem, zsebre vágtam kezeim és indultunk a kijárat felé. Nem telt bele sok idő, egy nő sietett át előttünk az utcán. Biztos most végzett a munkában, vagy esetleg még valami elintézni valója akadt, bár ez már nem lényeges..A vacsora az vacsora, bármi is legyen a története. Gonoszul elvigyorodtam, és a vámpírok sebességével a nő elé kerültem. Nekidőltem a falnak és megvártam amíg közelebb nem ér, hirtelen újra felgyorsultam, úgy, hogy már emberi szem nem tudott követni. Óvatosan kibuktattam ott ahol egy másodperce álltam, utána visszamentem a helyemre.
- Jaaj!- Kiáltott az asszony mikor elesett. Én készségesen lehajoltam és fölsegítettem.
- Jól van hölgyem?- kérdeztem lágy és selymes hangon, elővettem legcsábosabb mosolyom, meg is lett a hatása. A nő irult-pirult, és csak hebegni tudott.
- I-i-gen. Kö-kö-köszö-köszönöm. - Felajánlottam neki, hogy hazakísérem, útközben átkaroltam, és éreztem, hogy egyre jobban az ujjam köré csavarom. Néha-néha hátranéztem fajtársamra. Elgondolkodtam rajta, hogy esetleg féltékeny lehet amiért egy halandóra ennyi figyelmet pazarolok, de aztán csak jót kacagtam magamban a dolgon. Lassan elérkezett az idő, hirtelen magamhoz fordítottam, úgy tettem mintha meg akarnám csókolni, de persze a szám nem állt meg az ajkainál, de addigra mindegy volt. Teljesen elkábítottam. Elég ízletes vére volt, nem is álltam meg. Egészen addig szívtam a vérét amíg holtan nem rogyott a karjaimba. Szájam szélén lecsordult egy vércsepp de nem igazán foglalkoztam vele, csak néztem a halott női testet ami a karjaimban feküdt. Arcomon gonosz mosoly, szemeim lángoltak, majd hirtelen eltűntem. Pár másodperc múlva újra ott álltam, csak már a halandó nélkül, elvittem egy biztos helyre ahol már nem találhat rá senki. Csak álltam ott szám szegletében csordogáló vérrel és gonoszkásan mosolyogtam fajtársamra.

Néztem ahogy a vámpírférfi levadássza az áldozatát. Egyáltalán nem voltam féltékeny, hiszen az egészet egy munkának tekintettem. Az éves rutin egyszerűen ezt teszi az emberrel. Mikor Jesse végzett és rám nézett én továbbra is komoly maradtam, de azért elismerően bólintottam.
-Nem rossz. Látom jó mestered volt. Ugyan azt az elvet vallotta mint én, mi vagyunk a "természet eleganciája". Nem agyatlan vadéllatok akik csak ölnek. Mi elegánsan ölünk...hatalmas különbség.-Mondtam a fiúnak miközben odasétáltam hozzá.
-Ügyes vagy Jesse.-Mondtam és a mutató ujjamat végighúztam az ajkán. Alig értem az ajkához, közben végig az ujjam által bejárt területet figyeltem. Ezután az ujjam a szája szélére vándorolt egészen az állkapcsáig, így letöröltem róla a vért. Elővettem egy hófehér zsebkendőt és beletöröltem az ujjam.

Összefontam magam előtt karjaimat és bólintottam.
- A bácsikáim tanítottak meg igazán a vadászat fortélyaira. Ők mindig azt mondták "ha már az Istenünk ilyen szép külsőt adott nekünk, hát használjuk!". Odaszaladni az áldozathoz, kiszívni a vérét aztán elrohanni..Mi ebbe az élvezet? Szerintem az egészben az a mulatság ha játszhatunk az áldozatunkkal. - Magabiztosan, de szám sarkába egy apró mosollyal beszéltem. Most kivételesen jó kedvem volt és, hogy ezt még jobban fokozzam kitaláltam valami egészen mulatságosat. Abriella valószínűleg nem fog örülni neki, de azért az arckifejezésért szerintem megéri. Miután letörölte ajkamról a vércseppet, és elismerte ölési tehetségem lehajoltam hozzá és egy csókot nyomtam a homlokára.
- Kösz mester! - Elvigyorodtam, aztán gyorsan elindultam az egyik irányba nehogy hirtelen kapjak a fejemre. Persze azért visszafordultam és intettem neki.
- Mester, de lassú vagy! Siess már!- Mondtam komiszul nevetgélve.

Jesse előtt termettem úgy, hogy még csak ideje se volt érzékelni. Ha valaki vámpírmester képes elködösíteni a fiatalabbak agyát. Nem sokáig tehetem már ezt Jessel de egy darabig még menni fog. Jesse persze épp előlem menekült így észre se vette, hogy mögötte állok. Amikor nekem jött eléggé meglepődött. Elmosolyodtam majd a tarkójára tettem a kezem és közel húztam magamhoz. Majdnem összeért az ajkunk én pedig gonoszan elmosolyodtam.
-Na ki a lassú?-Kérdeztem majd hirtelen elengedtem Jesset és már is jóval messzebb jelentem meg.
-Ne légy ilyen gyerekes Jesse.-Mondtam játékosan.

Számítottam arra, hogy gyors..na de, hogy ennyire! Éppen hátrafelé néztem, hogy elindult e- már, aztán a következő percben eltűnt és csak arra lettem figyelmes, hogy belementem valakibe. Elfintorodtam és bosszúsan felsóhajtottam. Arra már nem is reagáltam, hogy milyen közel voltunk egymáshoz. Ismertem fajtám hölgyeit, tudtam, hogy szeretnek szórakozni mások érzéseivel, főleg az idősebbek. Közömbösen ránéztem majd mikor elengedett újra elmosolyodtam.
- Hát..-hirtelen felgyorsultam és Abriella előtt teremtem. - Azt hiszem maga, mester! - Elégedetten vigyorogtam és közben a holdat figyeltem. Az utolsó mondatra már nem is reagáltam, csak a fajtársaimmal viselkedek így, közöttük is csak azokkal akikről tudom, hogy hasonló fájdalmakat éltek át mint én. Ez kicsit olyan mintha a testemben két lélek lakozna, egyik a csöndes, megfontolt, embereket semmibe néző, bunkó Sebastian, a másik a vidám, játékos, és gyerekes Jesse. Csak egy közös van kettőjükben, az pedig a vérszívásnál való könyörtelenség. Érdekes, eleinte csak Sebastian létezett, aztán Ennie megteremtette bennem Jesse-t. Azóta élek így, egy test két lélek...Ezen elmélkedtem miközben a holdat bámulva sétálgatta, majd hirtelen megtorpantam.
- Érzed ezt? - Kérdeztem a nőtől.