Áááá, az alkonyat! Előhírnöke az estének, amaz pedig a remélhetőleg csillagos éjszakának. Ő egyébként félig-meddig éjszakai lény volt, olyan értelemben véve, hogy a kora délutánt töltötte némi szunyókálásával, aztán ment is az új kalandok, új ellenfelek kergetése másnap délig, mikor a körforgás újra kezdődött! Az éjszaka nem csak szép volt, de gyakorta rejtett el olyan vadászokat, melyek a sötétség leple alatt tomboltak. Természetes ellenségei voltak hát a fekete kardnak és viselőjének, mert mindketten harcra vágtak, örökkön tartó küzdelemre, kaotikus páros, ezek voltak ők.
A Nap pedig meghalt, hogy majd újjászülethessen, s most az uralmat a világ felett a fenséges Hold vette át. A fák derengtek ezüstös derengésében, a fű motoszkált, a bokrok zizegtek, egy más világ kelt életre, egy világ, hol az éji vad az úr, vagy éppen a zsákmány?
De mi történt aztán? Fellegek gyűltek odafent, maguk mögé rejtették a Hold és csillagok fényét, az éji neszek elhaltak, a vadak eltakarodtak. Csend lett, ember számára fojtogató csend, de a világgal örök háborúban álló elf számára ez nem sötét omen volt, hanem izgalom, a harc előhírnöke!
Szél támadt, szárnyán a farkasok dala ült, vérszomjas, korrupt lényeké, melyeket ki tudja milyen vész küldött a világra. Ő nem, őt nem érdekelték a miértek, egyedül a veszedelem, melyet lelkiismeret furdalás nélkül elsöpörhet a föld színéről! Fekete penge csillant, visszaverve a felhődunyha egyetlen kis pillanatnyi résén áttörő csillagfényt. Viselője lépett egyet jobbra, két vörös szempár találkozott össze, karja mozdult, az égi penge némán szelte át a levegőt, a féreghúst is, mely porrá vált és egy pillanatra megcsapta arcát.
A vörös szempár most vörös szempárokat kutatva járt körbe, ám mindössze a hegyes fülek árulták el neki, hogy amit keresett, most valami más célt űzött, s nem az ő bukását. Kard siklott vissza hüvelyébe, ő hangtalan léptekkel vetette be magát a fák árnyékába, s egy emelkedőt követően, közülük szökkenve ki, fejét vette az így éppen előtte elsurranó újabb fenevadnak, még egyazon mozdulaton belül, hogy újból előrántotta kardját.
Szembe szél támadt, felkapva az apró alak dús haját, mindössze egy pillanatra állt meg, Penge figyelt, Penge fülei megrebbentek, kardja ismét hüvelyében. Előtte emberi alak, s a fekete lények árnyai, küzdelem, melyből ő ugyan nem fog kimaradni. Arcára vigyor ült, szája szélét végignyalta, kardja ismét némán csusszant elő, ajkait kiáltás hagyta el.
- HÁÁÁÁÁÁÁÁ! - törte meg a vonyítást vékony, ám közel sem gyenge hangja, ahogy kardja átvágta a korrupt férget, nevetséges megcsúfítási kísérletét a természetnek. Ily alantas fenevadaknak, semmi esélye nem lehet!
